Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)

Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések - Török Sándor: Köznapi krónika. Az irodalom

AjfáiZfia/n­ T­ótiiÁci^ írja: Török Sándor Az irodalom úgynevezett hiábavalóságáról többször írtam mostanában. Úgynevezett, mert végtére is végső fokon hiszem, hogy még­sem hiábavaló. De néha elképeszti az embert egy-egy rész­letjelenség és hajlandó az egésszel azonosítani. Egy-egy ilyen keserves részletpillanatban azt kell hinnem, hogy: hiábavaló. Egy nagyon tanulságos és komoran meghökkentő já­tékba bonyolódtam bele, társaságban hirtelen, valami kaján sugallatra, megkérdeztem, hogy ki mit tud Petőfi Sándor­ról. Nem beszélni kezdtem róla, az más. Jártasabb em­berek végtére is bármihez könnyedén hozzáhalandzsáznak, de egyenesen kérdeztem így: játsszuk ezt, ki mit tud Petőfi­ről? Első pillanatra odamond­ták a Múzeum-lépcsőt, a Talpra magyart stb., de ez nem volt eleven dolog bennük, nem mélyről jött, inkább csak mint friss, hírlapi értesülés. Aztán, hogy ez az anyag kifogyott, csend lett. Míg­­valaki bedobta a János vitézt. Innen aztán már sokfelé virágzott ki a sötétség, — hogy egy élénk képzavarral illusztráljam a dolgot, — tudniillik a legtöbben a János vitéz című, egyébként bűbájos operettről beszéltek. Kiderítették, hogy Kacsóh Pongrác írta a zenéjét, a verseket némelyek szerint Petőfi, mások szerint Heltai Jenő, ismét mások szerint boldogult Emőd Tamás, és lassanként az egész oly kínos kezdett lenni, hogy visszavonultam a játékból. Még volt egy-két utóhullám... néhány dalnak a címe, egy-két név, Szendrey Júlia, Segesvár... aztán elcsitult az ügy. Nem tudtam, hogy ilyen sötétbe ugrok. És­­viszont mikor már kihevertem, akkor elkezdtem másutt is pró­bákat tenni. Hasonló, úgynevezett olvasott, környezetben — az emberek rengeteget olvastak ebben az elmúlt hu­szonöt-harminc évben — másutt is ilyen hirtelen bedobtam a játékot. Fura kép alakult ki. Általában bizonyos b­und­ul­kodó szeretettel beszéltek róla, mint italos, részeges, va­gánykodó jópofáról, kóbor zseni, akinek «csuda bemon­dásai vannak», mulatságos és kellemetlen ember. «Ha a zsebemben lenne az, amit az megivott» — ezt is mondta valaki. Azt az értesülésemet, hogy Petőfi kerülte a szeszes­italt, általában harsányan kinevették. Hogy franciául, an­golul, latinul, görögül tanult és általában tanult­­és tanult, a zsenik oly csodálatos szorgalmával, és­ nem is igen volt ideje másra; negyedszázadot töltött itt mindössze, írt, ol­vasott, tanult, tanított, vándorolt s ellobbant innen... — nem hitték el. Úgyszólván magamra maradtam ezzel a «viccel». S az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy csak néhányan szakmabeliek tudnak erről az egészről. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy egy napilapban két­három hónappal ezelőtt megjelent egy kép,­­falusi V-­ tens­ort ábrázolt, fölötte ez a cím: Kis lak áll... é­s alatta a szöveg: ...valahol Szatmár megyében, düledező viharvert házacska, amelyhez gondolatban el kell zarándokolnia a most kezdődő centenáris esztendő minden ünneplőjének. Ebből a költői házikóból indult el a magyar szabadságharc­, melynek századik évfordulóját ünnepeljük, itt született Petőfi Sándor! Mint tudjuk — illetve nem tudjuk! — itt nem szüle­tett Petőfi Sándor. Itt már javában írt Petőfi Sándor, de milyen szépen írt itt Kol­tón, ha nem is éppen ebben ,a «viharvert házikóban», hanem a Teleki-kastélyban. Még nyílnak a völgyben a kerdi virágok, még zöldet a nyárfa az ablak előtt... ezt írta itt Koltón. — S eltelt az obligát száz esztendő, ebben szoktak bízni a költők mindig, ebben a száz esztendőben, ami halálukat követi s művüket meg­érleli. Petőfi is hitt ebben a száz esztendőben s ez be is vált, az életmű megérett, ez kétségtelen — a világ szabadsága talán soha nem volt olyan aktuális, mint most — és nem merek kérdezni felőle. Elképzelem Illyés Gyula szorongását — ő sokkal job­ban tudja Petőfit, mint például én, talán ő tudja a leg­­jobban, a legmélyebbről — s «Lélek és k­enyér» című könyvében leírja a jelenetet, amikor egy értelmes paraszt­gazdától Petőfit kérdezi, így írja le: «Eszembe jut, hogy Petőfi erről a vidékről indult utolsó útjára Erdélybe, a halálba. E tájon élte sorsa utolsó békés napjait. — Ki volt Petőfi Sándor? Kedvesen elmosolyodik. — Gyerekkoromban tudtam róla egy verset — mondja és szája körül mosolyba fut a felidézett édes íz. Emlékszik a versre: Petőfi Sándor Gatyában táncol. A család itt is köröttünk áll, a megszámlálhatatlan nyüzsgő apróságból itt is jut egy picike az anya karjára. A gyerekek boldogan nevetnek. — Nem úgy van az! — vág közbe a legnagyobb kis­lány, ötödik elem is. S már mondja is, hogy hogy van: Petőfi Pál Gatyában áll.. Ehhez a mulatságosan megrendítő képhez kívánkozik a következő: a hortobágyi csárdában jártam a kilencszáz­harmincas évek elején, kirándulókkal. Az evés-ivás és borra­valószagra begyűltek a puszta fiai közül a selejtesebbek. Az igaziak sokkal büszkébbek, zárkózottabbak annál, sem­hogy bejöjjenek ugrabugrálni az urak mulatságára. Hallot­tam egy Kecskemét környékéről való öreg juhászról, aki «beljebb költözött», így mondták, vagyis elbujdosott. Azért, mert mint mondta, mindenféle fiatalemberek jönnek és arra szorítják, hogy meséljen. Meg még le is írják, amit mond — panaszolta. Háborgatták nyugalmában, elköltözött, nem komédiázik. Szóval begyülekeztek néhányan és be is rúgtak egy kicsit. Egy tizennyolc-húszéves legényke különösen elázott és elkezdett nótákra tanítani. Nem először járt itt, tudta, hogy az urak között most divatozik a népi nóta. Sorra mondogatta, ide hallgasson maga, ez az igazi. És rákezdett például arra, hogy Juhász legény, szegény juhász legény. Hiszen szép nóta, nagyon szép, de ezt Petőfi csinálta. Mondtam neki, de a fiú váltig erősködött, hogy ez úgy termett, ő az apjától meg a nagyapjától hallotta. Hiszen, lehet, hogy azoktól hallotta, de azért mégis Petőfi írta, na mindegy, halljuk tovább. A toronyban delet harangoznak... erre kezd tanítani és sorra mondja a Petőfi dalokat, köve­teli, hogy felírjam, «gyűjtsem». Délután, mikor elindulunk, jön búcsúzni. Ott állok a csárda oldalában, a Petőfi em­léktábla alatt s megkérdem: tudja-e, hogy ki volt Petőfi Sándor? — Hogy mondja? — Petőfi Sándor. —• Nem ismeretes errefelé. Juhászbojtár a Hortobágyon. Fölötte ott az emlék­tábla. Még eddig nem nézte meg. De tudja húsz-harminc versét a költőnek és tud rengeteg olyant, ami megmásult az ajakán, d­e a­­ritmus tőle való, a költőtől, s az egésznek ő az alapja. S állítja, hogy ez az övé. Az övék! Jobb volna, ha tudna egy-két kézikönyv adatot Petőfiről és nem is­merné egyébként? S kell költőnek ennél szebb sors? Ez a teljes, tiszta feloldódás. Visszahullott oda, ahonnan vétetett és megezerszerezve visszaadta, amit kapott. Amit népdalnak szánt, annak énekelik. Személytelen. Ez a juhász­gyerek egy darab Petőfiből. Apja, akitől a nótákat hal­lotta, egy másik darab és így tovább. «Adatok» itt már nincsenek, ami földi volt, elporlott, itt csakugyan az él, ami halhatatlan. Ehhez a körhöz tartozik ez is: 1928-ban Szegeden ujságíróskodtam, két tanyai ember felkeresett s nagy titok­zatosan közölték velem, hogy Petőfi itt van, ők bujtatják tanyáról-tanyára, mert «Bécs keze messzire elér». Kzt megküldtük mindazok részére, akik a könyv önköltségi árát rendben törlesztik 261

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék