Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-29 / 4. szám
vr „Sétáló" művészet Az Új Hullám alkotásairól, a művészfilmekről írta ezt a kis szatírát az amerikai Time: „A művészeti filmnek új „felségjele“ van: a Séta. Az idő: » többnyire a szürkület, olykor az éjszaka, esetleg a hajnal « órái. A színhely: utca, valahol egy nagyváros külterületén, amely csaknem mindig teljesen elhagyatott. Esetleg egy madár ül a telefondróton, vagy egy fa hullatja levelét az út mentén, de azonkívül minden csendes. Ekkor a felvevőgép egy asszonyra (Jeanna Moreau? Monica Vitti? Anouk Aimée? Emmanuelle Riva?) szegeződik. Az asszony sétál. Keze remegve matat a szoknyáján, csípője lassan, érzékien ringatózik. Elsétál a fa, vagy a telefonpózna, vagy mindkettő, vagy ezer fa és ezer telefonpózna mellett. Olykor-olykor megáll, megérint egy kerítést, vagy egy fát, egy utcai lámpát, vagy egy bokrot, lehetséges, hogy ezek mindegyike férfi szimbólum? Mögötte — olykor egy egész képkockányival mögötte — megjelenik egy férfi (Marcello Mastroianni? Alain Delon? Ei ji Okada?) Ő is sétál Kezét néha zsebrevágja. Ilyenkor csak az egyik keze van az egyik zsebében (különös, de mindkét keze soha sincs az egyik zsebében, sőt az egyik keze sincs soha egyidejűleg mindkét zsebében, de az is lehet, hogy nem követi az asszonyt — bizonyosan nem lehet megállapítani, mert se a férfi, se a nő, egyáltalán nem látszik sietni). A rendező (Michelangelo Antonioni? Alain Resnais? Federico Fellini? Francois Truffaut?), pedig az, aki a legjobban ráér. A film (La Notte? Ľ Avantura? La Dolce Vita? Hiroshima Mon Amour?) máris 50 perce fut, s a nő még mindig sétál, a férfi is sétál, az egyetlen igazán létező cselekmény a nem sétáló, hanem a nézőtéren ülő emberek között zajlik le, akik hümmögnek és szipognak és elmondják egymásnak, milyen őszinte, milyen mélyen művészi az, amit látnak. A Sétának igen kevés köze van ahhoz, amit cselekménynek s a történés motivációjának nevezünk. A nő zavarodott és sétál; a férfi nyugodt és sétál: a nő higgadt, vagy éppen öngyilkossági szándékkal teli, mámoros vagy haragos, — de mindenképpen sétál. A Sétánál szó sincs arról, hogy a séták valahová el is érkezzék — se társaságba, se piacra, ilyen célt ki se tűznek, még kevésbé érik el. Amikor viszont csakugyan fontos, hogy a szereplők valahol célhoz érjenek, akkor mindenki a legközelebb eső autóba vágja magát és soha meg se próbál gyalog menni.... A Sétának semmiféle gyakorlati célja nics, csupán — alkotói szeint — a céltal an vándorlást, „min, az Élet szerve! részét“ akarja jelképezni.“ Ennyit a Sétáról, amelyet néhány alkalommal magunk láttunk már. Aki a folytatásra kíváncsi, kísérje figyelemme a Filmmúzeum műsorát... Ivan Gyenyiszovics egy napja Az elmúlt esztendő alighanem legjelentősebb irodalmi eseménye Szolzsenyicin „Iván Gyenyiszovics egy napja“ című elbeszélésének közlése volt a Novij Mir 11 -ik számában. Miről szól ez a kisregénynek is beillő írás? A sztálini büntetőtáborok életéről. A szerző, aki maga is megjárta ezt a poklot, nagy mesteri tudással, a kiforrott realista író eszközeivel ábrázolja egy ilyen tábornak, s egy rabjának, Iván Gyenyiszovics Suhovnak egy közönséges napját, s művészi ereje éppen ebben van, a mindennapiságban, abban, hogy nem vádol, nem átkozódik, csak ábrázol, a tényeket sorakoztatja egymás mellé. Mi az elbeszélés befejező részét közöljük. Kétszáz torok zsibongó moraja betölti a barakkot, de Suhov éles füle mégis meghallja, hogy megkongatták a síndarabot. Más senki se hallja. Suhov azt is észreveszi, hogy a barakkba belépett Pisze, a felügyelő — az a kistermetű, pirospozsgás, fiatal fickó. Kezében egy papírlapot tart és már ebből is kiderül, no meg a viselkedéséből is, nem azért jött, hogy a dohányzókra vadásszon, nem is a létszámellenőrzés miatt, hanem valakit keres. A Pisze a papírlapra néz, s megkérdezi: — Hol a száznégyes? — Itt — felelik Az észtek eldugják a cigarettát és elhessegetik a füstöt. — Hol a brigadéros? — Mi kell? — Tyurin épp, hogy leengedi a lábát a priccsről. — Nem megmondták, hogy készítsetek feljegyzést? — írják! — válaszolt Tyurin magabiztosan. — Már régen le kellett volna adni. — Nálam az emberek alig tudnak írni, nem olyan könnyű a dolog. (Ez Cézárra meg a sorhajókapitányra vonatkozott: ügyes fickó ez a brigadéros, nem megy a szomszédba észért). Nincs se toll, se tinta, ügyelő. — Los-háromszáztizenegy — van nálad ilyen? — Meg kell néznem a listát ! — köntörfalaz a brgadéros. — 1 Hát ki emlékszik ezekre a nyavalyás számokra? (Húzza az időt a brigadéros, szeretné a !■ létszámellenőrzésig kihúzni, hogy legalább éjjelre meg e mentse Bujnovszkijt.) i — Bujnovszkij — van? — Hogy? Én vagyok! — jelentkezik a kapitány Suhov priccse alól. Lám, mindig a fürgelábú teiiitű kerül elsőnek a fésű foga közé. . — Te vagy az? Ha igen, Scs háromszáztizenegy. Szedelődj. — Hová? — Tudod te azt. A kapitány csak sóhajt, meg krákog egyet. Bizonyára a viharos tengeren sötét éjszakában könnyebb volt elkormányozni a hajóraját, mint innen a meghitt beszélgetést félbeszakítva bevonulni a jeges szigorítottba. — Hány napra? — teszi fel a kérdést elhaló hangon. — Tíz. Na gyerünk, gyerünk, gyorsabban! A naposok éppen ekkor kiáltják el: — Ellenőrzés! Ellenőrzés! Ellenőrzésre sorakozz! Ez azt jelenti, hogy az ellenőrzésre kijelölt felügyelő már itt van a barakkban. — Szerezni kell! — Elkobozzák! — Hát ide figyelj, brigadéros, ha sokat beszélsz, téged is leültetlek! — fenyegetőzik a Pisze, de nem túl rosszindulatúan. Holnap reggel, munka előtt ott legyen a feljegyzés a felügyelői szobában! Azt is igazoljad, hogy a tiltott holmit leadtátok a ruharaktárakba! Megértetted? — Megértettem. („Most a sorhajókapitányon a sor!“ — gondolja Suhov, de a kapitány semmit se hall egyre csak a kolbászról áradozik.) A kapitány körülnéz, habozik, vigye-e magával a buslátot? De azt úgyis lehúzzák róla, csak a pufajkát hagyják meg. Úgy megy ki, ahogy van. A kapitány fel sem készülődött, még csak dohányt sem dugott el a pufajkájában, azt remélte, hogy Volkovoj elfelejtkezik a dologról, de Volkovoj soha nem felejt el senkinek semmit. Annak nincs értelme, hogy a dohányt a markában vigye, a motozásnál azonnal elveszik tőle. Mégis, amíg sapkáját felteszi, Cézár egy pár cigarettát rvunm a sz prphp ___ A ___ f Alxrtot-io o föl — Szolzsenyicin: rátocskám — biccent szórakozottan a kapitány a 104-es brigád felé és megindul a felügyelő nyomában. Egynéhányan utána kiabáltak: ki azt mondja, ne csüggedj, ki meg, fel a fejjel — dehát mit mondjon neki az ember? A 104-esben mindenki tudja, hogy a szigorítottban kőfal, cementpadló fogadja, sehol egy ablak, a kályhát is csak annyira fűtik, hogy falról megolvadt jégtócsában a álljon a padlón, — jól tudják, hisz maguk építették. Ha a fogad vacogásától el tudsz aludni, hát alhatsz a csupasz deszkán, kapsz naponta harminc deka kenyeret és a harmadik, a hatodik meg a kilencedik napon egy tányér zupát. Tíz nap! Aki az itteni szigorítottban tíz napot megszakítás nélkül leül, egész életére búcsút mondhat az egészségének. Tüdőbaj és kórház várja. De aki tizenöt napot ült ott a szigorítottban, az már régen a nyirkos földben fekszik. Amíg a barakkban lakhatsz, mondj hálaimat és vigyázz, nehogy lebukj. — Na, kifelé! Háromig számolok! — kiált a barakkgazda. — Aki háromig nem lesz kinn, annak felírom a számát és odaadom a felügyelő polgártársnak! A barakkgazda — ez aztán az igazi hétpróbás csirkefogó. Ha az ember jól meggondolja, a többiekkel együtt őt is idezárják egész éjjelre a barakkba és mégis úgy viselkedik, mint valami főnök, nem fél senkitől. Ellenkezőleg, tőle fél mindenki. Van, akit beköp a felügyelőknek, van akinek maga vág a pofájába. Rokkantnak számít, mert egyik ujját valami verekedésnél elvesztette, de zsivány képe van. Zsivány is a javából, közbűntényes, de a büntetőtörvénykönyv sok paragrafusa mellett még az ötvennyolc-tizennégyest is rávarrták és emiatt került ebbe a táborba. Ha akarja, fogja és felír a papírra, átadja a smasszernak, aztán kapsz két nap szigorítottat munkával egybekötve. Eleinte csak egynéhányan vánszorogtak az ajtó felé, de most ott tolongnak, tülekednek, a felső priccsekről is esetlenül lehuppannak, és mind rohan a szűk ajtó felé. Suhov markába szorítja a régen óhajtott és megsodort ciarettát, fürgén leugrik, beugra lábát a nemezcsizmába, s már indulni készül, de megsajnálja Cézárt. Nem azért, mintha még várna tőle valamit, hanem mert szíve mélyéből megsajnálta. Cézár ugyanis túl sokat gondol önmagára, de z életet sehogy sem érti: asomag átvétele után kár volt olyan hosszasan gyönyörködnie benne, inkább igyekezett olna, hogy az ellenőrzés előtt sinél gyorsabban leadja a csomagőrzőbe. Félretett volna annyit magának, amennyit meg tud enni. De Cézár most mitél ő legyen a csomagjával? A vászonzacskókat nem viheti ■ nagával — kiröhögik! — ötszáz ember röhögne rajta. Ha itt hagyja, hát bizony megeshet, hogy aki az ellenőrzés után elsőnek fut be a barakkba, elcseni az egészet. (Usztzsmába még kegyetlenebb zokás járta: a munkából visszatérőket a közbűntényesek mindig megelőzték, s mire a többiek hazaértek, addigra az íjjeliszekrényeket már mind lesöpörték.) _______ 8—14 — Ellenfogadalmi szak £lotázs (Rendszerint az elítélt ] közbűntényeseket szökési kísérlet meg munkamegtagadást itt így ítélik el.) Suhov látja — Cézár azt se tudja, hova tegye a fejét, ide- rúg, odadug valamit, de késői kolbászt meg a szalonnát a tufajka alá dugja, legalább ezt viszi magával, legalább ennyit megmentsen. Suhov megsajnálja és így i iktatja: . ] — Maradj itt, Cézár Markovics, maradj itt utolsónak, bújj meg ott abban a sötét sarokbán és ne menj ki mindaddig, amíg ki nem ürült a barakk. Akkor a smasszer a naposokkal Ellenőrzi a priccseket, mikor tíz orrát beleüti minden zugba, akkor gyere csak elő. Mondd, hogy beteg vagy! Én elsőnek őgok kimenni és elsőnek ugrom is vissza, így hát... Már szaladt is. Suhov nagy nehezen átfúrta magát a többieken, de közben óvta a markában szorított cigarettát. A barakk két szárnyának közös folyosóján meg a tornácon már senki sem tülekedett előre, mert hát furfangos népség ez, odatapad két sorban a falhoz, jobbról is, balról is, és csak középütt hagy egy embernek elegendő szűk átjárót, akinek nincs elég esze, menjen csak ki a fagyba, mi addig itt maradunk. Egész nap úgyis fagyoskodunk, minek fagyoskodjunk feleslegesen ott még tíz percen át? Majd ha bolondok lennénk. Dögölj meg te ma, én ráérek holnap. Máskor Suhov is így lapul a falhoz, de most öles léptekkel megy kifelé, még vigyorog is: — He, ti lógósok, mitől féltek? Tán nem ismeritek még a szibériai fagyot? Gyertek csak melegedni a farkasnapocska alá! Adjál csak egy kis tüzet, bácsikám! A folyosón rágyújt és kimegy a tornácra. „Farkasnapocska“ - Suhov vidékén egyesek így hívják tréfásan a holdat. A hold már egészen magasan jár! Néhány óra múlva egész fent lesz! Az ég zöldesfehérben látszik, a gyéren elszórt csillagok vakítóan tündökölnek. Fehéren sziporkázik a hó, a barakkok fala is egészen fehér — a lámpások fénye most már halványnak látszik. Ott a másik barakknál feketéllik a tömeg — mennek kifelé sorbaállni. Amoda is. És barakktól barakkig, az ezüstös csendben egy szófoszlány se hallatszik, csak a hó csikorog. Kint, a lépcső aljánál már ott áll öt ember arccal az ajtó felé s mögöttük még három. Suhov hozzájuk csatlakozik és beáll a második ötös sorba. Nyugodtan álldogállhat, hisz jóllakott kenyérrel, szájában is ott a cigaretta. A lejt nem csapta be , jófajta dohány, kicsit kaparós meg illatos is.. Lassacskán szállingóznak kifelé az ajtón, Suhov mögött már két-három ötös sor álldogál. Akik már kinn vannak, most dühösek, mire várnak azok a dögök ott a folyosón, miért nem jönnek. Miattuk fagyoskodjunk? A rabok sose látnak órát saját szemükkel, dehát minek óra nekik? A rabnak csak át kell tudnia, hamarosan ongatnak-e ébresztőre? mennyi idő marad az indulásig? z ebédig? a takaródéig? Állítólag az esti ellenőrzéstilenc órakor tartják. De kienckor sose ér véget, néha ötszer, háromszor is megismétlik. Tíz óra előtt sehogy em alhat el az ember. Azt mondják az ébresztő ötkor van. Nem is csoda, ha ma az a moldvai elaludt váltás előtt, ahol a fogoly egy kissé átmeegszik, ott rögtön el is nyoma az álom. Egy hosszú hét latt mennyi álomtartozás halmozódik fel, és ha vasárnap sem hajtják ki őket — valamennyi barakkban • mind egy tálig alszanak. Ej, végre! Zúdulnak már a pinácról lefele a rabok! A brakkgazda meg a smasszer tajtják őket, rugdossák őket enéken. Úgy kell nekik, a gaoknak! — Ehe — kiáltják feléjük az első sorból. — Kombináltok itt ugye, dögök? Még a garéjról is leszednétek a tejfelt? Ha korábban kijötettek volna, korábban érne véget az ellenőrzés. Kint van már az udvaron az egész barakk. Mind a négyszáz fő, ez nyolcvan ; sor. Lassan rendezkednek, ponosan betartják az ön_ sorodat, de amott hátul — egész :sikvásár. — Sorakozz ott hátul! — ivölt a barakkgazda a lépcsőül. A fészkes fenébe is, miért mem sorakozik ez az ördögfajzat! Cézár is megjelenik az ajóban, összegörnyed — tetteit a betegséget, mögötte jön a barokk másik szárnyának két laposa, meg az itteni szárny két naposa és egy sánta. Odaállnak az első öt elé, úgy hogy aukov a harmadik sorba kerül. Cézárt a sor végére kergetik. A felügyelő is kint van már a tornácon. Ötösével sorakozz! — harsogja a sor vége felé, jó erős a torka! Ötösével sorakozz! — üvölti a barakkgazda, akinek a torka még erősebb. De nem sorakoznak, a fene beléjük! Rohan is le a barakkgazda a tornácról, s már csapkod jobbra-balra, sűrűn káromkodva. De ha az ember nézi, kit ütlegel, csakis a szelídeket bunyózza. Végre rendeződnek a sorok, a barakkgazda ott van már elől és a felügyelővel együtt kezdi is: — Első! Második! Harmadik!... A leszámolt ötös sor gyorsan szedi a lábát, succu, be a barakkba. A mai napra már minden tartozásukat lerótták a parancsnoknak! Lerótták volna, ha nem lenne másodszor is ellenőrzés. Ezeknek az ingyenélőknek, ezeknek a széles pofájúaknak annyi sütnivalójuk sincs, mint egy faragatlan csordásnak: még a tudatlan csodás is jobban számol náluk, még az is tudja, pontosan, hány borjú van a csordában. Ezek meg csak hajszolják az embert ideoda, értelmetlenül. A múlt év telén ebben a táborban nem volt csizmaszárító és a nemezcsizmákat éjjelre is ott tartották a barakkban — s ezért a második, harmadik, meg a negyedik ellenőrzésre is kihajszolták a rabokat a szabadba. Fel sem öltöztek, magukra dobták a takarót s úgy mentek ki. Ebben az évben felépült a nemezcsizmaszárító, bár még nem elég az egész létszámnak, de harmadnaponként minden brigádra sor kerül. Most ha másodszori ellenőrzésre is sor kerül, azt már a barakkban tartják; az embereket a barakk egyik végéből átterelik a másikba. Suhov ugyan nem ért be elsőnek a barakkba, de az előtte futókról le nem vette a szemét. Egyenesen Cézár priccséhez szaladt, s leült. Lehúzta a nemezcsizmáját, aztán felmászott a kályha melletti fülkére és a nemezcsizmáját onnan akasztotta a kályha fölé száradni. Mert itt szemesnek áll a világ. Szaladt is vissza Cézár fekhelyéhez. Ott ül, felhúzott lábbal, egyik szeme Cézár párnáján, nehogy kihúzzák alóla a vászonzacskókat, a másik pedig ott a kályha fölött, vigyáz, nehogy leverjék a nemezcsizmát azok, akik megrohamozzák a kályhát. — Hej! — kénytelen odakiáltani. — Hé! Te veres! Csizmát akarsz a pofádba? A magadét tedd oda, de a másét ne bántsd! Szállingóznak a rabok a barakkba, egyre sűrűbben szállingóznak. A 20-as brigádban kiabálnak: — Leadni a nemezcsizmát! Most kiengedik őket a nemezcsizmákkal, utána bezárják a barakkot. Aztán jöhetnek futva: — Parancsnok polgártárs! Engedjen be! A felügyelők a parancsnoki barakkban gyülekeznek és a táblácskáik adatait ellenőrzik: nem szökött-e meg valaki, illetve mindenki a helyén van-e? De Suhovnak ma kisebb gondja is nagyobb ennél. Jön Cézár, már be is loholt a két fülke közé. — Köszönöm, Ivan Gyenyiszovics! Suhov csak biccent és mókusfürgeséggel mászik fel a helyére. Végre megeheti a húsz deka kenyérmaradékát, rágyújthat még egy cigarettára, s aztán jöhet az alvás. A jól végződött nap annyira felvidította, hogy szinte aludni sem volt kedve. Forrás Lenne még szavam. Sudár fenyők közt ért utas csapott le rám a vércse bánat Azóta meghajtom fejem, arcomra gőg ülés — alázat Fejem felett a sziklabérc ragyog a bíbor alkonyatban Zokog a hűvös ég alatt a madár és a fű alattam. Zokog a karcsú fák alatt a szél, a szél, a nagy * tekergő Szipog a sok kis tjilevél, zokog a vén fenyőerdő ... 2. Virágzó rétem tűz veri, nyárfáim füstölögnek. Szememre forró pernye a lángok átölelnek. 3. Barátaim! a csillagok ma túl magasra szálltak. Sötétben énekelnek, ím, a hársak és az árnyak. A megőrült harangozó kongatja már a mellem. A kegyelemre várok, és az arcom porba rejtem. 4. ■uszonhét évig volt időm, mégis, mily kevés az ének Ezt most látom csak, amiko talán gyertyaként, csonkig égés Most érzem: lenne még egynéhány megsejtett csodára a hegyek alatt csobbanó hullámok rejtett ritmusára néhány virágra, napsugárra barátaim tekintetére, tavaszra, nyárra, őszre, télre lenne még szavam, az de az örült harangozó kongatja már a mellem, a kegyelemre várok és az arcom porba rejtem. ZSÉLYI NAGY LAJOS hull szavam Egészre