Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)

1943-03-13 / 11. szám - Sebestyén Károly: Földönjáró Jókai / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

ró Jókai Mind a nagyok közül, akiknek kortársa voltam, akiknek ruhája szegélyét érinthettem, sőt kezüket meg­szoríthattam, mégis csak ő volt a legnagyobb. Ő volt örömtelen és társtalan gyermekkorom mesemondója és bűvészmestere. Ő volt hányt-vetett ifjúságom mentora, nevelője, tanára és enciklopédiája. Ötödik gimnazista koromban az iskolai év végén jutalmul kaptam „Forra­dalom alatt írt műveit". Ez a könyv felforgatott, fel­­­dúlt, nyughatatlanná és­­ boldoggá tett. Ennek a könyvnek hatása alatt egészen különös lett beállítottsá­gom a történelemmel, a nemzettel, Jókaival szemben. Mélyen belevésődött lelkembe az a gyilkos irónia, amellyel az ifjú Jókai Debrecenben pellengérre állí­totta Madarász Lászlót, a hírhedt rendőrminisztert. (László öccse, József még késő vénségében megpróbálta megtorolni a bátyján esett sérelmet és nyílt ülésben „hazája ellenségének" nevezte Jókait. A visszhang erre a demagóg képtelenségre megbotránkozás és gúnyos hahota volt.) S hogy lángra gyújtotta az ifjú fantáziáját a Martinovicsról és társairól szóló tanulmány! „Repülj fel, véres függöny!", így szólt a patetikus bevezetés. Mikor egy-két évvel később Fraknói Vilmos tárgyila­gos, de kiábrándító monográfiáját olvastam Martino­vicsékról, nagyon megharagudtam a tudós püspök úrra, aki legszebb illúzióimban igyekezett megingatni. . . A kisváros fojtogató légköréből már türelmetlenül vágytam fel a fővárosba. Ezer okból és köztük egyike volt a legnyomósabbaknak a sóvárgó kívánság: szeret­ném ismerni Jókai Mórt. * Az első vágyam hamarosan teljesült. A Petőfi-Tár­saság januárban megtartotta évi díszközgyűlését és az elnöki megnyitót Jókai Mór mondotta. Tehát nemcsak láttam, hanem hallottam is. Láttam karcsú, csaknem nőiesen finom alakját, gyönyörű fejét, gyermekded kék szemét, a legszebb álom, a legszebb mese tökéletes tel­jesedését. És hallottam hangját, ezt a másik csodát. Teljes és zengő, mély és férfias, éneknél és hangszernél zengőbb volt ez a hang, a legelbájolóbb bariton, ame­lyet valaha ez életben hallottam. Petőfiről beszélt. Barátságuk felvirágzásáról és hir­telen elhervadásáról, a negyvennyolc és negyvenkilenc lázbeteg, tífuszos tévelygéseiről. Beszéde végén csak­nem imádságos áhitattal invokálta régen halott, halha­tatlan barátját. „Ha én most kezemet kibékülésre és megengesztelődésre feléd nyújtom, bizonyos vagyok benne, hogy te ezt a békejobbot nem fogod visszauta­sítani." Az Akadémia dísztermét zsúfolásig megtöltő kö­zönségen mélységes megrendülés vett erőt. Szinte lát­tuk, amint a nemzet legnagyobb költőjének keze lenyú­lik, hogy megszorítsa egykori legjobb barátja kezét. * Most már ismertem Jókai Mórt, a földönjáró em­bert is. Láttam arcát, hallottam varázslatos hangját, megfigyeltem mozgásában, magamba szívtam egyénisé­gének páratlan atmoszféráját. De amit oly hamar sike­rült elérnem, az csak vakmerőbbé tette vágyaimat és növelte szomjúságomat. Azt szerettem volna, hogy ő is ismerjen engem, hogy szót váltsak vele, hogy elmond­hassam majdani gyermekeimnek és unokáimnak: én beszélgettem Jókaival. A szerencse istenasszonya — megrögzött szokása ellenére — kedvemben járt. Akkoriban a „Magyaror­szág" című napilap színházi referense lettem, nagyon fiatalon. A Nemzeti Színház intendánsa, gróf Keglevich István, elhatározta, hogy öt-hat délutáni klasszikus elő­adást rendez az ifjúság részére. Minden előadást con­ference fog megelőzni, s a konferálás tisztére leg­előkelőbb íróinkat, esztétikusainkat kérik fel. Termé­szetes, hogy a sorozatot a „Bánk bán" nyitotta meg. És természetes, hogy az első conférencier Jókai volt. A nagy író szíves kedvvel, sőt lelkesedéssel vállalta a szokatlan tisztet. Mint kiderült, teljes sikerrel is. Már most Jókai megnyitója délután 3 órakor hag­zott el és a „Magyarország" délután 5—1/26 táján jelent meg. Az érdekes színházi eseményről tehát „lemarad­tunk" volna. A főszerkesztőt bosszantotta ez a kedve­zőtlen időbeosztás és megkért, keressem fel egy nappal előbb Jókait és bírjam rá, hogy előadását a „Magyar­ország" részére legalább vázlatosan ismertesse. Én el­jártam küldetésemben, kimentem a Bajza­ utcai Jókai­villába és minden nehézség és formaság nélkül a Mester elé kerültem. Nyájas barátsággal fogadott és végighallgatta kérésemet. Mikor mondókámat befe­jeztem, feszült kíváncsisággal vártam válaszát, és igye­keztem arcáról már előre leolvasni kedvező határozatát. Jókai kék szeme rejtelmesen mosolygott. Szándékosan kis pauzát tartott, mielőtt felelt volna. Aztán megszólalt: — A „Magyarország" küldött ide, öcsém? Hogy én tegyek a „Magyarországának egy nagy szívességet? Szép. De tudod azt, öcsém, hogy a „Magyarország" en­gem a múlt héten csaknem hazaárulnak bélyegzett? Elsápadtam, a verejték kiült homlokomra, nagyon rosszul éreztem magamat. — Én erről semmit sem tudok. (Nem is tudtam. Pártpolitikával akkoriban éppen annyit törődtem, mint most, vén koromban.) — Hát te nem olvasod a saját lapodat? Dicsérem az ízlésedet. Akkor azt sem tudod, miért vagyok én haza­áruló. Azért vagyok hazaáruló, mert ex-lex-ben megfi­zettem az adómat.­­ Az ex-lex az akkori idők alkotmá­nyos vívmánya, az obstrukció egyik legízesebb gyümöl­cse volt. Az ellenzék megobstruálta a költségvetést és így belekergette a kormányt abba a kényszerűségbe, hogy a törvényesen megszavazott meghatalmazás nélkül kormányozzon.) — No most már talán mindent értesz. Engem is. Hát édes fiam, én érted szívesen megtennék mindent, mert szimpatikus vagy nekem. Szerénynek és serénynek is­mertelek meg. És azt se tekintem utolsó érdemednek, hogy a lapodat nem olvasod. De a gazdádnak mondd meg — és itt egy jó zamatos magyar mondás követke­zett, amely kifejezőbb és tartalmasabb volt, mint Götz v. Berlichingen híres üzenete és Cambronne tábornok mondása együttvéve. Sajnos, szó szerinti szövegében nem idézhető ... Nem is közöltem főnökömmel. * így ismerkedtem meg Jókai Mórral az Úr 1899. esztendejében, Bajza­ utcai villájában. A megismerkedés nem volt éppen zavartalanul kellemesnek mondható, de a folytatás annál inkább kielégített és büszkévé tett. A szórakozottságáról híres költő, aki többet élt az ál­mok, ábrándok és fantazmák ködös és fénylő világában, mint a valóságban, engem mindig megismert, valahány­szor találkoztunk. Megismert és megszólított, megkér­dezte, olvastam-e legújabb regényét, helytelenítette a „Fekete vér" című drámájáról írott kritikámat, amely tele volt a költő iránti tisztelettel és a művel szemben táplált aggodalmaimmal és kifogásaimmal. „Engem te ne tisztelj, mondotta tréfásan, az rajtam nem segít. A drá­mának ellenben hagyj békét. Mert az jó, hiátha okvetet­lenkedel." Kissé szégyeltem nagyképű szigorúságomat, de magamban azt gondoltam: mégis csak nekem volt igazam. Ma azt gondolom, egyáltalán nem volt igazam. Ha valaki korunkban elmondhatta magáról: „Csak hó­dolat illet meg, nem bírálat", akkor az Jókai Mór volt. SEBESTYÉN KÁROLY •313

Next