Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-11-29 / 48. szám

PÁLYÁZAT A Csemadok Központi Bi­zottsága pályázatot hirdet énekkari kompozícióra. A pályamű témaköre: csehszlovákiai magyar köl­­­tők mai témájú versére komponált négyszólamú a capella vegyeskarra, vagy csehszlovákiai magyar nép­dalok feldolgozása négyszó­lamú a capella vegyeskarra. A pályázaton részt vehet minden csehszlovák állam­polgár. A pályázat anonym. A szerző jeligével ellátott pályaművét a Csemadok Központi Bizottsága által kinevezett bíráló bizottság értékeli. A pályázaton csak olyan eredeti művek eshetnek el­bírálás alá, melyek eddig nem kerültek bemutatásra. Díjak: I. díj 3000 Kčs II. díj 2000 Kčs III. díj 1000 Kčs A bíráló bizottságnak joga van a­­ díjak egy-egy foko­zatait visszatartani, illetve megosztva odaítélni. A bí­ráló bizottság döntése fel­­lebbezhetetlen. A pályaművek beküldési határideje 1967. május 31. Cím: Csemadok Központi Bizottság, Bratislava, Mie­rové nám. 3-4. TALLÓZÁS — Miből állapíthatom meg, hogy az „igazihoz“ mentem­­e férjhez? — fordult taná­csért a Women című angol női lap szerkesztőségéhez egy londoni menyecske. — A válasz egyszerű — felelte a szerkesztőség. — Ha rosszul választott, azon­nal észre fogja venni, ha viszont az „igazit“ találta meg, egyáltalán nem fogja észrevenni. r.­ Amíg Kassa, maga a város hosszúságban, szélességben és magasságban állandóan nő, ad­dig a régi városrész egyre zsu­gorodik. Amit az ember tegnap még szilárdnak, megingathatat­lannak hitt, az ma egyszerűen eltűnik, nyoma vész, helyébe kotrógépek kerülnek, hatalmas szájakkal elmozdítanak minden elmozdíthatót, szakadatlanul falják a régi köveket, házakat, hogy helyet szorítsanak az új, korszerű háztömböknek, utcák­nak. A régi Kassát már alig lehet felismerni, az egykori előkelő hölgy megöregedett, ráncos és foghíjas lett — is­métlem —, alig ismerhető fel­­csak pompás évszázados éksze­rei tanúskodnak arról,­­ hogy egykor itt élt, uralkodott és szolgált tömege hódolt előtte. A Slovan Szállodában lakom, a ház ugyan régi, de annyira átalakították, korszerűsítették, hogy az egykori lakások nyo­mait alig lehet felfedezni. Csak külső falai maradtak meg. A szállodai szoba berendezése egyszerű: ágy, asztal, szekrény, telefon, mosdó. A szoba első tekintetre semmiben sem kü­lönbözik a többi másodosztá­lyú szállodai szobától. Mégis, ha az ember kinyitja a szek­rényt, olyasmit is felfedez ben­ne, ami kevés szállodában van. A szekrényben ruha-, cipőkefét és cipőkanalat talál a vendég, ezenkívül a mosdó üvegtartó­­ján — ahol a vendég fogkefé­jét és szappanát helyezi el — egy kis szerény tűpárnán akad meg az ember szeme, benne varrótű, rajta pedig fehér és fekete cérna. Apró figyelmes­ségek ezek, de az utasnak, aki gyűrötten, fáradtan érkezik szállodai szobájába, rendkívül jólesnek. Nem ártana, ha a többi szálloda is követné a gon­doskodás e kiváló példáját. A vendég azzal a jóleső érzés­sel hajtja álomra a fejét, hogy itt biztonságban van, gondját viselik. Az ízléses, szépen berende­zett szovjet könyvesbolt, amely állandóan tele van vevővel, igen szép forgalmat csinál. Renge­teg képreprodukciót és tudo­mányos szovjet művet ad el. Ebben a boltban mondták el nekem a következő történetet, amely a mindenszentek előtti szombaton játszódott le. A déli órákban történt, éppen zárni készültek, amikor egy előkelő vendég tisztelte meg a boltot látogatásával. A Kassán tar­tózkodó Fierlinger elvtárs né­zett be hozzájuk. Az alkalma­zottak, akik már útra készen voltak, kissé meglepődtek. Fierlinger elvtárs látva, hogy váratlan megjelenése milyen zavart okoz, barátságosan oda­lépett az egyik fiatal elárusí­­tónőhöz és szívélyesen meg­kérdezte, vajon a temetőbe siet ő is. A fiatalasszony erre szo­morúan nemet intett, s halkan azt válaszolta, hogy nem a te­metőbe készül, mert azt sem tudja, hogy melyik táborban pusztultak el elhurcolt szülei és testvérei, sírjukra ezért még virágot sem vihet... Fierlinger elvtárs erre az asszony vállára tette a kezét és szótlanul mé­lyen meghajtotta a fejét. Az asszony meghatódott, úgy érez­te, hogy részvétét, együttérzé­sét fejezi ki szenvedése, fáj­dalma iránt. Az antikváriumban jártam, ott egy szélesszoknyás paraszt­asszonnyal találkoztam, aki érettségire készülő fiával kere­­sett-kutatott a könyvek közt. Fia ráakadt A kultúra világa egy vaskos kötetére. Anya és fia között izgalmas tárgyalás kezdődött, megvegye-e ezt a hatvan koronás könyvet, vagy sem. Az anyja egy ideig ellen­állt, sokalta az összeget, de miután néhány percig lapozga­tott benne, végre engedett fia rábeszélésének és beleegye­zett a könyv megvásárlásába. Sőt, néhány perc múlva az ol­csó könyvtár példányai között felfedezte Móricz Zsigmond Boldog ember-ét és azt is meg­vette. Fiának azt mondta, hogy ez kötelező olvasmány és így neki is el kell olvasnia. Az asszony észrevette, hogy erre a megjegyzésére elmosolyodom. Erre aztán nem habozott to­vább és megszólított. Azt mondta nekem, hogy fia és unokái vitték rá az olvasásra és most az a helyzet, hogy fél egy könyvesüzletbe bemenni, különösen akkor fél, ha fia is vele tart, mert az annyira sze­reti a könyveket, hogy legszí­vesebben az egész boltot össze­vásárolná. Alig egy fél órája vannak itt, és már több mint hetven koronáért vett könyvet. Még súlyban is nehéz ez a cso­mag, több lesz öt kilónál, és sürgette a fiát, hogy menjenek már... De a fiú csak nem mozdult. Egy vaskos irodalom­­történetet szaglászott, arra fájt a foga. És bizonyára azon tör­hette a fejét, hogy édesany­jának azt mondja, hogy ez is kötelező olvasmány. Én közben egy könyvre akadtam, amit nyomban megvettem. A kendős, szélesszoknyás asszony nem volt rest és megnézte, mit zsákmányoltam. A könyvnek, Wildnertől, Szent Lajos hídja volt a címe. Az asszony felsó­hajtott: — Jaj, de kár, hogy ezt a könyvet nem találtam meg előbb. — Nem sok hiány­zott, át akartam neki engedni a könyvet, de aztán meggon­doltam. Nem akartam szegényt újabb költségekbe verni, úgy is tudtam, hogy még vár rá az irodalomtörténet vaskos kötete. Amolyan igazi őszi vasárnap volt november 13. A délutáni órákban hűvös szél és hűvös napsugarak szőtték át a nép­­telen kassai Főutcát. Csak a villamosok és az autóbuszok voltak zsúfoltak. Az utasok zöme nagy izgalommal a labda­rúgó-derbire készült. Vala­mennyien siettek, csak a Dóm toronyórája volt nyugodt, mu­tatói még a tegnapi reggelt rögzítették, mintha szabad szombatja volna. Estére megerősödött a szél, hűvös eső szemerkélt, de a Fő­utca ragyogott. A kirakatok felett kigyulladtak a neonfé­nyek, messziről hirdették, hogy az üzletekben mi kapható, csak a Malom utca sarkán, és a túl­só oldalon levő gyógyszertár volt zárt és sötét, mintha ke­­vélyen azt mondta volna, hogy a gyógyszer nem áru, és azt nem kell a vevőnek kínálni. Jönnek azok maguktól is. Pedig szerény véleményem szerint legalább azt kellett volna a ki­rakatukban világító szöveggel hirdetni, hogy a város melyik utcájában van ilyenkor nyitva a gyógyszertár. SZABÓ BÉLA * Ceruza jegyzetek * PÁLYÁZAT A Csemadok Központi Bi* zottsága pályázatot ír „Az év legjobb koreográfiá­ki­ja“ díjért. Pályázhat minden cseh-­ szlovák állampolgár. A be­nevezést 1966. december 31- ig kell felküldeni a Csema­dok Központi Bizottságára, Bratislava, Mierové nám. 3­­1, a mű librettójával együtt. A koreográfiai témavá­lasztása kötetlen. A pályázatra benevezett koreográfiát a pályázó va­lamelyik csehszlovákiai ma­gyar műkedvelő népművé­szeti együttesnél tanítja be (a Magyar Dal- és Tánce­gyüttes kizárva). A pályá­zatra benevezett alkotáso­kat a Csemadok KB elnök­sége által kinevezett bíráló bizottság bírálja el. Az el­bírálás helye és ideje az 1967-es gombaszögi orszá­gos dal- és táncünnepély (1967. VII. 1­2.) A benevezett műhöz, — ha szükséges — zenei kísé­ret megírását, a Csemadok KB biztosítja. Díjak: A díj az alkotó koreográ­fust illeti. A bíráló bizottságnak joga van a díj egyes fokozatait visszatartani, vagy megoszt­va odaítélni. A bíráló bizottság dönté­se ellen fellebbezésnek helye nincs. A díjat nyert koreográ­fiákat a Népművelési Inté­zet kiadja. A kiadás joga a szerzőt illeti. I. díj II. díj III. díj 3000 Kčs 2000 Kčs 1000 Kčs AMELYBEN PRECÍZ ELEK RENDŐRFELÜGYELŐ PRE­CÍZEN ELRENDEZI A DOLGOKAT Bármily keserves helyzetben is hagyjuk, most i­­s mégis búcsút kell mondanunk Pákosztos Ala­josnak, akit egy hatalmas ököl abban a pilla­natban sújtott a földre, amidőn boldogságának betel­jesülését remélte. Ekkor Csáp Kázmér már leadta a Szépségkirálynőről írt riportját és hazafelé kocsizott a ragaszkodó vöröshajú lánnyal. Nem is sejthette, hogy Precíz Elek már elindította nyomozógépezetét és ép­pen gondolatait rendezi a városmenti erdőben, ahová éjszaka is kijárogatott, hogy élesítse detektív szimat­ját. Most azonban az erdőben turisták vaddisznóra va­dásztak, akik rendkívül rosszul céloztak és Precíz Elek­nek szétlőtték a nadrágját, de ő megértően belenyugo­dott sorsába, mert tudta, hogy kell a valuta. Visszaro­hant hát a nagy bál színhelyére, ahol emberei már fel­derítették: a Szépségkirálynő Csáp Kázmér újságíróval tűnt el. — Újságíró! Mégiscsak egy újságíró!... — kiáltotta ingerülten, mert nem­­ kedvelte ezt a mindenben kot­nyeles népséget. A szálloda ügyeletes orvosával rend­­betette sérüléseit, aki fölöttébb kíváncsian kérdezte:­­ Sérülés? — Üzemi baleset! — dörmögte Precíz Elek és jaj­gatva felegyenesedett. Ezután kocsiba guggolt, megka­paszkodott a szélvédő üvegében és Csáp Kázmér laká­sára hajtott. Az ott lezajlott eseményekről már tudunk. A rendőrfelügyelő megengedte, hogy Csáp Kázmér a főnökének telefonáljon. Héthuszonhárom — négyötven­­négy mormogta maga elé Csáp Kázmér főnökének a szá­mát. Precíz Elek bekapcsolta a lehallgató készüléket. Minden szó gyanús lehet ebben a rendkívül kényes ügy­ben. Csáp Kázmér tárcsázott. Héthuszonhárom — négyöt­­vennégy — mormogta ismét és arra gondolt, hogy csak­is a főnöke húzhatja ki ebből a csávából. A vonal túlsó végén valaki felvette a kagylót: — Halló! Nagycsütörtök?... — kérdezte remegve. — Nagycsütörtök a fejed lágya! Te pimasz! Már rég figyeltelek!... Ha még egyszer felmerészelsz hívni, hát... — Csáp Kázmér nem várta be a fenyegetést. Rádöb­bent, hogy rossz számot hívott. Letette a kagylót. Kis gondolatfoszlányok szakadoztak ki agyából. Fáradt volt és végtelenül álmos. Magában ismét megfogadta, hogy többet rá se néz a nőkre. Csak most szabaduljon a ke­lepcéből! Ismét tárcsázott. Homlokáról kövér izzadságcseppek hullottak az asztalra. Érezte, hogy a rendőrfelügyelő figyeli minden mozdulatát. — A keze is izzadni kezdett. Ez a vég — gondolta és alig bírta tartani a kagylót. Végre kapcsolták a főnökét. Fellélegzett. — Te vagy az, Kázmérkám — kérdezte hízelegve a főnök. — Nagyon örülök, hogy máris kialudtad ma­gad... Jó munkát végeztél! Most olvastam a riportot... Mestermű!.... Mondd, tényleg olyan szép az az izé... az a kis tyúk? Hát ahogy leírtad!... Már bánom, hogy nem mentem el én is... Ha tényleg olyan jó az a kis pipi, akkor ketten valamilyen akcióba kezdhettünk volna... De remélem, hogy egyedül is jól szórakoztál!... — Kérlek szépen — nyögte Csáp Kázmér erőtlenül, de a főnökét nem tudta félbeszakítani. — Hát, ahogy leírod azt a kis libát... az fenomenális! Az ember szinte a markában érzi a kicsike gömböly­­dedeit... Az olvasó beleremeg... Nem is remeg! Lihegni fog a kívánalomtól!... És mondd, nem sikerült felvenni vele a kapcsolatot?... Meghívnánk mondjuk egy interjú­— Kérlek... — Éppen ezért hítalak... — hebegte Csáp Kázmér és izzadó tenyerét a nadrágjába törölte. Hogy utálta most a főnökét, akinek semmi köze se volt az újságíráshoz, és mégis a nyakukba ültették. — Hát ez remek! — hallotta a vonal túlsó végéről. — Máris a kicsivel vagy?... Mindig mondtam Kázmér, hogy te nagy kullancs vagy!... Csáp Kázmér fohászkodva a plafonra nézett és egy csípős izzadságcsepp a szemébe folyt. — Nem! Nem kérlek... Nem a „Kicsitől" hívlak, ha­nem a rendőrségről!... — ordította elszántan és izzadó tenyeréből majd kicsúszott a telenfonkagyló. — A rendőrségről? — álmélkodott a főnök hangja. — Hát mit keresel te a rendőrségen? Hiszen az Szúnyog reszortja!... — Éppen ezért hívlak. Behoztak. A Kicsike ugyanis eltűnt... — Mit? Hogy eltűnt? Várjál csak... Valamit olvastam róla az esti lapok kései kiadásában... Hát ez szörnyű!... Máris eltűnt... Csáp Kázmér majd leesett a lábáról, annyira fáradt volt. Hátán átizzadt az ing, de maga volt a tisztelettu­dó beosztott megtestesítője. Elmondott mindent a fő­nökének és a segítségét kérte, mert ő teljesen tehetet­lennek érezte magát a sors szeszélyével szemben. A­­mikor elhallgatott, a vonal túlsó végén sopánkodva nyö­gött a főnöke: — Hogy máris eltűnt... Majd felhívom a rendőrfőnök barátomat... — mondta síri hangon és Csáp Kázmér é­­rezte, hogy főnökét jobban izgatja Mónika eltűnése, mint az ő nyomorúságos helyzete. A rendőrfelügyelő egyetlen gombnyomással kikap­csolta a lehallgató­­ készüléket. Mindent hangszalagra vett. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Látta a szem­üveg mögött Csáp Kázmér fáradt szemét, nyugtalan mo­solyát. Ez az ember nem tiszta — gondolta és meg­mozdult a széken. Arca fájdalmas fintorba rándult. Éj­szakai sérülése most kezdett fájni. De nem törődött vele. Asztalán megigazította az írószereket és az irato­kat. Érezte, hogy itt a pillanat, le kell csapnia áldoza­tára. Csáp Kázmér alig állott a lábán. Nem kínálta székkel. Rákiáltott: — Hol a szépségkirálynő?, — Nem tudom — felete elkínzottan az újságíró. — Mi a lány neve? — Mónika... így mutatkozott be nekem... — Szóval elismeri, hogy vele volt? Csáp Kázmér szomorúan mosolygott: — Bár sohase láttam volna... Egyet táncoltunk... — És a retikülje, mit keres magánál? — Csak úgy rámbízta... Precíz Elek felügyelő gúnyosan vigyorgott. — Csak úgy magára bízta... És a nevét se tudja! A nevét és lakcímét akarom tudni! — Nem tudom! — Hol látta utoljára? — A hátsó kijáraton távozott... Egy fekete autón távo­zott... — A kocsi rendszáma? — Nem néztem meg... A rendőrfelügyelő lélegzetnyi időt engedett. Csáp Kázmér megtörölte verejtékező homlokát. — Ember, szedje össze magát! Szóval azt állítja, hogy nem magával távozott. Akkor az a karmolás ki­től származik az orrán? Csáp Kázmér riadtan kapta kezét az orra elé. Át­kozott Karolina! — gondolta. — Nem válaszol? Talán rózsabokorban aludt? — kér­dezte a rendőrfelügyelő és büszke volt, hogy mennyire szellemes. — Na jó! — folytatta. — Nekem úgy is jó! A hallgatása ugyan nem valami imponáló és csöppet sem volt tiszta a lelkiismerete. De kezdem már sejteni, hogy miről van szó. Maga eltette láb alól a lányt!... Csáp Kázmér szemüvege élesen a felügyelő ellen vil­lant. —Nem igaz! — hörögte. — Én kérem ártatlan va­gyok!... Precíz Elek elégedetten mosolygott. Megnyomta a szolgálati csengőt és a belépő rendőrnek odaszólt: — Vezessék a fogdába! Elégedett volt magával. A gyanúsított megtört. Most ráijeszt és teljesen betojik. Úgy tett, mintha rá se he­derítene, pedig árgus szemmel figyelte a vádlott arcá­nak minden rezdülését. Ez volt a módszere. Tudta, hogy a börtöntől mindenki fél. Inkább vall. Azt hiszi, hogy akkor megszabadul. Csáp Kázmér öntudatlanul hátrább húzódott. Szája megvonaglott és az orrcimpája reszketni kezdett. A rendőr rámordult: — Gyerünk! — Nem! — kiáltott rémülten és hangja szinte sikol­­tott. — Beszélni akarok... — Ez már más! — mondta elégedetten a rendőrfőnök. — Ez már egészen más!... Elküldte a rendőrt. Csáp Kázmér aprólékosan elmon­dott mindent. Precíz Elek egész idő alatt forgatta a magnetofont. Rögzített minden szót. — Ne mondjon zagyvaságokat! — szólalt meg végül. — Nekem akarja beadni, hogy nem ismeri a feketesze­müveges fotoriportert? — Esküszöm! — vallotta őszintén Csáp Kázmér és könyörögve nézett a­ felügyelőre. — Na, találjon ki valami jobb mesét! — mondta csa­lódottan és csöngetett. Csáp Kázmér összetörten, megsemmisülve kullogott a rendőr után a fogdába. Most már elvesztette minden reményét. Precíz Elek elgondolkozott. Tényleg gonosztevő lenne ez az ember? Ki lát bele?! Könnyen lehet, hogy a go­nosztevő egyszerűen ember, aki letér egy kicsit arról a kitaposott útról, amelyen a többi ember halad. Asztalán megszólalt a telefon. Felvette a kagylót. — Mit?... Hogy eltűnt a Kanárifütty fotoriportere... Magas, kopaszodó, fekete szemüveggel... Precíz Elek rendőrfelügyelő körül forogni kezdtek az irodabútorok. Fuldokolva felugrott és visszahuppant a helyére. Tökéletesen megfeleldkezett róla, hogy éjsza­ka szétlőtték a nadrágját. Folytatja: Ba.

Next