Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)

1948-05-15 / 20. szám - Dallos Sándor: Hordják a búzát / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Hordják a búzát — Elbeszélés — írta: S­allos Sándor Rekkenő melegben hordták a gabonát tizedik napja már béresek és aratók. Az uraság gabonáját, akinek ötven­ezer hold földje volt s amerre csak templomtornyok s háziak voltak a környékiér­­t­, ő uralkodott. Valami ötezer lélek tarto­zott alája egyenes parancs szerint, napszámért, munká­ért, betevő falatért, meg valami hatvanhét falu. Vagy tízezer ember. Hogy a föld milyen igazság alapján gyűlt össze, senki se kérdezte, nem tudta, nem is kutatta, örökölte az uraság az öröklések rendjén s a paraszt, szegény, kenyeret keresett, nem igazságot. Hát csak dolgozott. S örömest tette, mert alapjában a végső fokon az volt a fontos neki, hogy mehessen a barázdán, ballaghasson a rengeteg ter­mésben; az illúziók voltak a fontosak neki s hogy a szájában lehessen a h­alálái­gj a hatvan holdas táblák nagy, sárga bősé­gének az íze. Csak mindennek a látása volt végső értelme­zésben fontos neki, tulajdonjogot nem is keresett a jám­bor és gyermeknél együgyűbb valója. Nem, mert lefekhe­tett délidőben a fák alá s a szél, amely a földeket súrolta, egyaránt szólt neki is, ugyancsak így a pacsirták, az ég, a futkosó, óvatos ürgék füttye, az erdőszél képe, minden hangok, neszek, csöndek, mind az övé voltak. Az áldoza­tok, a lél­ek é s a dolgokkal és a dolgok titkaival való erős rokonság. Egyszóval tulajdonképpen az övék volt itt mégis minden, ha a pénz s kényelem nem is rájuk szállott. Ho­gyan? Úgy, hogy például mikor Volhyniában Majdán Ger­gelyt meglőtték s elesett s már csak öt perce volt hátra a szegényes és egyszerű életéből, ebben a búcsúzkodó öt perc­ben nem tudott támadni egyetlen, a családjához futó gon­dolata se, mert mind ez a határ tolakodott a homályosuló szemébe olyan aprólékosan, hogy még az úton elhullott szalmaszálakat is látta. Mind ez a bitang, szentséges és idegen határ igézte a sápadó agyát valami ősi, bibliás erővel s ennek a képe fagyott bele a szeme feketéjébe, mint a jegec. Ezzel is temették el, ezt kihűlő vitte magával, ez volt az útravalója. S ez mind ilyen volt itt, áldott, nehéz, együgyű pa­raszt, az ősi isten arcától ékes, erős, nagy és bivalybírású, de lélekben, mint a gyermek. Hát hordták be az érett gabonát, takarodtak s úgy mentek be a szekiertek a szérűre a hosszú, egyenes úton az erdő alól, imbolyogva, mint a nehéz aranyhajók. Búzát takarodtak. Bent a szérűn félig volt az asztag, már párká­nyon állt a legény, úgy kapkodta a kévéket s mellettük búgva ette a másik asztagból a rozsot a cséplőgép. Gergely is takarodott, búzásszekéren ült az emelet magasra rakott kévék felett. Maris, a felesége, a rozsasztagon állt, kezé­ben megfenve az apró konyhakés, amellyel a krumplit szokta hámozni telente, s azzal vágta el a kévék kötelét s adogatta az etetőnek a kövér nyalábokat. Harminckét éves volt, két gyermek anyja, de fiatalos még és sudár, a két gyermek nem szítta el. Az ember meg, a Gergely, aki taka­rodott, negyvenkettő. Nagy szemöldökű, kemény, inas, csön­des paraszt, az egész arcában csak a szeme lágy s tarto­gatott, titkolt és szégyelt nagy gyöngédségek a karjaiban. Csak dolgozni tudott, szeretni, meg megállni vasárnapon­ként a határ előtt s elszemlélgetni mindenféle áldott kis gondolatokkal. Ennyit tudott. Már a betűvetést jóval kevésbbé s a fia, a nyolc­ éves oskolás, mondhatni, hogy szebben vetette papírra a szavakat nálánál, több volt az írásbeli tudománya neki. Az ember tudta még az össze­adást, kivonást, szorzást, az osztást is egy keveset, de ugyan­így tudta, hogy mennyi az adó, a váltókamat, meg a papi stól a temetésre, házasságra, keresztelőre. Ezeken túl még csak egyet tudott, hogy a napszám esik s a csizma drágul. No, ez is elég volt, nem volt szüksége többre. De a szíve tiszta volt­ s a vére sejtései nagyobbak ötezer és ötvenezer holdnál, ő volt a paraszt. Beért a szérűre s felkiáltott a párkányos legénynek: | ! — Te! Az vissza: — Gyöket­ Ek­e szaporán kezdte hajigálni a kévéket, mert nagy ereje, volt s kedve telt az erőlködésben. — Kapozd! Így rikkantott jókedvvel, a legényről meg csorgott a verejték s tréfásan káromkodott: — Fene az erejét! Szakadjak meg talán! De azért győzte, egyik se szakadt meg, a végén inkább összenevetlek. Tréfa volt, százesztendők óta minden csepp vérük ezt csinálta. Ahogy kész voltak, Gergely eljárt az asztag mellől, cigarettát sodrott, rágyújtott s még mielőtt megindította volna az ökröket, felnézett a rozsasztagra , megnyugodott szeme egy pillanatra a feleségén, aki odafent serényen hajuldozott és nem is vette őt észre. Egy pillanatra fel­szívta magába az egész képet. Reggeltől nem váltottak már szót egymással, nem volt idejük s hogy most nézte az asszonyt, eszébe jutott a kulcs s kiállani akart, hogy meg­mondja neki. A kulcs dolga az volt, hogy tegnap délután­­ eltörte a pipáját, hazament este a másikért, aki a ládában volt fi a láda kulcsát nem a rendes helyre tette, ha­nem, Isten tudja, miért, az ünneplő ruhájának a jobb felső zse­bébe. Az asszony meg este hazamegy tisztáért s majd nem találja a kulcsot, pedig bizonyosan kell neki. Az éjszaka elfeledte megmondani, reggel hirtelen mentek szét, ő hor­dani, az asszony az asztagra, most meg, imhol nincs alka­lom, mert az asszony dolgozik, nem veszi észre, ő meg kiál­tani mégis nem akar. No, majd a következő fordulónál talán lent esz az asszony s beszélhet vele. Elment. Délelőtt kettőt fordult meg, de az osztagot erőltették, hogy délután háromra lefogyjon, nem volt az asszonynak ideje. Gondolta, majd a déli pihenő alatt elmondja ezt a dolgot a kulccsal. De a dél meg a rakodóknál nyomta, oda kapta az ebédet, nem tudott bemenni. Mérges is volt, hogy így minden ellene esküdött, s magára is, hogy olyan szamár volt, s a kulcs dolgát elfeledte megmondani. Mérgesen nyomta a feje alá a kezét, s keményen elhatározta, hogy a következő fordulókor akár a munkát is megakaszt­ja, de az asszonnyal beszél. Ezzel aludt el, de álmában is mind a kulcsot látta, s nyugtalanul aludt. , , Ahogy fölébredt, a határ forró volt, s olyan, mintha míg ő aludt, bevonták volna lilával. Egy kicsit nézte, s et­től a színváltozástól rossz érzése támadt, mintha elrontotta volna a gyomrát, pedig tudta, hogy délkor nem evett sokat, csak éppen annyit, mint máskor szokott.­­ — Nézd — azt mondta a pajtásának —, az a magy­tártető ott bent má meg egészen újan, mintha lila volna.­­ Az ránézett, s azt mondta: — Bolond vagy te, vagy megsütött a nap, hogy azt lilának mondod, mikor nem lila, hanem éppen piros. Erre megszégyelte magát, mert ahogy jobban meg­nézte, ő is látta, hogy piros az, mint délelőtt volt, s ő marhaságot mondott. Most majd még csúfolják is emiatt, ha a pajtása elterjeszti a hírt, s az lesz a neve: Lila Szabó Gergely.. Mérges volt, bár megesküdött volna rá, hogy az előbb színtiszta lila volt a tető. Aztán, hogy eszébe jutott megírai a kulcs, arra tet­te át a mérgét, s káromította magát az ostobasága miatt, hogy az este nem mondta meg, mert biztos, hogy az a kulcsügy rontotta meg en­­nyire, hogy lilának látta a magtártetőt Miért már nem hagyja ez a dolog nyugodni, pedig egy kulcs milyen kicsiség.­­­­Nekiállott szaporán a mérgével, tíz perc alatt sze­keret rakott, s belecsördített az ökrökbe, hogy minél ha­marabb odabent legyen s letegye ezt a terhet magáról. De ahogy bejárt a szém­be, látta, hogy az asszony nincs ott. Eltörött a kése, s bement a majorosgazdánéhoz, hogy kölcsönkérjen tőle egyet estig. I 326 Mitchell: Elfújta a szél című művére előjegyzfet­ eket nem fogadunk el

Next