Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-03-13 / 11. szám - Sebestyén Károly: Földönjáró Jókai / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
ró Jókai Mind a nagyok közül, akiknek kortársa voltam, akiknek ruhája szegélyét érinthettem, sőt kezüket megszoríthattam, mégis csak ő volt a legnagyobb. Ő volt örömtelen és társtalan gyermekkorom mesemondója és bűvészmestere. Ő volt hányt-vetett ifjúságom mentora, nevelője, tanára és enciklopédiája. Ötödik gimnazista koromban az iskolai év végén jutalmul kaptam „Forradalom alatt írt műveit". Ez a könyv felforgatott, feldúlt, nyughatatlanná és boldoggá tett. Ennek a könyvnek hatása alatt egészen különös lett beállítottságom a történelemmel, a nemzettel, Jókaival szemben. Mélyen belevésődött lelkembe az a gyilkos irónia, amellyel az ifjú Jókai Debrecenben pellengérre állította Madarász Lászlót, a hírhedt rendőrminisztert. (László öccse, József még késő vénségében megpróbálta megtorolni a bátyján esett sérelmet és nyílt ülésben „hazája ellenségének" nevezte Jókait. A visszhang erre a demagóg képtelenségre megbotránkozás és gúnyos hahota volt.) S hogy lángra gyújtotta az ifjú fantáziáját a Martinovicsról és társairól szóló tanulmány! „Repülj fel, véres függöny!", így szólt a patetikus bevezetés. Mikor egy-két évvel később Fraknói Vilmos tárgyilagos, de kiábrándító monográfiáját olvastam Martinovicsékról, nagyon megharagudtam a tudós püspök úrra, aki legszebb illúzióimban igyekezett megingatni. . . A kisváros fojtogató légköréből már türelmetlenül vágytam fel a fővárosba. Ezer okból és köztük egyike volt a legnyomósabbaknak a sóvárgó kívánság: szeretném ismerni Jókai Mórt. * Az első vágyam hamarosan teljesült. A Petőfi-Társaság januárban megtartotta évi díszközgyűlését és az elnöki megnyitót Jókai Mór mondotta. Tehát nemcsak láttam, hanem hallottam is. Láttam karcsú, csaknem nőiesen finom alakját, gyönyörű fejét, gyermekded kék szemét, a legszebb álom, a legszebb mese tökéletes teljesedését. És hallottam hangját, ezt a másik csodát. Teljes és zengő, mély és férfias, éneknél és hangszernél zengőbb volt ez a hang, a legelbájolóbb bariton, amelyet valaha ez életben hallottam. Petőfiről beszélt. Barátságuk felvirágzásáról és hirtelen elhervadásáról, a negyvennyolc és negyvenkilenc lázbeteg, tífuszos tévelygéseiről. Beszéde végén csaknem imádságos áhitattal invokálta régen halott, halhatatlan barátját. „Ha én most kezemet kibékülésre és megengesztelődésre feléd nyújtom, bizonyos vagyok benne, hogy te ezt a békejobbot nem fogod visszautasítani." Az Akadémia dísztermét zsúfolásig megtöltő közönségen mélységes megrendülés vett erőt. Szinte láttuk, amint a nemzet legnagyobb költőjének keze lenyúlik, hogy megszorítsa egykori legjobb barátja kezét. * Most már ismertem Jókai Mórt, a földönjáró embert is. Láttam arcát, hallottam varázslatos hangját, megfigyeltem mozgásában, magamba szívtam egyéniségének páratlan atmoszféráját. De amit oly hamar sikerült elérnem, az csak vakmerőbbé tette vágyaimat és növelte szomjúságomat. Azt szerettem volna, hogy ő is ismerjen engem, hogy szót váltsak vele, hogy elmondhassam majdani gyermekeimnek és unokáimnak: én beszélgettem Jókaival. A szerencse istenasszonya — megrögzött szokása ellenére — kedvemben járt. Akkoriban a „Magyarország" című napilap színházi referense lettem, nagyon fiatalon. A Nemzeti Színház intendánsa, gróf Keglevich István, elhatározta, hogy öt-hat délutáni klasszikus előadást rendez az ifjúság részére. Minden előadást conference fog megelőzni, s a konferálás tisztére legelőkelőbb íróinkat, esztétikusainkat kérik fel. Természetes, hogy a sorozatot a „Bánk bán" nyitotta meg. És természetes, hogy az első conférencier Jókai volt. A nagy író szíves kedvvel, sőt lelkesedéssel vállalta a szokatlan tisztet. Mint kiderült, teljes sikerrel is. Már most Jókai megnyitója délután 3 órakor hagzott el és a „Magyarország" délután 5—1/26 táján jelent meg. Az érdekes színházi eseményről tehát „lemaradtunk" volna. A főszerkesztőt bosszantotta ez a kedvezőtlen időbeosztás és megkért, keressem fel egy nappal előbb Jókait és bírjam rá, hogy előadását a „Magyarország" részére legalább vázlatosan ismertesse. Én eljártam küldetésemben, kimentem a Bajza utcai Jókaivillába és minden nehézség és formaság nélkül a Mester elé kerültem. Nyájas barátsággal fogadott és végighallgatta kérésemet. Mikor mondókámat befejeztem, feszült kíváncsisággal vártam válaszát, és igyekeztem arcáról már előre leolvasni kedvező határozatát. Jókai kék szeme rejtelmesen mosolygott. Szándékosan kis pauzát tartott, mielőtt felelt volna. Aztán megszólalt: — A „Magyarország" küldött ide, öcsém? Hogy én tegyek a „Magyarországának egy nagy szívességet? Szép. De tudod azt, öcsém, hogy a „Magyarország" engem a múlt héten csaknem hazaárulnak bélyegzett? Elsápadtam, a verejték kiült homlokomra, nagyon rosszul éreztem magamat. — Én erről semmit sem tudok. (Nem is tudtam. Pártpolitikával akkoriban éppen annyit törődtem, mint most, vén koromban.) — Hát te nem olvasod a saját lapodat? Dicsérem az ízlésedet. Akkor azt sem tudod, miért vagyok én hazaáruló. Azért vagyok hazaáruló, mert ex-lex-ben megfizettem az adómat. Az ex-lex az akkori idők alkotmányos vívmánya, az obstrukció egyik legízesebb gyümölcse volt. Az ellenzék megobstruálta a költségvetést és így belekergette a kormányt abba a kényszerűségbe, hogy a törvényesen megszavazott meghatalmazás nélkül kormányozzon.) — No most már talán mindent értesz. Engem is. Hát édes fiam, én érted szívesen megtennék mindent, mert szimpatikus vagy nekem. Szerénynek és serénynek ismertelek meg. És azt se tekintem utolsó érdemednek, hogy a lapodat nem olvasod. De a gazdádnak mondd meg — és itt egy jó zamatos magyar mondás következett, amely kifejezőbb és tartalmasabb volt, mint Götz v. Berlichingen híres üzenete és Cambronne tábornok mondása együttvéve. Sajnos, szó szerinti szövegében nem idézhető ... Nem is közöltem főnökömmel. * így ismerkedtem meg Jókai Mórral az Úr 1899. esztendejében, Bajza utcai villájában. A megismerkedés nem volt éppen zavartalanul kellemesnek mondható, de a folytatás annál inkább kielégített és büszkévé tett. A szórakozottságáról híres költő, aki többet élt az álmok, ábrándok és fantazmák ködös és fénylő világában, mint a valóságban, engem mindig megismert, valahányszor találkoztunk. Megismert és megszólított, megkérdezte, olvastam-e legújabb regényét, helytelenítette a „Fekete vér" című drámájáról írott kritikámat, amely tele volt a költő iránti tisztelettel és a művel szemben táplált aggodalmaimmal és kifogásaimmal. „Engem te ne tisztelj, mondotta tréfásan, az rajtam nem segít. A drámának ellenben hagyj békét. Mert az jó, hiátha okvetetlenkedel." Kissé szégyeltem nagyképű szigorúságomat, de magamban azt gondoltam: mégis csak nekem volt igazam. Ma azt gondolom, egyáltalán nem volt igazam. Ha valaki korunkban elmondhatta magáról: „Csak hódolat illet meg, nem bírálat", akkor az Jókai Mór volt. SEBESTYÉN KÁROLY •313