Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-04-17 / 16. szám - Hámos György: Premier Pesten / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Premier Pesten — Elbeszélés — Irta: Hámos György Szerkesztőm tegnap két színházjegyet nyújtott át nekem, miközben így szólt: — Ma van a Budapesti Színházban a Barangó darabjának a bemutatója. Maga fog írni róla, fiam. Lehet egy hasáb is. — Igenis — szóltam megilletődve, és zsebretettem a jegyeket. Szerkesztőm azonban nem bocsátott még el. Ellenkezőleg: mélyen a szemembe nézett. — Ugyebár, tisztában van vele, hogy mit kell írni? •— Hogyne, hogy milyen a darab. Úgy látszik, nem elégítette ki a feleletem, mert elborult a tekintete. A hangja is fátyolosabb volt, mikor megszólalt: — Tudja maga, fiam, hogy ki a Barangó? — Természetesen, ő a darab szerzője. Sajnos, ez a válaszom sem keltett mélyebb benyomást, legalább is erre kellett következtetnem abból, hogy szerkesztőm így szólt: — Maga teljesen hülye, fiacskám. Barangó az Egyesült Lapok társtulajdonosa, azonkívül a Magyar Írók Temetkezési Egyletének a főtitkára. Tőle függ, hogy az ember megkapja-e a Jókai leplet. Lehet, hogy ez magát nem érdekli, mert még nagyon fiatal. De én már hatvanéves vagyok — tette hozzá jelentősen; még egyszer a szemembe nézett és elbocsátott. Rögtön felhívtam Elvirát, akit nagyon szeretek, és megmondtam, hogy este elmegyünk a Budapesti Színház bemutatójára. — írnom kell róla — mondtam mellékesen, de sajnos, elcsuklott a hangom, hogy Elvira, természetesen, színinövendék, s ebből is látszik, én komoly színikritikus vagyok, akiben megbízhat a lap. Elvirával élvezet premierre járni, mert mindenkit ismer a nézőtéren, s nem egyszer a színpadon is, úgyhogy az ember megspórolja a Pesti Műsort. Fél nyolckor pontosan ott volt az előcsarnokban. Ilyen tekintetben nagyon megbízható, mert a világért sem mulasztana el egy percet sem a szünetekből. Feltűnően csinos volt, úgyhogy mindenkit megnézett. Megint elhatároztam, hogy okvetlenül elveszem feleségül. — Mit fogsz írni róla, szívem? — kérdezte, miután megcsókoltuk egymást. Mosolyognom kellett ezen a naivitáson. Megjegyzem, mindig ilyen szeleburdi. — fondos ? Hogy tudnám előre, hogy mit fogok írni, te bo Egyszerre elkomolyodott az arca. Igazán nem akartam megsérteni. — Tudod te, ki ez a Barangó? — kérdezte halkan, és megfogta a kezemet. Szerencse, hogy a szerkesztőm megmondta: — Hogyne tudnám, a Temetkezési Egylet főtitkára. — És erről akarsz te esetleg rosszat írni? — Legfeljebb nem temetnek el. Ebbe még senki sem halt bele. Elvira nem értékelte a viccet, bár nekem nagyon tetszett. Felindultan húzott maga után. Láttam: egy elhagyatottabb helyet keres, ahol nyugodtabban beszélhetünk. Bementünk a nézőtérre, amely teljesen üres volt, fél nyolc már régen elmúlt. Leültünk a helyünkre, holott — Van neked sejtelmed arról, — kérdezte izgatottan — milyen veszedelmes ember ez a Barangó? — Veszedelmes? — Rettentő veszedelmes. — Ezt nem hiszem — tiltakoztam. — Akkor már régen letartóztatták volna. Szerencsére nem vitatkozhattunk tovább, mert az előcsarnokban megszólt a viharcsengő s a közönség vonakodva és kedvetlenül bejött a nézőtérre. Majd röviddel ezután elkezdődött az előadás. S ekkor kiderült, hogy Elvirának megint igaza volt: — Te, Elvira — súgtam neki, — ez tényleg egy veszedelmes ember. Erre úgy megszorította a karomat, hogy majdnem felsikoltottam. Közben rajongó tekintettel nézett a színpadra. Nem értettem, mi tetszik neki ezen a marhaságon. Igyekeztem odafigyelni, hiszen írnom kell majd róla. Annál a szerelmi jelenetnél azonban, ahol a szerelmesek leesnek a díványról, de nem veszik észre, elfogyott a türelmem. — Fiacskám, — súgtam Elvirának. — Ez a darab... Nem súghattam végig, mert Elvira rettenetesen belecsípett a combomba. Jóleső borzongást éreztem, hogy ennyire felizgatta ez a jelenet. Láttam, hogy súgni is akar valamit. Édesek tudnak lenni ezek a nők. Izgatottan hajoltam közelebb hozzá, legalább ennyi örömem legyen ebből a darabból. — Te őrült, — súgta Elvirám — te ló. A felesége itt ül mögöttünk. Nehogy hátra nézz. Bántott, hogy lónak nevez, bár lehet, hogy rosszul hallottam. De azt rögtön megértettem, hogy a Barangó felesége ül mögöttünk. Szóval, csak ezért csípett meg? Mindenesetre: visszacsíptem. — Vadállat — sziszegte Elvirám — ez most hetekig vörös lesz. — Szó sincs róla, később megkékül. Így lassan eltelt a felvonás, és megkezdődött a szünet. De ez sem volt könnyű dolog. Többen odajöttek hozzánk és megkérdezték, hogy tetszik a darab. Bár engem kérdeztek, mint kritikust, többnyire Elvira felelt: — Nagyon helyes darab, nagyon tetszik nekünk. — Közben könyörgő tekinteteket vetett felém. Annyira meghatott ez a ragaszkodás, hogy legközelebb, mikor egy hatalmas, kopasz ember rámszólt: na, hogy tetszik? — már magamtól mondtam. A — Nagyon friss, ügyes kis dolog, kopasz elkomorult. Lehet, hogy éppen a Barangó papája? Mindenesetre gyorsan hozzátettem: — Csupa ötlet, csupa lendület... Igazán nagyon jó — próbáltam földeríteni Barangó papáját, — direkt tehetséges. A kopasz szó nélkül megfordult és elment. — Ez volt az Estilap főszerkesztője — sóhajtott Elvira, — utálja a Barangót. Oda nem írhatsz többet. Legjobb lenne szivecském, — suttogta és megszorította a kezemet — ha bemennél a mosdóba. Ez annál tanácsosabbnak látszott, mert közeledett a Barangó felesége két férfival. Bár tapasztlatlan kritikus vagyok, ezt a csapdát már ismertem. A feleség melegen megkérdi a kritikust: hogy tetszik a Lajos darabja a főszerkesztő úrnak? 'Az ember nyöszörög valamit, hogy igen, ezt várta a Lajcsitól, gratulál. A szerkesztőségben azonban feltámad benne lelkiismeret, és megírja, hogy milyen a darab. Erre néhány nap múlva a «Rivalda-fény»-ben nyilatkozik a szerző: megnevezi feleégét és a két tanút, aki a feleségével volt, s akik előtt a kritikus szóról-szóra azt mondta: gratulálok. Ezek után felveti a kérdést: mikor hazudott a kritikus, a lapjában vagy az előcsarnokban. " Ennek nem tehettem ki magam. A két szünetet ott töltöttem el, ahol Elvira tanácsolta az imént. Ez volt a kellemesebb része az estének. Színház után átmentünk vacsorázni a szemközti vendéglőbe. Alig vártam, hogy leüljünk az asztalhoz: — Elvirám, — kiáltottam felszabadultan — amit ez a Barangó csinált... Elvira esdekelve nézett rám és belerúgott a bokámba: — A szomszéd asztalnál ülnek a színészek. Valóban ott ültek a színészek, s valamilyen rejtélyes okból, igen jókedvűek voltak. Én szótlanul ettem végig a vacsorát és vártam a zárórát. Nem csalódtam: zárórakor mindenki hazament. Kivéve a Citrom Gazsit, aki odajött az asztalunkhoz és rendelt egy 266 A legnagyobb magyar könyvsiker! John Pen: Kísértés. Regény. Ára 66 Ft