Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)

1944-05-27 / 21. szám - Papp Viktor: Százéves a Himnusz zenéje / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

közül négytől (Erkel Gyula, Erkel István, Erkel Sári és Erkel Jenő) hallottam az Erkel Ferenctől nekik átadott azonos szavakat. Erkel egyszerű, szerény, puri­tán ember volt. Mindenik Erkel rendkívül szűkszavú — írja Kereszty István („Az Erkel-család krónikájához"). „Ilyen volt a leghíresebb, legnagyobb családtag éppen úgy, mint a legnévtelenebb — mindig­ sem szóval, de még tettel sem iparkodott egyikük sem szolgálni a maga bárminemű érdekeit. „Történjék, ami éppen történhe­tik", — ez volt az egész család életfilozófiája; törtetni? a világért sem! — Mindenekelőtt ezt kell tudnia az utókornak" — amikor az Erkelekről ítélkezik. A Himnusz keletkezésének történetét Erkel el­mondta Gárdonyi Gézának s idők folyamán néhány más ismerősének is. Gárdonyi a nevezetes beszélgetést megírta („Erkel Ferenc Emlékkönyv", 1910. 212. 1.). Gárdonyi puritán természete az Erkelével vetekedett. Miért volna tehát történeti legenda (amint többen állítják) a Himnusz történetének Erkeltől hallott el­mondása? Ha a zenetudomány az ilyen elbeszéléseket mellőzte volna, vagy mellőzné, anyagának jó hányadá­val szegényebb lenne és sok mestermű keletkezését ho­mály fedné. Olvassuk­­ el tehát Gárdonyi Géza szó szerint idézett írását: „Erkel elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el. Aztán csöndesebb hangon folytatta: — Én nem pályáztam. Eszem ágába se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay. Felhí és azt mondja odafenn: — írtál-e himnuszt? — Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. — Hát ő megírta már? — Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról­napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. — És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? — Micsoda szándékosság? — Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni. — De ha nem is akarok, zaj — Kell! Nem érted­­ és nem érzed, hogy ez a pálya­nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halha­tatlan, a szerzőjével együtt. Ezt mondva, — folytatta Erkel — betuszkolt en­gem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgál­lott. Odatett egy ív kólapapirost, melléje a szöveget. — Csináld meg rögtön. — De, bátyám, hova gondol! Nem szivar-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön. — Meg kell csinálnod! — Nem lehet. Késő már! Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:­alásszolgája. Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya teremtette, szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok, hát hogy is kel­lene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöve­get. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, meg­van a himnusz, úgy, amint ma ismerik. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekara. Másnap benyújtom Elérkezik a­ döntés napja. A színház ünnepi dísz­ben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség. Elkezdjük. A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harang­szóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az eddigi dallamok mindenféle csiri-csári nóták, semmi mély érzés, semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arczok megmerednek, A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyém lett a dicsőség." így mondta el Erkel a Himnusz keletkezésének történetét s így írta meg azt Gárdonyi Géza. Erkel, vagy Gárdonyi tévedett. A Himnusz-pályázaton válasz­tott pályabírák döntöttek, a közönség lelkesedése csu­pán megkoszorúzta a pályabírák ítéletét. A Himnusz első kiadásának címlapja :611

Next