Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)
1937-12-12 / 50. szám - Szentmihályiné Szabó Mária: Két imádság oltalmában / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
Uj Idők Szépirodalmi, művéleti, képes hetilap és kritikai »xemle Előfltettei ára As Uj Idők NejedéTM . . . 6.« pen*« Szerkeszti Herczeg Ferenc képeinek Talamint bármely Félévre 12.50 „ szövegrészeinek még kivonatos Egyes számára . ..50 fillér utánnyomása is tilos XLIII. évfolyam 1937 december 12 50. szám Két imádság oltalmában - Emlék -írta: Szentmihályiné Szabó Mária. Születésnapi ajándékul szülőfalunk képét küldte el a húgom. Mióta itt függ, pesti lakásunk telve van emlékekkel. Jönnek a múlt ezerváltozású történései. Halk zene foszlányait zengi valami láthatatlan hangszer. Gyermekkorom már-már feledni kezdett szimfóniájának egy-egy tételére ismerek. Azóta, ha munkától fáradtan üldögélek, csak fel kell pillantanom a képre. Azonnal mesélni kezd nekem, mint Andersen varázskönyvében mesélt az alvásra készülő kisfiúnak az esernyős törpe, a titokzatos Ole Luk Oie. Ébren hallgatom s mégis álomszerűvé válik körülöttem minden. A fáradtság lefoszlik rólam. Megpihenek, mint áldott estéken, mikor drága kisanyám álombaringató hangját hallgattam. Az uram és a fiunk ott ül mellettem. Csodálkozva néznek rám. Magam is érzem, hogy arcom elváltozik. Kettőssé vált énemmel tudom: ilyenkor idegen vagyok nekik. Az maradok ugyan, akit szeretnek, de más is leszek. Vonásaim talán visszatükrözik gyermekarcomat. Szememben láthatják mese képeit. Nem csodálkoznám, ha egy nap bevallanák, hogy fehér hajam vörösesbarnára változik a szemük előtt. Hiszen én sejtem, hogy ilyenkor nem a sokféle munkát végző „anya" ül közöttük, hanem egy kis leány ugrál szökdécselve a kép utain. Könnyű lépéseim nyomán finoman szitál a levegőben a hazai táj fekete földjének pora. Az Árpádháziak korából származó karcsú tornyú fehér templom mohos pillérei körül megremegnek a rezgő nyárfák arany-ezüst levelei. Halk szél kerekedik és távoli hangokat hoz. Az utcán nem a villamos kanyargó kerekei alatt nyikorog a sín, hanem egy eltűnt Világ eltávozott emberei nyernek itj életet. S meséi nyomán változik a kép is. Bár nyári hangulatában festette egy szerető kéz, mégis láttuk már tavaszi pompában, őszi díszben is. Ma hó pelyhezett a karcsú torony vállára. Csillogva rakódott a lombjukat vesztett fák fekete ágaira is. Az idő kereke pedig visszavitt engem életem tizenkettedik esztendejébe. • ... Karácsony városát abban az évben hetekkel előre leesett hó tette még szebbé. Szánkók suhantak az intézet ablakai előtt. Napfény simogatta a csillogó takarót Debrecen széles utcáin. Vágyó szivem már rohant a szünidő elé. Nappal gyakran síró ajkam álom közben már mosolyra húzódott. Ilyenkor éreztem, hogy minden perc közelebb visz az otthonhoz. Akadályt nem ismerve közeledik az ünnep. De a nappalok csak vánszorogtak. Fáradt lábakkal jött el az este, s az ezerszer kiszámolt órák alig akartak múlni. Aztán hirtelen elfogytak, mintha egyszerre kergette volna őket valaki az időkút mélyébe. Megérkezett a bizonyítványosztás napja. S hiába rendezgettem már hetekkel előre holmimat, mégsem csomagoltam be idejére. Még azt sem tudtam elhatározni, milyen könyvet, fiú- vagy leánybabát veszek-e két kis húgomnak szeptember óta gondosan őrzött zsebpénzemből. Furcsa zavart kavart fel bennem ez a készületlenség. S még tetézte ezt, hogy délre várt apám már reggel benyitott az intézet kapuján. Mikor iskolába mentem, az udvaron találkoztam vele. A szívfájdító örömön túl valami nagy nyugtalanság is remegett bennem. Úgy éreztem, nagy bajt hirdet ez a váratlan érkezés. De mélykék szeméből nem árulkodott szomorúság. Csak szokatlan komolysággal nézett rám, míg szívéhez emelt. — Készült, hogy a déli vonattal indulhassunk. Megyek s elkérlek. Kérdezni szerettem volna: miért sietünk úgy, de hangom nem bírt kiszabadulni a torkomból, öröm és titkos szorongás vitázott bennem. S ő, aki gyermekei lelkének minden viharzását megérezte, nyugtatva tette hajamra puha kezét: — Nincs otthon semmi baj, kis lelkem. Csak nagy a hó, s jobb, ha napvilágon érkezünk haza. A falusi gyermek nyugalmával helyeseltem: — Persze. Hófúvás is lehet... Este eltévednénk. Még egyszer magához ölelt, aztán indult az iroda felé. Én meg ugráltam fel a lépcsőn az iskoláim és ujjongva újságoltam a többieknek: — Én már délben utazom! Irigység vett körül az első órán, de tíz percben, búcsúzáskor az egyik lány kicsit kajánul, kicsit borzongva nézett rám: — Aztán nem félsz? 823.