Uj idők, 1941 (47. évfolyam, 27-52. szám)
1941-07-06 / 27. szám - Holló Ernő: Nyár / Versek
Igen, láttad az elébb. De az arc, melyet most láttál, csak álarc már, egy szerep mesterséges álarca. Mikor én láttam, először, húsz év előtt, nyitott volt ez az arc, olyan várakozó, sugárzó és nyitott, mint az élet elején lehetett az emberek arca, mikor nem ettek még a tudás fájáról, nem ismerték a fájdalmat és a félelmet. Aztán, lassan, elkomolyodott ez az arc. A szemek figyelni kezdtek, a száj, ez a hasadt, önfeledten nyitott száj összecsukódott, keményebb lett. Áldozó Judit, ez volt a neve. Parasztleány volt. Tizenhat éves korában került hozzánk, ott szolgált szüleim házában. Nem volt viszonyunk. Ez volt a baj, mondod?... Nem hiszem. Az ember mond ilyesmit, de az élet nem tűri az útszéli okosságokat. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem volt viszonyom ezzel a parasztleánnyal, akit később aztán feleségül vettem. De ez a második nő volt. Te az elsőről szeretnél hallani. Hát, barátom, az első, az pompás teremtés volt. Okos, becsületes, szép, művelt. Látod, úgy beszélek róla, mint az apróhirdetésben. Vagy, mint Othello, mikor elindul megölni Desdemonát. „Mesterien hímezett... Dalával a medvéket is elbűvölte volna..." Mondjam még azt is, hogy zenekedvelő volt és szerette a természetet? Mert elmondhatom róla, nyugodt lélekkel. Vidéki lapokban, nyugalmazott főerdészek hirdetik így húgukat, kis testi hibával. De ennek, az elsőnek, testi hibája sem volt. Fiatal volt, szép és érzékeny... Mi baja volt hát? Miért nem tudtam vele élni? Mi hiányzott? A testi öröm? Nem igaz, hazudok, ha ezt mondom. Legalább annyi boldog pillanatot megéltem vele, mint más nőkkel, a szerelem nagy párbajának hivatásos bajvívónőivel. Nem hiszek a donzsuánokban, nem hiszek abban, hogy egyszerre több nővel is szabad élni. Egyetlen emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud. Néha sajnálom az embereket, oly esztelenül, reménytelenül kapkodnak... az ember szeretne kezükre ütni és ezt mondani: „Ne kapkodj, te! Ne nyúlkálj! Ülj illedelmesen, rendesen, mindenki megkapja a magáét!" Igazán Sorjában olyanok, mint a pákosztos gyermekek. Nem tudják, hogy néha csak türelmen múlik életük nyugalma, egészen egyszerű műfogásokon múlik az összhang, amit oly görcsös-figyelmesen keresnek, s zavaros szóval boldogságnak neveznek... Mondd csak, miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza, vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen, vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra... Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költők, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömről, a férfiak és nők együttélésének emberi lehetőségeiről... tehát nem a „nemi élet" ről, hanem az örömről, a türelemről, a szerénységről, a kielégülésről. Ha megvetem az embereket, talán ezt a gyávaságot vetem meg leginkább, — a gyávaságot, mellyel éltük titkát eltakarják önmaguk és a világ elől. Ne érts félre. Én sem szeretem a habzószájú, nyálat sercegő önmutogatást, a kóros-beteges vallomásokat. De az igazat szeretem. Természetesen legtöbbször hallgat az ember az igazságról, mert fölöslegesen csak a betegek, vagy a hivalkodók és dicsekvők, e nőies hajlamú lények mutogatják titkaikat. De még mindig jobb igazat hallgatni, mint hazugot beszélni. Sajnos, amerre néztem az életben, legtöbbször csak hazugságot hallottam. Azt kérded, mi az igazság a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok. Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap beérhetjük azzal is, hogy szerények vagyunk és iparkodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamainkat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk magunknak. S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel. Látom, mosolyogsz. Azt mondod, ha ilyen egyszerű az egész, ha van kaptafája az életnek, miért nem sikerült nekem? Végül is, két asszonnyal kísérleteztem életemben úgy igazán, életre és halálra. Nem mondhatom, hogy az élet nem küldte el hozzám őrangyalait. S mégis megbuktam, mindkettővel, magányos maradtam. Hiába volt az önismeret, az alázat, a nagy fogadkozás. Megbuktam, s most csak úgy papolok itt... ezt gondolod, igaz? Hát akkor el kell mondanom, milyen volt az első és miért bukott meg? Folytatjuk Mühlbeck-híradó. Ők is strandolnak a Nyár Zöld-paplanos füvön Fától-fáig finom gyíkok kergetőznek, fonálkák szövődnek, arany-páncélukon amint bandukolok napsugár sétálgat beléjük ütközöm, s lépteim neszére felszedem hajamra tovairamodnak, csillanó szálakat. És sötét hajam már hófehérben úszik, fehér glóriában, mögöttem valaki jó hegedűszóval, kis testvér, az öröm. HOLLO ERNŐ 3