Új Idők, 1945 (51. évfolyam, 1-22. szám)
1945-08-04 / 1. szám - Kassák Lajos: Mögötte áll az angyal / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Ha csakugyan olyan lenne, amilyennek most mutatja magát, a haját két copfba fonná s a halántéka táján szerényen simára fésülné, így azonban hiába alázatos meghajlása, határozottan van benne valami különös. Hirtelen csak meg kellene érinteni, ijedten összerezzenne, mint akit rajtakaptak valamint a szemeiből mindjárt kikukkantana az a tüzesnyelvű sátánfióka, aki állandóan tevékenykedik benne. Ő semmit sem tud erről az ördögről, csak él, úgy gondolja, a lehető leghelyesebben és teljesen átadva magát sodró hangulatainak. Kiléptek a templomból, mint ahogyan a lepke kiszáll a gubóból és új életre keltek a langyos őszi napsütésben. Elevenebbek és fesztelenebbek. Mohó szemekkel pillantanak körül, mindenre van valami csípős megjegyzésük, vagy éppen ellenkezően, semmit sem vesznek észre maguk körül, mintha nem is ezen a tájon lépkednének, karonfogva lebegnek ég és föld között és beszélnek, beszélnek, ömlik belőlük a szó. S ez a beszélgetés legtöbbnyire úgy történik, hogy Kati halmozza és keveri a mondatokat, mivel a másik sokkal zárkózottabb természet s inkább csak megnyilatkozásra készteti a barátnőjét, semhogy maga is őszintén kitárulkozna. Más anyagból gyúrták, más csillagképek őrködnek felette s szereti úgy mutatni magát, mintha már felnőtt, csodálatraméltó mintakép lenne Kati mellett. Valójában azonban semmivel sem tud többet a világról és önmagáról, mint a barátnője. Kati majdnem a szőkék fajtájához tartozik, az arca szabályosan ovális, szemöldökei egyenes fekvésűek s a haja világosbarna színű, helyenkint mélyebb árnyalatokkal, legfeltűnőbbek rajta a nagy, tágra nyílt szemek, amikbe ha belepillant az ember, úgy tűnik, mintha folytonos révületben ragyognának. Anikó sötétbőrű, fél fejjel magasabb barátnőjénél, testtartása majdnem megmerevedetten egyenes, lábai hosszúak és oszlopszerűek, kézfeje feltűnően nagy, kékesfekete, gyapjas haja alól alig látszik ki vakmi a homlokából, határozottan szerkesztett arccsontjai megfestik a bőrét s a szilvaalakú szemei kissé ferdevágásúak. Nem tartozik a leghétköznapibb jelenségek közé s első látásra egyáltalában nem kelt kellemes benyomást. Kati kimondhatatlanul boldog, hogy Anikó barátnője lehet. Elhal érte és nem adná a félvilágért, ha csak valamennyire is hasonló lehetne hozzá. Nyugtalanabb perceiben úgy tekint rá, akár egy felsőbbrendű lényre. Kisgyermek koruk óta pajtások, ismerik egymás történetét, de ő sosem látta letörtnek, minényvesztettnek. Tudatos és kemény akaratú, úgy veszi üz életet, amilyen s legjobb belátása szerint végzi a dolgát. Szüleit nem lehetne gazdagoknak s mégis állandóan tiszta és jó ruhákat visel mondani Melyik iskolatársuk vehetné fel vele a versenyt? áll. Az ő lakásuk két szobából, Anikóiké háromból Egyetlen gyerek s a maguk szerény kereteihez mérten úgy él, mintha a paradicsomkert venné körül. — Drága Sugár — ömlött ki Katiból nem egyszer a panasz és áradozás. — Fogalmad sincs róla, hogy milyen jó dolgod van. Milyen az én sorsom a tiedhez képest? Ha tudnád, mennyire kívánom a szeretetet. Igazi szeretet, becézgetés nélkül nőttem fel s most állandóan úgy érzem magam, mintha valamit elveszítettem volna. Futkosok ide-oda, szimatolok, keresgélek, de éppen azt nem lelem meg, aminek olyan fájdalmasan érzem a hiányát. Tudod, hogy az apámat nem is ismertem. Azt mondják, vékony, alacsonytermetű ember volt, azt mondják,az ő fajtájához tartozom, ő is hirtelen, izgulékony és ideges volt kicsit. De mindez csak mese, tapintható realitás nélkül él a képzeletemben s nem érinthetem meg soha, nem hallhatom a hangját és nem nézhetek a szemébe. Nem azért panaszkodom most, hogy sajnálkozz rajtam, bár azt mondhatnám, hogy a szánalom után is vágyódom, olyan az, mint a langyos tej, szürcsölni lehet. Kívánom a szeretetet minden formájában s a zenét s a szavak muzsikáját is így kívánom. Lehet, hogy kicsit egzaltált vagyok, oktalan túlzó mindenben s azért semmiben sem találom meg azt, amit keresek. Nem ismertem az apámat s ha legalább az anyám hasonló lenne a tiédhez. De nem vádolom őt, ezt semmi esetre sem érdemelné, inkább csak magamon sajnálkozom, hogy is mondjam, vattába szeretném göngyölni s így eltenni, hogy csönd és melegség legyen magam körülöttem. — Szegénykém — mondta Anikó olyan hangon, mint aki megérti s mindig kész rá, hogy segítséget nyújtson a barátnőjének. — Nem kell mindent ilyen mélyre szívni. Nem olyan rémesek a dolgok, ahogyan lefested. Szó sincs róla. Kati már nem is érzi annyira nyomasztónak a világot, néhány gyöngéd szó eloszlatja felőle a viharfelhőket, de azért csak beszél, beszél, közben múlik az idő s a lány behozza az uzsonnát. Tejet, mézet, vajat és mazsolás kalácsot. Hangosan szürcsölnek és nyalakodnak ebből is, abból is, s most Anikó beszél, nyugodtan és okosan magyarázza : — Ti heten éltek két szobában, mi meg csak hárman három szobában és itt a lány is, aki a nehezebb munkát elvégzi Anyu helyett. Nálatok minden munka, gond Anyukádat nyomja s akit így befogott az élet, attól nem kívánhatjuk, hogy vidám kedélyű és túlzottan figyelmes legyen. Ennyit nekünk is be kell látnunk. De különben is azt hiszem, aki sokat panaszkodik, annak nem annyira a külső világgal, mint inkább önmagával vannak elintézetlen ügyei. — Igen — válaszolja Kati már-már teljesen lecsendesedve. A világos, tiszta szoba, ahol minden a helyén van, a legkisebb bútordarabon, a sárga ripsszel elfüggönyözött könyvállványon, a cikornyás iparművészeti csecsebecséken és a garmadával összegyűjtött dobozokon első pillanatra meglátszik a gondozottság s ez a meleg kis otthon megnyugtatóan hat rá. — Nem vagyok boldogtalan, •— mondja — nem. Ilyent nem mernék állítani. S különben is bevallom, azt sem felejtettem el, hogy ma csütörtök s már készülhetünk is. Kint járnak az utcán, karonfogva az alkonyatban. Jobbról, balról szomorúan gubbasztanak a hatalmas bérkaszárnyák, de fent a magasban, mintegy a valóság régióin túl látni lehet egy darab kék eget s ez az enyhe irgalmasság vonzza magához a barátnőket, majdnem boldogoknak és testetleneknek érzik magukat. Katinak egy francia költő versfoszlányai jutnak eszébe és szavalja : Épp akkor búcsúzott a nyár Két matróz együtt élt és együtt tékozolt A vénebb vasnyakán vasláncot hordozott , a fiatal varkocsba fonta szőke, nagy haját. Majdnem hangosan, minden egyébre való tekintet nélkül szavalta a sorokat, s aztán prózában folytatta a magáét : — Lásd,— mondta — így járjuk mi is a világot, vasnyakunkon láncot cipelve és eltékozolva mindent, amink van, sőt azt is, amink nincsen. nője Anikó is beleesett a játékba s már ő is a baráthangsúlyozásával mondja : — Például szőke nagy hajunk sincsen, amit varkocsba fonhatnánk. Bizony listen, semmink nincsen Folytatjuk 1