Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-05-27 / 21. szám - Papp Viktor: Százéves a Himnusz zenéje / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
közül négytől (Erkel Gyula, Erkel István, Erkel Sári és Erkel Jenő) hallottam az Erkel Ferenctől nekik átadott azonos szavakat. Erkel egyszerű, szerény, puritán ember volt. Mindenik Erkel rendkívül szűkszavú — írja Kereszty István („Az Erkel-család krónikájához"). „Ilyen volt a leghíresebb, legnagyobb családtag éppen úgy, mint a legnévtelenebb — mindig sem szóval, de még tettel sem iparkodott egyikük sem szolgálni a maga bárminemű érdekeit. „Történjék, ami éppen történhetik", — ez volt az egész család életfilozófiája; törtetni? a világért sem! — Mindenekelőtt ezt kell tudnia az utókornak" — amikor az Erkelekről ítélkezik. A Himnusz keletkezésének történetét Erkel elmondta Gárdonyi Gézának s idők folyamán néhány más ismerősének is. Gárdonyi a nevezetes beszélgetést megírta („Erkel Ferenc Emlékkönyv", 1910. 212. 1.). Gárdonyi puritán természete az Erkelével vetekedett. Miért volna tehát történeti legenda (amint többen állítják) a Himnusz történetének Erkeltől hallott elmondása? Ha a zenetudomány az ilyen elbeszéléseket mellőzte volna, vagy mellőzné, anyagának jó hányadával szegényebb lenne és sok mestermű keletkezését homály fedné. Olvassuk el tehát Gárdonyi Géza szó szerint idézett írását: „Erkel elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el. Aztán csöndesebb hangon folytatta: — Én nem pályáztam. Eszem ágába se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay. Felhí és azt mondja odafenn: — írtál-e himnuszt? — Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. — Hát ő megírta már? — Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De naprólnapra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. — És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? — Micsoda szándékosság? — Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni. — De ha nem is akarok, zaj — Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályanem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt. Ezt mondva, — folytatta Erkel — betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kólapapirost, melléje a szöveget. — Csináld meg rögtön. — De, bátyám, hova gondol! Nem szivar-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön. — Meg kell csinálnod! — Nem lehet. Késő már! Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:alásszolgája. Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya teremtette, szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok, hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismerik. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekara. Másnap benyújtom Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség. Elkezdjük. A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az eddigi dallamok mindenféle csiri-csári nóták, semmi mély érzés, semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arczok megmerednek, A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyém lett a dicsőség." így mondta el Erkel a Himnusz keletkezésének történetét s így írta meg azt Gárdonyi Géza. Erkel, vagy Gárdonyi tévedett. A Himnusz-pályázaton választott pályabírák döntöttek, a közönség lelkesedése csupán megkoszorúzta a pályabírák ítéletét. A Himnusz első kiadásának címlapja :611