Uj idők, 1941 (47. évfolyam, 27-52. szám)

1941-07-06 / 27. szám - Holló Ernő: Nyár / Versek

Igen, láttad az elébb. De az arc, melyet most láttál, csak álarc már, egy szerep mesterséges ál­arca. Mikor én láttam, először, húsz év előtt, nyi­tott volt ez az arc, olyan várakozó, sugárzó és nyi­tott, mint az élet elején lehetett az­ emberek arca, mikor nem ettek még a tudás fájáról, nem ismerték a fájdalmat és a félelmet. Aztán, lassan, elkomo­lyodott ez az arc. A szemek figyelni kezdtek, a száj, ez a hasadt, önfeledten nyitott száj összecsukódott, keményebb lett. Áldozó Judit, ez volt a neve. Pa­rasztleány volt. Tizenhat éves korában került hoz­zánk, ott szolgált szüleim házában. Nem volt vi­szonyunk. Ez volt a baj, mondod?... Nem­ hiszem. Az ember mond ilyesmit, de az élet nem tűri az út­széli okosságokat. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem volt viszonyom ezzel a parasztleánnyal, akit később aztán feleségül vettem. De ez a második nő volt. Te az elsőről szeretnél hallani. Hát, barátom, az első, az pompás teremtés volt. Okos, becsületes, szép, művelt. Látod, úgy be­szélek róla, min­t az apróhirdetésben. Vagy, mint Othello, mikor elindul megölni Desdemonát. „Mes­terien hímezett... Dalával a medvéket is elbűvölte volna..." Mondjam még azt is, hogy zenekedvelő volt és szerette a természetet? Mert elmondhatom róla, nyugodt lélekkel. Vidéki lapokban, nyugal­mazott főerdészek hirdetik így húgukat, kis testi hi­bával. De ennek, az elsőnek, testi hibája sem volt. Fiatal volt, szép és érzékeny... Mi baja volt hát? Miért nem tudtam vele élni? Mi hiányzott? A testi öröm? Nem igaz, hazudok, ha ezt mondom. Leg­alább annyi boldog pillanatot megéltem vele, mint más nőkkel, a szerelem nagy párbajának hivatásos bajvívónőivel. Nem hiszek a donzsuánokban, nem hiszek abban, hogy egyszerre több nővel is szabad élni. Egyetlen emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud. Néha sajnálom az embereket, oly esztelenül, re­ménytelenül kapkodnak... az ember szeretne ke­zükre ütni és ezt mondani: „Ne kapkodj, te! Ne nyúlkálj! Ülj illedelmesen, rendesen, mindenki megkapja a magáét!"­ Igazán Sorjában olyanok, mint a pákosztos gyermekek. Nem tudják, hogy néha csak türelmen múlik életük nyugalma, egészen egyszerű mű­fogásokon múlik az összhang, amit oly görcsös-figyelmesen keresnek, s zavaros szóval boldogságnak neveznek... Mondd csak, miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza, vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az em­berek lelki nyugalma, mint a becsületen, vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra... Arra gondolok, hogy értelmes embe­rek, költők, orvosok, idejében beszéljenek az embe­rekhez az örömről, a férfiak és nők együttélésének emberi lehetőségeiről... tehát nem a „nemi élet" ről, hanem az örömről, a türelemről, a szerénységről, a kielégülésről. Ha megvetem az embereket, talán ezt a gyávaságot vetem meg leginkább, — a gyávasá­got, mellyel éltük titkát eltakarják önmaguk és a világ elől. Ne érts félre. Én sem szeretem a habzószájú, nyálat sercegő önmutogatást, a kóros-beteges vallo­másokat. De az igazat szeretem. Természetesen leg­többször hallgat az ember az igazságról, mert fö­löslegesen csak a betegek, vagy a hivalkodók és di­csekvők, e nőies hajlamú lények mutogatják titkai­kat. De még mindig jobb igazat hallgatni, mint hazugot beszélni. Sajnos, amerre néztem az életben, legtöbbször csak hazugságot hallottam. Azt kérded, mi az igazság a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. En­­nyi a titok. Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap be­érhetjük azzal is, hogy szerények vagyunk és ipar­kodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamain­kat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk ma­gunknak. S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel. Látom, mosolyogsz. Azt mondod, ha ilyen egy­szerű az egész, ha van kaptafája az életnek, miért nem sikerült nekem? Végül is, két asszonnyal kísér­leteztem életemben úgy igazán, életre és halálra. Nem mondhatom, hogy az élet nem küldte el hoz­zám őrangyalait. S mégis megbuktam, mindkettő­vel, magányos maradtam. Hiába volt az önismeret, az alázat, a nagy fogadkozás. Megbuktam, s most csak úgy papolok itt... ezt gondolod, igaz? Hát akkor el kell mondanom, milyen volt az első és miért bukott meg? Folytatjuk Mühlbeck-híradó. Ők is strandolnak a Nyár Zöld-paplanos füvön Fától-fáig finom gyíkok kergetőznek, fonálkák szövődnek, arany-páncélukon amint bandukolok napsugár sétálgat beléjük ütközöm, s lépteim neszére felszedem hajamra tovairamodnak, csillanó szálakat. És sötét hajam már hófehérben úszik, fehér glóriában, mögöttem valaki jó hegedűszóval, kis testvér, az öröm. HOLLO ERNŐ 3

Next