Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)

1948-04-17 / 16. szám - Fekete István: Végtelen út / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Új kiadásban jelent meg! Mit kössek — a gyermeknek? Ára 24 Ft — Jaj! Hujaj ... szs­sz ... — Ez a módja — mondta Albert egyszerűen — most vizes ruhával kell bekötni, hogy ne dagadjon. Halászat közben — nálunk nehéz hálókat használnak — sokszor előfordul az ilyesmi. Legjobb ilyenkor az egész keret a jó hideg, sós tengervízbe tartani.­­ — A nadrágod is Pipet, megvarrom, ha megál­lunk — mondta Cécile — és megsimogatta Pipet vál­lát — nagyon fáj? — Most már nem. — Majdnem agyonütötted azt a nagyot is — és csillogott a szeme — az a kicsi meg szinte elmállott. Nem tudtam a szemem levenni rólad, pedig jaj, de rosszul voltam. Az a bor, Pipet. — Inni kellett, mert másként elárulhattuk volna magunkat. Teljesen józanul nem hisz önmagában en­­nyire az ember. — Bölcsen beszél, uram, nagyon bölcsen, de ta­lán indulhatnánk. — Tudod a gyeplőt tartani, Cécile-em. — Nem is kell tartani, maguktól mennek a lovak. A legközelebbi pataknál majd be­kötöm a kezed. Ekkor már fent jártak a hegyekben. Most már majdnem csak lefelé mennek egész Kalmárig. Lassan elültek a reggeli izgalmak és belélegezték az erdő nyugalmát, mely körülvette őket. Balról felfelé ugrott a part és némelyik fa szinte a levegőben állt, annyira alámosta az eső, jobbról pedig enyhén hajolt az erdő a völgy felé. A túlsó oldalban fenyvesek zöldje söté­tedett a tölgyek avarszínű lombja között és az útmenti cserfák sárga lombja is hidegen zizegett, ha meg­mozdult a szél. Halkan kattogtak a kerekek és árnyékban jártak már, mert lassan nyugovóra hajlott a nap. A völgyekre pára és sötétség telepedett, de a hegyhátak fái még fürödtek a délutáni nap álmos ragyogásában. Nem volt még hideg, de a tiszta ég, a magas bárányfelhők hideg éjszakát ígértek. Párszáz lépéssel előttük fordult az út. Ott valami patak zuhanhatott le a szikláknál, mert ide hallatszott sistergő forrongása. — Megnedvesítem a kendőt a kezedre, ha oda­érünk — mondta Cécile és megsimogatta Pipet kezét. — Nem fáj ? — Ha simogatod — nem. — És összenevettek. A zúgás egyre közeledett. Pipet a kendőt igaz­gatta a kezén, amikor Cécile megszólalt. — Egy ember ment át most ott a hídnál. — Mi? — Egy ember. Az egyik oldalról átment a másik oldalra. — Nem láttam. — De én láttam, bert. — Katona volt? — susogott a hátuk mögött Al­! — Nem, nem hiszem. •­ — Itt nem lehet semmiféle vizsgálat. — mondta Pipet. — Apám csak maradjon. Most már én is látom azt az embert. A hídon áll és lenéz a vízre. Ez nem csendőr, apám nyugodtan maradhat, csak szénát húz­zon maga elé. Most már ide adhatod a gyeplőt, Cécile-em. A híd közeledett. Sűrű vízpára szállt fel mellette és most látták csak, hogy a víz toronymélységbe zu­hant alá, messze, mélyen hallatszott csattogó zúgása. Az az ember csak állt. Amikor már alig voltak tizenöt lépésre, lassan megfordult és felemelte a kezét, a kocsi megállt, mert egy másik ember lépett a lovak elé, emez pedig a híd karfája mellé nyúlt és hosszú puskát húzott elő.Mindez olyan döbbenetesen simán, szinte magától ér­tetődően történt, hogy­ a kocsin ülők csak lassan fog­ták fel jelentőségét. Állt a kocsi. Cécile sápadtan nézett a puskára, mert a csöve feléje nézett. — Mit akar? — kérdezte Pipet. — Eredj oda — intett a pusk­á­s annak, majd a lovak előtt állt — magyarázd meg, de gyorsan.­­ — Gyűrűket — mordult a má­sik útonálló Céci­le-re, aki puhán mozgott, mint a nyest. —• Csak ez van, tessék. Cécile lehúzta gyűrűjét és odaadta. — Szálljon le! A puska csöve most lassan Piperre mozdult és megállt rajta. — Ne mozogj, barátom, mert félmarék ólmot kapsz a hasadba. Nem lesz semmi baj­a a feleségednek. Az útonálló keze Cécile nyakánál becsúszott — valószínű láncot keresett — s az asszony önkénytele­nül odakapott. Az ember ráütött Cécile kezére. — Ne kapkodj, még a szoknyád alá is benyúlok. Azt hiszed nem tudom, hova dugjátok az aranyat. Pipet már szürke volt a dühtől és kétségbeesés­től­. Gondolatai lázasan kutattak menekülés után, de a veszedelem közel volt és sűrű, min­t a bozót. Cécile állt és tűrte, hogy a rabló végigkutassa-De nem talált nála semmit. — Eredj a kocsi mögé — mozdult rá — majd még beszélgetünk — és csúnyán elvigyorodott. —­ Mozogj le — intett azután Pipetnek — talán könyörögjek. Vesd le azt a bőrt... Pipetben valami fogcsikorgató, kétségbeesett, el­szánt ellenállás érett meg. Lassan mászott le a kocsi­ról és úgy gondolta, ha úgy tudna megállni, hogy ezt a férget maga elé kaphatná, az a másik nem tudna lőni... — Ne tanakodj barátom, egy a vége úgy is. — Cukrászda 41S-ba­ i Szecskó Tamás fejlécrajza 263

Next