Új idők, 1946 (52. évfolyam, 24-47. szám)

1946-12-21 / 46. szám - Kárpáti Aurél: Móricz Zsigmond / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

kadt árvaságunkra, sokszor gondoltam arra, ebből a mély­ségből nem lesz már feltámadás soha. De aztán magam előtt láttam nyugodt, okos szemet és elszégyeltem magam, mert tudni illett volna, hogy az a nép, melynek földjében ilyen szívek porladnak, nem vesz­het el soha. Móricz Zsigmon­d írta és a Kisfaludy Társaságnak az ostrom után tartott első ülésén. 1946 december 4-én felolvasta Kárpáti Aurél (Részlet) Nevét a jelenkor irodalomtörténete úgy fűzi egybe Adyéval, ahogy Arany és Petőfi állnak egymás elválaszthatatlan, testvéri rokonságban. Ők ketten mellett, egyek. Legközösebb kapcsuk: magyarságuk sorsszerű adottsága, amely az egyiknél lírában, a másiknál epikában nyilatkozik meg. Arany és Petőfi, Móricz és Ady, — még életük külső folyamata is példázza a hasonlóságot. A lírikus örökre elnémult a forradalom viharában, de hű és bensőséges barátja, az elbeszélő, tovább teljesíti tömött kévékbe köl­tészetének kalászos bőségét, most már egyedül, magányo­san, társtalanul, a nagyság messze látszó ormait járva. Ő ma a legmagyarabb író. Magyar a problémáiban, észjárásában, tempójában, humorában, keserűségében, hangja színében, ízében, tollhoznyúló gesztusában. Alföld­ a­ről hozott nagy, nyugalmas erejében. Ennyire nem hang­súlyozta még puszta létezésével a fajtája sajátosságait előtte senki magyar regényíró. Nyugattal kötött barátsága is csak hazulról örökölt karakterisztikumát tette markán­sabbá. Mennél több szálat keresnek körülötte a külfölddel való kapcsolódásra, annál dacosabban és őszintébben ma­gyar ő minden írásában. Móricz nálunk az első naturalista író, aki nem iparkodik romantikához megtérő fordulatok­kal megbékéltetni, kiengesztelni a merész szókimondáson megdöbbent olvasót. Szinte nyers egyenességgel vallja maga igazságát. S hogy ez az igazság mennyire az élet a teljességét jelenti, annak bizonyságául elég csak azokra a történeteire gondolnunk, amelyeknek színhelye: a falu. Gárdonyi úgy mutatta nekünk: déli verőn, záporozó sugarak aranyos tündöklésében, derűsen és mosolyogva. A bogárhátú zsúptetőn békés moha zöldes, a meszelt falak fehéren izzanak a napfényben, a kis vaksi ablakban mus­kátli virít s a szívekben láztalan nyugalom. Ezüstfelhők úsznak az égen, a torony ezüstös sudara fölött, ezüstlevelű nyárfa bókol a szélnek, amely nem is szél, csak szellő, alkonyattájt békák kuruttyolnak a csöndben s mélázó idillek aranyporát szórja a búcsúzó nap. Éjjel nem titokzatos, inkább megnyugtatóan barátságos a holdfényes falu. Messze a réten tücsök szól, a garádok alján kutyák ugatnak, egy tehén mordul néha álmosan a fehér istállóban, megnyi­kordul az elkésett kútostor, a nagyutcát járó bakter tizen­egyet kiált s csíkos-dunyhás ágyán a gazda sóhajtva for­dul be a falunak: aggy uram­ esőt, de mingyá'... Talán túl­zok, ám a túlzás itt sem karikatúra, sem lebecsülés nem akar lenni, csupán annak aláhúzása, hogy Gárdonyi, min­den realizmus mellett is, elsősorban a költő szemével látta a falut. A szépet kereső költő szemével. A nyers föld és a nyers ember konfliktusát, marakodását nem akarta, vagy nem tudta észrevenni. Az ő falujában egy méla humorú, bölcsen mosolygó paraszti aforizmával oldó­dik meg minden félve bujkáló probléma.­­ A Tömörkény faluja, tanyája, kétkezi munkása és «cél­szerű szegén embere» már valamivel hétköznapibb, föld­szagúbb, de egyben anekdotaszerűbb is. A paraszt nála még inkább egy réteg, mint Gárdonyinál. Differenciálat­lan, homogén egység, ravaszkás mosolyú típus, amely csak az úrhoz, a nadrágos emberhez való viszonylatát tárja fel, tréfásan tüskés mordságával. Komoly­ probléma, konflik­tus, mélyről robbanó drámaiság, —­ ilyesmib­ől szó sem esik nála, mondhatnám. Csak az érdekli, amiben a ho­moki ember különbözik a kövek közt lakótól. S ez megint csak nem torzítás vagy értékleszállítás. Még kevésbé vád, hogy­ a falu nem ilyen. Ilyen. A való­ságban ilyen és nem a népszínművekben. Ám úgy érzem, a kurta megállapítás mellől hiányzik egy is. Ilyen is. De másmilyen is. S az, amit a faluban ez a sokfélesége zár magába, együtt, egyszerre adja a teljes igazságot. Azt az igazságot, amelyet Móricz Zsigmond nemcsak keresett, ha­nem meg is talált. Mert ő összeadta Gárdonyi és Tömör­kény igazságát s kibővítette és feloldotta a maga igaz­ságának szintézisében. Azt hiszem, ezért egész és főkép igazi falu a Móricz faluja. Házai fölött nemcsak süt a nap, hanem menny­dörögve be is borul az ég, gerendás szobáinak fülledtségében nemcsak a rozmaring illata érzik, hanem a szegénység savanyú dohszaga is. Kiskapuban ácsorgó parasztjai nem­csak ízes­ népiességeket mondanak, hegyeseket pökve garasos pipaszár mellől csizmájuk orra elé, hanem olyan a lázadó káromkodásokat is, amelyeknek alján ökölbe szorí­tott indulat, a megkötött föld béklyókat roppan­tó indulata háborog. Az ő falujában a paraszt izzadva, fogát csiko­rítva, dühödten dolgozik is, a földért, amellyel minden idegszálával egybenőtt és végre bukó vagy felhorgadó gon­dolata, érzése, vágya, akarata, mind a termő humuszban lakó problémával birkózik. Móricz parasztja nem típus, különösen nem egyetlen réteg, vagy osztály típusa. Csiz­mája szabásától, feje tartásától, egész lelki berendezett­ségéig, esetről-esetre változó, szinte — holdak szerint. Más a tízholdas, más a háromholdas és más a nincstelen cseléd. S ez a sokfajta mind a valóság kemény szögle­tességét, kitapintható, darabos plasztikáját mutatja, minden szép keresés nélkül. Az író legfőbb törekvése a hűt, tehát teljes ábrázolás. Móricz parasztja, elsősorban­ átmeneti falusi embere azért néha mosolyog, néha kitörő zengéssel kacag, máskor komor redőkbe vonja szemöldökét, szeme villámlik, hangja elreked az indulattól, a csontos ökle rettentő ütésre emelkedik. Gárdonyi és Tömörkény az individuális vonásokra vetette a hangsúlyt, Móricz erősen kiemeli a szociális vonatkozásokat. Valamit, ami talán a legjellemzőbb Móricz paraszt­jaira, készakarva hagytam utoljára. Az erotikumot. ö. az első magyar író, aki ezt először láttatta meg velünk. Ter­mészetes, hogy aki a teljes igazságra törekedett, nem húny­hatott szemet ezen a ponton sem. Ám itt, —­­ néh­a úgy érzem, — mégis vitába tudnék szállani vele. Nem ma­gáért az erotikumért, hanem az erotikum felfokozásáért. Túlságos jelentőséget tulajdonít a paraszt életében olyas­minek, aminek fontossága alig több az emésztésnél. A pa­rasztnak a szerelemben nincs igazi problémája. Boldog vagy boldogtalan, de ezentúl érzései már nem differenciá­lódnak s különösen­ nem válnak olyan mohó vért emésztő szenvedélyekké, amilyenek Móricz parasztjait fűtik. Egy­szerű fiziológiai oka van ennek: a nehéz munkát követő testi kifáradottság. Hogy az erotikum túlzott felfokozása éppen a hűségre törekvő Móricz parasztjainál található, parasztjainak negatívumában rejlik. Gárdonyi és Tömörkény­szinte szembetűnő szemérmetességgel kerüli el ezt a «ké­nyes» pontot. Móricz velük szemben annál inkább érzi az újság ingerét, az először való kimondás izgalmas gyö- Kárpáti Aurél Móricz Zsigmond 817

Next