Uj Idők, 1942 (48. évfolyam, 27-52. szám)
1942-08-22 / 34. szám - Szerb Antal: A százéves Lánchíd / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
A százéves Lánchíd írta: Szerb Antal Amióta nem lehet külföldre utaznom, játékokkal igyekszem a bennem élő utazási ösztönt lecsillapítani és elaltatni: azt játszom, hogy úgy járok-kelek Budapest utcáin, mintha idegen volnék és először csodálkoznék el a város szépségén. Újra felfedezem a Hősök terének tágas, szellős arányait, a Batthyány-téri Szent Anna-templom máriateréziás, nagyasszonyos nyugalmát, a sokat bántott és mégis oly világvárosias Széll Kálmán-téri „síntér" hídján elszórakozom a villamosok igyekezetén és enyhe, de őszinte elragadtatás fog el, ha akár a Dunáról, akár a másik oldalról, a hegyek felől, meglátom a Várhegy páratlanul szép vonulatát. Szinte sajnálom, hogy itt születtem, irigylem az igazi idegent friss élményeiért. És újra és újra rájövök, hogy az egész gyönyörű városban a legszebb a Lánchíd. Nem akarom leszólni többi tiszteletreméltó hidunkat, de a Lánchíd szépségét akkor érezzük legjobban, ha velük összehasonlítjuk. Mennyi nemesség van a Lánchídban, milyen előkelő hallgatagság, rénység, bájos könnyűség és ódon mélabú gőgös sze-Valahogy végérvényes, mint minden nagy alkotás; az ember úgy érzi: igen, ez az, egy hídnak ilyennek kell lennie! A Margit hídban nincs elég méltóság, az Erzsébet híd pedig először is sárga, ami egyáltalán nem hídhoz illő, másodszor is nagyon is hangosan mutogatja vaskonstrukcióját, túlságosan büszke arra, hogy modern, éppen ezért ma már kissé elavultnak hat, olyan, mint az Eiffel-torony. A Lánchíd nem avul el soha, a Lánchíd klasszikus, olyan, mint Arany János. A múltkor a 18-as villamossal utaztam a budai Duna-parton és egyszerre csak ott álltunk közvetlenül a Lánchídnál. Olyan hirtelen és meglepően állt előttem, mint valamikor Veronában a Castel Vecchio hídja: kiszálltam a villamosból, ezt meg kell nézni, gondoltam, az ember nem mehet csak úgy el egy ilyen híd mellett. És most rajongásomhoz bizonyos ünnepélyes érzés is járul: kezembe került Vajda Pál R. kitűnő tanulmánya, amelyet a Közművelődési Tanács adott ki és ebből megtudtam, hogy a Lánchíd most lesz száz éves. 1842 augusztus 24-én tették le alapkövét. A tanulmányból sok minden más érdekes dolgot is megtudtam a híd történetéből. Az előzmények közé tartozik, hogy már Zsigmond király és Mátyás király is gondolt arra, hogy Pest és Buda közt hidat építsen. Mátyás renaissance grandezzával márványból akarta a hidat felépíteni. 1767 óta hajóhíd kötötte össze a két várost. A hidat a téli hónapokban szét kellett bontani, ilyenkor megszűnt a közlekedés a két város között, egészen addig, amíg a Duna keményre nem fagyott. Jégzajlás idején azután lehetetlenség volt az egyik partról a másikra átjutni. 1800-ban Pest város lakossága, élén a magisztrátussal, átment Budára József nádor lakodalmára; közben megindult a jég és az egész város a túlsó parton rekedt. A hajóhíd a mai Vigadó előtt állt; a Deák Ferenc utcát azért hívták régen Nagyhíd utcának. Érdekes tartozéka volt a régi Hajóhídnak a hídvám, amely évente átlag 12.000 forintott jövedelmezett a híd tulajdonosának, a két városnak. A nemesség, papság és a két szabad királyi város polgársága mentes volt a hídvám fizetése alól. Kik fizették tehát a tizenkétezer forintot? Nyilván azok, akiknek nem volt pénzük. Kivéve a cigányokat, nekik ismeretlen okoknál fogva szintén nem kellett hídvámot fizetniük. Nemrég olvastam az angol Paget Magyarországról szóló útleírásában, milyen sajátos módszerrel állapították meg a vámőrök, hogy ki köteles adót fizetni és ki Szent István napján. Rötzer Henrik fényképe. 22* 217