Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 1-26. szám)

Lapszámok - 1949-02-26 / 9. szám

TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1949 FEBRUÁR 26 9. SZÁM Új Idők 9 Az örök Berzsenyi írta Hatvany Lajos Ahányszor Petőfiről adtam elő, szinte éreztem, hogy minden egyes kimondott szóval, láthatatlan szálak fű­ződtek köztem és a hallgatóságom között. Ellenben Ber­zsenyi neve, legföljebb ha a hallgatóknak középiskolát végzett csekély töredékében kelthet némi elhaló visszhangot, — mégpedig nem is annyira az ifjonti fogékony lélekkel megérzett és megőrzött, mint inkább zord kötelességből be­magolt verseket, melyeknek csak itt-ott vesztegel, egy-egy ilyen téveteg sora a magyar emlékezetekben, mint: «Partra szállottam. Devonom vitorlám», — vagy: «Min­den órának leszakaszd virágát...» — vagy: «Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér», vagy: A derék nem fél az idők mohától.., stb., stb. S a legjobb esetben egy egész strófa, mely­­ önképzőköri lendületes szavalataink rég eltemetett emlékeit támasztja föl: Romlásnak indult hajdan erős ma­gyar! — Nem látod Árpád vére miként fajul? — Nemi látod a bosszús egeknek — Ostorait nyomorult hazádon.» «Ami még hagyján! Mert ha a középiskolai diákok meg­férfiasodnak, akkor egy-egy költőtől, nem igen visznek magukkal egy-egy szállóigévé lett sornál, többet az életbe. S ha Berzsenyi nevére, egyéb szunnyadó emlékek is éb­rednek, nincs benne köszönet, mert többnyire csak azok az idegenszerű kifejezések jutnak eszünkbe, mint: «Nektár thyrsusain nem mosolyog gerezd» — vagy: «Nézd a kék Badacsony lassú favont lehel»­, esetleg olyan elidegenítően hom­ályos, mitológiai célzások, mint: «Csak te légy velem, te szelíd Campénám», — avagy éppenséggel a be nem ava­tottak számára olyan elijesztő szóösszetételek, mint: «Forró szerecsenhomok, — gőztorlaszok alpesi» stb., stb. Ezekkel a diákkori emlékekkel, hiába száll szembe a görögösködésnek mult századelei, fonák divatára hivatkozó irodalomtörténész, legföljebb annyit érhet el, hogy Ber­zsenyi verselési módját az örökkévalóság színe előtt iga­zolja, de semmiesetre sem nyerheti meg számára a vers­olvasásról amúgy is félelmetesen leszokott, mai nemzedéket. Mégsem lehet, hogy aki a költői — vagy ha az iránt nem is, de az emberi — igazság iránt legkevésbbé fogékony, elzárkózzék Berzsenyi elől, aki a maga számára teremtett kifejezésmód jogosultságát, ugyanazokkal az érvekkel vi­tatja, mint egy század múltán Ady Endre: «.. .Változtak az ideák, aszerint kell változni az egész költői szellemnek és nyelvnek... Mert minden új világszemlélettel új ideák­j­ak, új szellemnek - s új nyelvnek harmóniája születik.» Ezek szerint ez a régieskedő ke­ltő magát újszerűnek vélte. Amiből az következik, hogy Berzsenyi a hagyomá­nyos ókori formái ellenére, már romantikusnak, tehát egy eljövendő korszak fiának érezte és vallotta magát. Mire a mai olvasó, aki elfogadja Berzsenyinek meggyőző okos­kodását, mégis meggyőzetlenül áll az olyan versek előtt, melyeknek az ókori regék köréből szedett hasonlatai, éppen­séggel rejtelmesen egybeolvasztott szavai még Kazinczy és Kölcseyt is visszariasztották. Mért így bonyolítani, ami egyszerű? Mért így összezsúfolni, ami külön­való? Ezekre a kérdésekre ugyancsak Berzsenyi, úgy adja válaszát, hogy annak tévelygően esztétizáló érveiben, nem csupán az emberi, hanem a költői igaza is bennfoglaltatik. «Az olyan expressiók, mint: gőztorlaszok alpesi, nékem sem­ tetszenek, ha azokat­­hideg szemmel nézem; de vájjon hideg szemmel kell-e azokat nézni? S vájjon nem válik-e az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük? De tegyük magunkat azon exastált szellemből, melyben azok mondva vágynak .. . látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint. .. "az exaltált képzelődésnek­ exaltált képei», így például a forró szerecsen-homok, csakis olyan exaltációval magyarázható, melyben: Afrika hevének s a sivatag átizzott homokját tapadó szerecsenek feketeségé­nek, kettős képzete egyetlenegy villanásban olvad össze. S ha az összeforrt képzetsor nem ily világos, akkor nem kell egyébb, mint Berzsenyi szokatlan szóképeit, ott keresni a maguk helyén, ahová azokat a költőjük eredetileg szánta, hogy az exaltáció nyelvén megértsük, ami a ki­szakított és evvel kijózanított szavakban érthetetlennek látszott, így például, ha Berzsenyi idősb Wesselényi Miklós báró emlékét egy ódában siratva, ennek a főúrnak zabolátlan alakját, akiben a középkor és az újkor szelleme cssaptak össze, így jeleníti meg: «Te, mint az orkán, s mint az olympi láng, — Megráztad a gőztorlaszok alpesit — S vil­lámszavad megszégyeníté — A gonoszok s cudarok dagá­lyát,» akkor minden magyarázat nélkül, valósággal ennek az összecsapásnak hevében ragadja magával az olvasót az emelkedettségnek az a hangulata, melyben a szavak, a maguk külön törvényeit követve forrnak össze vagy sza­kadnak széjjel. Ezért válik számunkra nem csak érthetővé, hanem érzékelhetővé Berzsenyinek a fönnebb idézett stró­fát igazoló okoskodása, hogy midőn Wesselényi az ő exsal­tált képzelmében nem úgy jelent meg: «Mint ember,­ ha­nem­ mint Isten, orkán és villám, a főtárgy a nagyításnak legfőbb grádicsán lévén, a melléktárgyaknak is oda kell emelkedniük». Tehát a közhasználatban elvásott gőz- vagy felleg-hegyek helyett, az ideát megújító gőzalpeseket, il­letve gőztorlaszok alpesit kell mondani. «Mert amikor a képzelődés annyira felmagasztalta­bik . . . akkor semmi köz­képet nem tűr s a legmerészebbnek szemléletére van el­készülve. Homérnál az ajtónyílás bőg, mint a bika, mely a mezőn leget, mégsem dagály, mert minden nagyítás mellett is igen természetes . . . S így a felhőket hegyeknek, a hegye­ket alpeseknek nevezni, mi egyébb, mint mindennapi dolog». Már tudniillik az olyan nem mindennapi embernek, aminő Berzsenyi volt. Mert csak el kell képzelnünk ezt a vasgyúrót, aki avval kérkedett, hogy tömzsi ujjai játszi könnyedséggel roppan­tották ketté a patkót, s hogy erősen szorító karjai közt a kedvese elájult. S aki mégis, — így írja ő maga! — egy­ügyűségben talált s abból föl nem szabadított, mindenben középszerű felesége mellett, úgy élte magános faluvégi házának dísztelen, két agyagpadlós szobájában gazdálkodói életét, hogy felgyűlt szenvedélye, csak az orcáit borító, sűrű fekete­­ szőrzete közt az égő szemeiben tüzelt. Életének eseményei nagyritkán egy-egy magányos bécsi vagy pesti utazás, ahol az írókollégái, hiába iparkodtak 129

Next