Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-01-08 / 1. szám - Bókay János: Hősnő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
fazékra, a lángra, az órára, a reggeliző asztalra, kirámolás a szatyorból, hallgatózás Bandi ajtaja előtt, és végre a fürdőszoba, a jutalom, a kád, a puha meleg víz, pár percnyi pihenés, nyugalom, tűnődés, kis fényűzés is talán, — több, mint amennyit megérdemel. Megható volt így az öblös, súlyos kádban gyerektestével és gyerekmosolyával — kis kínai lány inkább, mint komoly, férjes asszony. Most kicsit fáradt volt. De tüstént megint virgonc lett, kiugrott a fáradtságból, dörzsölte, szappanozta magát, aztán ki a kádból, sietni kell, bolyhos fürdőkabát, egészen elnyeli, — cudarul éget a hátam, kár volt annyit napozni! — vizet kiengedni, kisúrolni a kádat, friss vizet csurgatni, felöltözni gyorsan, előkészíteni mindent Bandinak, a még este kikefélt cipőt és ruhát, az inget is és nyakkendőt is, hogy mindent megtaláljon, — olyan ügyetlen egy ilyen nagydarab férfi, ha bármilyen ügyes és okos is máskülönben, vigyázni kell rá, gondját kell viselni, mint valami gyereknek, és meg is érdemli, hiszen olyan kedves, — éppen azért kedves, hogy ilyen gyámoltalan. Most kész. Mindenre gondolt. Még kicsit tűnődik, nem, nem felejtett el semmit. Felágaskodik a tükörhöz. Nem mintha hiú volna. De tetszenie kell Bandinak. Kötelessége, hogy szép legyen. Fintort vág a tükörnek. Nincs megelégedve. Fekete haj, szürke szem, nagyon fehér bőr, finom száj, és a nevettetően kedves hegyes kis orr. Kicsit szomorú lesz, ahogy nézi magát: bolond fiú ez a Bandi, — mit szeret rajtam? Kaphatott volna szebbet is nálam. Bandit szeretik a nők. Elkomorodik, — nevet, de ő csak engem szeret. Rettenetes szerencsém van! — Gyorsan kis rúzst az arcára, szájára, maroknyi kölnit ruhájára, kezére, rohanás a konyhába, s most már csörömpölve, lármásan gurítja be a reggelizőasztalt Bandihoz. Pontosan háromnegyed hét. Egy perccel se több. Bandi most alszik a legmélyebben. Szólogatja, megérinti, föléje hajlik fiús mosolyával, megrázza kicsit. Bandi mélyen alszik. — Bandikám, drágám ... Hangosabban: — Bandikám, drágám ... Határozottan, erélyesen: — Bandi, már hét óra!... A reggeli is itt van ... gyerünk, felébredni! És alaposan meg is rázza. — Igazán ... — dörmögi Bandi és meg akar fordulni, de ő nem engedi, megfogja a nyakát, viharosan megcsókolja. Belenevet az arcába: — Jó reggelt kívánok. Bandi nyújtózkodik, morog, nyög is egyet-kettőt, aztán felnyitja a szemét. Durcás és dühös, de ahogy meglátja maga előtt a mókás kis arcot, elmosolyodik. Meggyőződés nélkül mondja: — Aludni se hagyják az embert... Az asszony már dolgozik: betölti a kávét, átszűri a tejet, villámgyors kézzel megkeni a zsömlét és nyújtja át Bandinak. — Szervusz, Katinka! — és odakoccintja félzsömléjét az asszony zsömléjéhez: — Egészségedre! Katinka szívből nevet, szereti az ötleteit. Mindig kitalál valami bolondot. Most reggeliznek ketten. Békésen, nyugodtan. Katinka már elkészült. Kivesz a szekrényből egy harisnyát, visszaül a helyére, az alacsony székre, szembe Bandival, és tudós ábrázattal szedi fel a lefutott szemet. — Ezek a vacak harisnyák... Megint venni kell egyet... Ugye, nem haragszol? — Eszed a harisnyát... — Körülnéz, és méltatlankodva. — Hát az újság hol van? Mindig elfelejtesz valamit. Katinka már ugrik, szalad ki az előszobába, hozza az újságot. — Késő van, szívem. Siess ... De Bandi nem zavartatja magát. Olvas, lapozgat közben mond is egy-két szót, közli Katinkával az eseményeket. Katinka figyel, bólogat és a harisnyával bíbelődik. Ő sose olvas újságot. Amit tud, azt Banditól tudja. Azért tudja jól. Külön véleménye nincs. Szereti ezt a néhány percet, ezt a kis nyugalmat, Bandi oktatását a reggeli után. Az óra kint hetet üt. — Kelj fel, Bandikám. Elkésünk. Bandi megadja magát sorsának. Kászmálódik ki az ágyból. Egyik mozdulatnál felszisszen: — A hátam!... Úgy fáj, mint a pokol... Katinka eltűnik, visszajön, tégely van a kezében aggódva vizsgálgatja Bandi vörös hátát és bekeni kenőccsel. Bandi leguggol, hogy Katinka elérje. — Te, vigyázz, fáj! Olyan érzékeny, mint egy gyerek. Ahogy visszafordul, összeráncolja homlokát. — Valami fontosat akarok neked mondani. Figyelj ide jól. Katinka csupa fül. — Szeretlek. Nevetnek. Ahogy összenéznek, egyforma a tekintetük. Bandi bevonul a fürdőszobába. Gyorsan a seprűt, a rongyot, az ágyneműt ki az ablakba, új lepedőt húzni, rendet teremteni mindenütt, eloltani a gázlángot a konyhában, kezet mosni a csap alatt, párnákat püfölni, beágyazni megint, ledobni a ruhát és belebújni a másikba: — Bandikám, siess! Mosolyog. Boldog. Hallja, hogy Bandi énekel. Mindig énekelni szokott borotválkozáskor, miközben szappanoz: operaáriákat, Toscát, Bohémeket, Aidát és Pillangót. Mély, öblös hangja van, kicsit rekedt is, de remek a hallása. Megint bekopog: — Siess, szívem. Indulni kell! De már ott áll az ajtóban, felöltözve, készen. Hatalmas szőke ember, széles, szelíd arcú, — Katinka gyönyörködve nézi. Az enyém, mondja magában, a párom a férjem, — és megigazítja a nyakkendőjét. A fürdőszobában éppen csak hogy rendet teremt, majd kitakarítja délután. Fél nyolcat üt az óra. Indulnak. A nagydarab férfi és az apró kicsi asszony. Szorosan egymás mellett szaladnak le a lépcsőn, egy ütemre lépkednek. Az utcán Katinka belekarol Bandiba. Néha felpillant rá. Kimondhatatlanul büszke, hogy hozzá tartozik, ehhez a nagy emberhez, ehhez a szép férfihez. Szeretné, ha mindenki észrevenné őket, ha mindenki elismerné diadalát. Magáról nem tud semmit. Nem látja önmagát. Hogy milyen elragadó furcsa kis arcával, milyen finom és szokatlan, Manet rajzolhatta volna, milyen nevettetőn kedves fészeknyi kalapja, milyen tartózkodó a ruhája, egyszerű és harmonikus, s milyen kecses minden rajta: vékonyka alakja, keze és lába, a mozgása, járása, minden. Csak Bandi tudja ezt. A Horthy-körtéren, a villamosmegállónál, már csapatba verődve várják az emberek a helyiérdekűt. Katinka ügyes, fészkelődik, mocorog, átsiklik a tömegen, már elől áll egészen, Bandi alig tudja követni. Ahogy megáll a villamos, nyomják, taszigálják, bizonyára elsodornák, de Bandi óriáskarja előrenyúl, biztos rést nyit neki, már fenn is van a lépcsőn. Bandi megóvja mindentől. Körülnéz, mosolyog. — Fáj még a hátad? — kérdezi súgva. 4