Új Idők, 1945 (51. évfolyam, 1-22. szám)

1945-08-04 / 1. szám - Kassák Lajos: Mögötte áll az angyal / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Ha csakugyan olyan lenne, amilyennek most mutatja magát, a haját két copfba fonná s a halántéka táján szerényen simára fésülné, így azonban hiába aláza­tos meghajlása, határozottan van benne valami kü­lönös. Hirtelen csak meg kellene érinteni, ijedten összerezzenne, mint akit rajtakaptak valamin­t a szemeiből mindjárt kikukkantana az a tüzesnyelvű sátánfióka, aki állandóan tevékenykedik benne. Ő semmit sem tud erről az ördögről, csak él, úgy gondolja, a lehető leghelyesebben és teljesen átadva magát sodró hangulatainak. Kiléptek a templomból, mint ahogyan a lepke kiszáll a gubóból és új életre keltek a langyos őszi nap­sütésben. Elevenebbek és fesztelenebbek. Mohó sze­mekkel pillantanak körül, mindenre van valami csípős megjegyzésük, vagy éppen ellenkezően, semmit sem vesznek észre maguk körül, mintha nem is ezen a tájon lépkednének, karonfogva lebegnek ég és föld között és beszélnek, beszélnek, ömlik belőlük a szó. S ez a beszélgetés legtöbbnyire úgy történik, hogy Kati halmozza és keveri a mondatokat, mivel a másik sok­kal zárkózottabb természet s inkább csak megnyilat­kozásra készteti a barátnőjét, semhogy maga is őszin­tén kitárulkozna. Más anyagból gyúrták, más csillag­képek őrködnek felette s szereti úgy mutatni magát, mintha már felnőtt, csodálatraméltó mintakép lenne Kati mellett. Valójában azonban semmivel sem tud többet a világról és önmagáról, mint a barátnője. Kati majdnem a szőkék fajtájához tartozik, az arca szabályosan ovális, szemöldökei egyenes fekvé­sűek s a haja világosbarna színű, helyenkint mélyebb árnyalatokkal, legfeltűnőbbek rajta a nagy, tágra nyílt szemek, amikbe ha belepillant az ember, úgy tűnik, mintha folytonos révületben ragyognának. Anikó sötétbőrű, fél fejjel magasabb barátnőjénél, testtar­tása majdnem megmerevedetten egyenes, lábai hos­­szúak és oszlopszerűek, kézfeje feltűnően nagy, kékes­fekete, gyapjas haja alól alig látszik ki vak­mi a hom­lokából, határozottan szerkesztett arccsontjai meg­festi­­k a bőrét s a szilvaalakú szemei kissé ferde­vágásúak. Nem tartozik a leghétközna­pibb jelenségek közé s első látásra egyáltalában nem kelt kellemes benyomást. Kati kimondhatatlanul boldog, hogy Anikó barát­nője lehet. El­hal érte és nem adná a félvilágért, ha csak valamennyire is hasonló lehetne hozzá. Nyug­talanabb perceiben úgy tekint rá, akár egy felsőbb­rendű lényre. Kisgyermek koruk óta pajtások, ismerik egymás történetét, de ő sosem látta letörtnek, m­iné­ny­vesztettnek. Tudatos és kemény akaratú, úgy veszi üz életet, amilyen s legjobb belátása szerint végzi a dolgát. Szüleit nem lehetne gazdagoknak s mégis állandóan tiszta és jó ruhákat visel mondani Melyik iskolatársuk vehetné fel vele a versenyt? áll. Az ő lakásuk két szobából, Anikóiké háromból Egyetlen gyerek s a maguk szerény kereteihez mérten úgy él, mintha a paradicsomkert venné körül. — Drága Sugár — ömlött ki Katiból nem egyszer a panasz és áradozás. — Fogalmad sincs róla, hogy milyen jó dolgod van. Milyen az én sorsom a tiedhez képest? Ha tudnád, mennyire kívánom a szeretetet. Igazi szeretet, becézget­és nélkül nőttem fel s most állandóan úgy érzem magam, mintha valamit elveszí­tettem volna. Futkosok ide-oda, szimatolok, keres­gélek, de éppen azt nem lelem meg, aminek olyan fáj­dalmasan érzem a hiányát. Tudod, hogy az apámat nem is ismertem. Azt mondják, vékony, alacsony­termetű ember volt, azt mondják,az ő fajtájához tar­tozom, ő is hirtelen, izgulékony és ideges volt kicsit. De mindez csak mese, tapintható realitás nélkül él a képzeletemben s nem érinthetem meg soha, nem hallhatom a hangját és nem nézhetek a szemébe. Nem azért panaszkodom most, hogy sajnálkozz rajtam, bár azt mondhatnám, hogy a szánalom után is vágyódom, olyan az, mint a langyos tej, szürcsölni lehet. Kívánom a szeretetet minden formájában s a zenét s a szavak muzsikáját is így kívánom. Lehet, hogy kicsit egzal­tált vagyok, oktalan túlzó mindenben s azért semmi­ben sem találom meg azt, amit keresek. Nem ismer­tem az apámat s ha legalább az anyám hasonló lenne a tiédhez. De nem vádolom őt, ezt semmi esetre sem érdemelné, inkább csak magamon sajnálkozom, hogy is mondjam, vattába szeretném göngyölni s így eltenni, hogy csönd és melegség legyen magam körü­löttem. — Szegénykém — mondta Anikó olyan hangon, mint aki megérti s mindig kész rá, hogy segítséget nyújtson a barátnőjének. — Nem kell mindent ilyen mélyre szívni. Nem olyan rémesek a dolgok, ahogyan lefested. Szó sincs róla. Kati már nem is érzi annyira nyomasztónak a világot, néhány gyöngéd szó eloszlatja felőle a vihar­felhőket, de azért csak beszél, beszél, közben múlik az idő s a lány behozza az uzsonnát. Tejet, mézet, vajat és mazsolás kalácsot. Hangosan szürcsölnek és nyalakodnak ebből is, abból is, s most Anikó beszél, nyugodtan és okosan magyarázza : — Ti heten éltek két szobában, mi meg csak hár­man három szobában és itt a lány is, aki a nehezebb munkát elvégzi Anyu helyett. Nálatok minden munka, gond Anyukádat nyomja s akit így befogott az élet, attól nem kívánhatjuk, hogy vidám kedélyű és túl­zottan figyelmes legyen. Ennyit nekünk is be kell látnunk. De különben is azt hiszem, aki sokat panasz­kodik, annak nem annyira a külső világgal, mint inkább önmagával vannak elintézetlen ügyei. — Igen — válaszolja Kati már-már teljesen le­csendesedve. A világos, tiszta szoba, ahol minden a helyén van, a legkisebb bútordarabon, a sárga ripsszel elfüggönyözött könyvállványon, a cikornyás ipar­művészeti csecsebecséken és a garmadával össze­gyűjtött dobozokon első pillanatra meglátszik a gon­dozottság s ez a meleg kis otthon megnyugtatóan hat rá. — Nem vagyok boldogtalan, •— mondja — nem. Ilyent nem mernék állítani. S különben is bevallom, azt sem felejtettem el, hogy ma csütörtök s már készülhetünk is. Kint járnak az utcán, karonfogva az alkonyatban. Jobbról, balr­ól szomorúan gubbasztanak a hatalmas bérkaszárnyák, de fent a magasban, mintegy a valóság régióin túl látni lehet egy darab kék eget s ez az enyhe irgalmasság vonzza magához a barátnőket, majdnem boldogoknak és testetleneknek érzik magukat. Katinak egy francia költő versfoszlányai jutnak eszébe és szavalja : Épp akkor búcsúzott a nyár Két matróz együtt élt és együtt tékozolt A vénebb vasnyakán vasláncot hordozott , a fiatal varkocsba fonta szőke, nagy haját. Majdnem hangosan, minden egyébre való tekintet nélkül szavalta a sorokat, s aztán prózában folytatta a magáét : — Lásd,— mondta — így járjuk mi is a világot, vasnyakunkon láncot cipelve és eltékozolva mindent, amink van, sőt azt is, amink nincsen. nője Anikó is beleesett a játékba s már ő is a barát­hangsúlyozásával mondja : — Például szőke nagy hajunk sincsen, amit varkocsba fonhatnánk. Bizony listen, semmink nincsen Folytatjuk 1

Next