Uj Idők, 1942 (48. évfolyam, 27-52. szám)

1942-08-22 / 34. szám - Szerb Antal: A százéves Lánchíd / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

nem. Ha jólöltözött úriember jött, azt szó nélkül ke­resztülengedték; ha népi viseletű ember érkezett, azt mindenképen megállították. A jobbágy ilyenkor búsan, de szó nélkül fizetett; aki káromkodott és tiltakozott, arról a vámőrök tudták, hogy nemesember és minden további származási okmány nélkül átengedték. Az állandó híd terve már Széchenyi előtt is több­ször felmerült, így Sándor Móricz gróf, a híres lovas, Metternich veje, 1820-ban félévi jövedelmét hajlandó lett volna feláldozni az állóhíd céljaira, tárgyalt is már angol szakértőkkel. De a nehézségeket csak akkor lehe­tett leküzdeni, amikor Széchenyi István állt a mozga­lom élére, teljes tekintélyével és szellemi nagyságával. 1832-ben kezdték meg a tárgyalásokat, ekkor ala­kult a Budapesti Hídegyesület. Széchenyi és Andrássy György gróf nemsokára Angliába utazott, hogy szak­értők véleményét kérdezze meg, vajjon lehet-e a Dunán olyan hidat építeni, amelyet nem sodor el a Duna jege, és ha lehet, nem fogják-e megakasztani a híd pillérei a Duna jegét, nem fog-e áradás keletkezni? Az angol szakértők megerősítették Széchenyi elgondolását: a Dunán Lánc­hidat kell építeni, akkor a két egymástól távolálló pillér között nem fog megakadni a jég. De alig hogy eloszoltak a technikai aggályok, fel­léptek a sokkal súlyosabb politikaiak. Széchenyi ugyanis úgy tervezte, hogy a híd költségeit a hídvám­ból kell megtéríteni, ezt pedig egyformán fizeti majd nemes és nem-nemes. Ez lett volna az „első rés a ne­mesi kiváltságok falán". Az országgyűlés konzervatív része hevesen tiltakozott és amikor mégis elfogadták a törvényjavaslatot, gróf Cziráky Antal országbíró ki­jelentette, hogy „ez a nap Magyarország végső romlá­sának napja". De az ország annyi más csapás után az egyenlő hídvámot is elviselte. A Lánchíd felépítése a köztudatban Clark nevével forrt össze. De csak kevesen tudják, hogy tulaj­don­képen két Clark munkálkodott a híd körül. Az egyik: Tierney William Clark angol mérnök készítette a híd terveit; a másik: Adam Clark nem is volt mérnök, hanem ezermester-féle, abból a bátor és leleményes emberfajtából, amely az angol ipart akkoriban az egész világon diadalra vitte. Széchenyi bizalmas embere volt, már előzőleg vele építtetett a gróf jachtot magának és most őt bízta meg a Lánchíd körüli munkálatok veze­tésével. A két Clark semmiféle rokonságban nem állt egymással, tiszta véletlen, hogy mind a kettőt Clark­nak hívták. Száz évvel ezelőtt, 1842 augusztus 24-én, ünnepé­lyes keretek közt lerakták a híd alapkövét. Részt vett ebben Károly főherceg és József nádor; az ünnepélyes aktusról oklevelet állítottak ki. Az egykorú tudósítás szerint „ez oklevél, melly még több főrangú személy által is aláíratott, egy e végre készült tokba rejteték, és a hozzá adott arany- és ezüst pénzdarabokkal együtt Clark úr által az alapkőben hagyott üregbe téteték, melly azonnal egy 130 mázsás kővel takartatott be. Ekkor őfenségek egy Londonban ezüstből készült, 200 font sterlinget érő elefántcsontnyelű ragaszhányó­kanállal a kőre ragaszt vetének és egy e célra készült diófakalapáccsal hármat-hármat ütenek a kőre; ugyan­azt tevék a prímás, országbíró, tárnok, báró Sina György, gr. Széchenyi István és Clark urak, mind annyiszor a jelenlévők „éljen"-eivel és az építés körül foglalkozó angolok „hurrah"-aival kísértetvén. Ez ün­nepélyt hasonlóg ágyúdörgések hirdeték a két főváros­nak. Ekkor a­­ fenséges főhercegek és a főhercegnők, úgyszinte a jelen volt főszemélyek a katonai hangász­kar által játszott népzene közt eltávozának, és az ün­nepélynek hetedfél órakor vége lön." Hogy Széchenyi István számára mit jelentett a Lánchíd, tudjuk Herczeg Ferenc nagy drámájából. A hídból­ nemcsak közlekedési eszközt, nemcsak „rést a nemesi kiváltságok falán", hanem jelképesen is hidat, hidat Magyarország és a magasabb emberség, az esz­ményi Európa között. Széchenyi lázasan figyelte a híd épülését, beköltözött a pesti parton álló Ullmann-féle házba, hogy mindig a közelben lehessen; úgy érezte, ha a híd elkészül, küzdelmes és belső válságokkal gyötört élete sem múlt el értelmetlenül. És minél tovább épült a híd, annál nagyobbak lettek aggodalmai; a politikai látóhatáron Negyvennyolc zivatarfelhői kezdtek fel­vonulni. Az emberek akkor sem voltak különbek, mint most, örömmel kezdtek ki mindent, ami nagynak és szépnek épült; a pestiek kedvenc pletykatárgya lett a Lánchíd. Azt beszélték, hogy Clark 600.000 forinttal megszökött és a híd abbamarad. De 1848 március 28-án felhúzták az első hídtartó láncot. Clark Ádám büszkén sétált végig rajta többízben is Pest és Buda közt. Ami­kor Széchenyi ezt meghallotta, súlyos szemrehányá­sokkal illette Clarkot, hogy minek teszi ki életét feles­leges veszélynek, azután pedig ő is végigsétált rajta, sőt még Béla fiát is magával vitte. A forradalmi légkör a híd körül is érezhetővé vált. Munkáslázadás tört ki, a pesti munkások azt követel­ték, bocsássák el az idegen szakmunkásokat. A lázadó­kat Széchenyi fellépése csendesítette le. Széchenyit egyre sötétebb előérzetek gyötörték és egy pillanatig úgy látszott, igaza lesz: miután tizenegy láncot szerencsésen felhúztak, a tizenkettedik leszakadt és magával ragadta azt az emelvényt is, amelyen Szé­chenyi éppen állt. De Széchenyi kitűnő úszó lévén, ki­úszott a partra. — így fog ez velünk is menni, — mondta. — Tizenegy óráig fényesen fog sikerülni minden, s midőn elbizakodásunk nagyra nőtt, a tizenkettedik órában törik össze minden. A háború kitört és Széchenyit elborult elmé­vel vitték a Dunán, kedves folyóján, külföldi gyógy­intézet felé. De a híd mégis-mégis felépült. 1848-ban, bár még nem volt egészen kész, megindult rajta a forgalom. Nemcsak polgárok jártak át rajta: átvonultak a ma­gyar honvédek is, majd később Windischgrätz herceg osztrák serege, hetvenezer katona és 270 ágyú. A szabadságharc alatt többször fenyegette pusztu­lás a még el sem készült hidat. Hentzi osztrák generá­lis felszedette egy részét, hogy a honvédek ne használ­hassák és lőporos hordókat helyezett el mellette. Eze­ket a lőporos hordókat egy Arnoch von Edelstadt nevű osztrák ezredes szivarját beledobva felrobbantotta, de a híd megmenekült, míg merénylőjét széttépte a robba­nás. Később a magyar seregek parancsnoka, Dembinsky akarta felrobbantani a hidat, amelyet csak Clark Ádám érvelése mentett meg. Dembinsky leszedette az útpá­lyát és a kereszttartókat, úgy hogy a hídon megint nem lehetett járni. A hídépítés munkálatait csak a szabadságharc összeomlása után fejezték be. 1849 augusztus 20-án ad­ták át ünnepélyesen a forgalomnak. A sors kegyetlen tréfán?»­, hogy az első ember, aki a végérvényesen elké­szült hídon végigment, Haynau volt, a hóhér. Széchenyi István ekkor már döblingi magányában viaskodott sorsának fúriáival. A legnagyobb magyar a legtragikusabb magyar volt; minden sikerült, amit akart, de minden egészen máskép, mint ahogy ő akarta: hídján a terrorista zsarnok vonult keresztül, a nemzetet felébresztette, de a felébredt nemzet a forra­dalom katasztrófájába rohant. Az idő mégis neki dolgozott. Nagy alkotása, a Lánc­híd, ma is áll, összeköti egységes fővárossá a két par­tot és jelképesen is Széchenyi győzött vele: a híd nemes szépsége továbbra is mutatja az utat Széchenyi eszmé­nyei, a magasabb humánum, a belső harmónia felé. 218

Next