Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-11-29 / 48. szám
PÁLYÁZAT A Csemadok Központi Bizottsága pályázatot hirdet énekkari kompozícióra. A pályamű témaköre: csehszlovákiai magyar költők mai témájú versére komponált négyszólamú a capella vegyeskarra, vagy csehszlovákiai magyar népdalok feldolgozása négyszólamú a capella vegyeskarra. A pályázaton részt vehet minden csehszlovák állampolgár. A pályázat anonym. A szerző jeligével ellátott pályaművét a Csemadok Központi Bizottsága által kinevezett bíráló bizottság értékeli. A pályázaton csak olyan eredeti művek eshetnek elbírálás alá, melyek eddig nem kerültek bemutatásra. Díjak: I. díj 3000 Kčs II. díj 2000 Kčs III. díj 1000 Kčs A bíráló bizottságnak joga van a díjak egy-egy fokozatait visszatartani, illetve megosztva odaítélni. A bíráló bizottság döntése fellebbezhetetlen. A pályaművek beküldési határideje 1967. május 31. Cím: Csemadok Központi Bizottság, Bratislava, Mierové nám. 3-4. TALLÓZÁS — Miből állapíthatom meg, hogy az „igazihoz“ menteme férjhez? — fordult tanácsért a Women című angol női lap szerkesztőségéhez egy londoni menyecske. — A válasz egyszerű — felelte a szerkesztőség. — Ha rosszul választott, azonnal észre fogja venni, ha viszont az „igazit“ találta meg, egyáltalán nem fogja észrevenni. r. Amíg Kassa, maga a város hosszúságban, szélességben és magasságban állandóan nő, addig a régi városrész egyre zsugorodik. Amit az ember tegnap még szilárdnak, megingathatatlannak hitt, az ma egyszerűen eltűnik, nyoma vész, helyébe kotrógépek kerülnek, hatalmas szájakkal elmozdítanak minden elmozdíthatót, szakadatlanul falják a régi köveket, házakat, hogy helyet szorítsanak az új, korszerű háztömböknek, utcáknak. A régi Kassát már alig lehet felismerni, az egykori előkelő hölgy megöregedett, ráncos és foghíjas lett — ismétlem —, alig ismerhető felcsak pompás évszázados ékszerei tanúskodnak arról, hogy egykor itt élt, uralkodott és szolgált tömege hódolt előtte. A Slovan Szállodában lakom, a ház ugyan régi, de annyira átalakították, korszerűsítették, hogy az egykori lakások nyomait alig lehet felfedezni. Csak külső falai maradtak meg. A szállodai szoba berendezése egyszerű: ágy, asztal, szekrény, telefon, mosdó. A szoba első tekintetre semmiben sem különbözik a többi másodosztályú szállodai szobától. Mégis, ha az ember kinyitja a szekrényt, olyasmit is felfedez benne, ami kevés szállodában van. A szekrényben ruha-, cipőkefét és cipőkanalat talál a vendég, ezenkívül a mosdó üvegtartóján — ahol a vendég fogkeféjét és szappanát helyezi el — egy kis szerény tűpárnán akad meg az ember szeme, benne varrótű, rajta pedig fehér és fekete cérna. Apró figyelmességek ezek, de az utasnak, aki gyűrötten, fáradtan érkezik szállodai szobájába, rendkívül jólesnek. Nem ártana, ha a többi szálloda is követné a gondoskodás e kiváló példáját. A vendég azzal a jóleső érzéssel hajtja álomra a fejét, hogy itt biztonságban van, gondját viselik. Az ízléses, szépen berendezett szovjet könyvesbolt, amely állandóan tele van vevővel, igen szép forgalmat csinál. Rengeteg képreprodukciót és tudományos szovjet művet ad el. Ebben a boltban mondták el nekem a következő történetet, amely a mindenszentek előtti szombaton játszódott le. A déli órákban történt, éppen zárni készültek, amikor egy előkelő vendég tisztelte meg a boltot látogatásával. A Kassán tartózkodó Fierlinger elvtárs nézett be hozzájuk. Az alkalmazottak, akik már útra készen voltak, kissé meglepődtek. Fierlinger elvtárs látva, hogy váratlan megjelenése milyen zavart okoz, barátságosan odalépett az egyik fiatal elárusítónőhöz és szívélyesen megkérdezte, vajon a temetőbe siet ő is. A fiatalasszony erre szomorúan nemet intett, s halkan azt válaszolta, hogy nem a temetőbe készül, mert azt sem tudja, hogy melyik táborban pusztultak el elhurcolt szülei és testvérei, sírjukra ezért még virágot sem vihet... Fierlinger elvtárs erre az asszony vállára tette a kezét és szótlanul mélyen meghajtotta a fejét. Az asszony meghatódott, úgy érezte, hogy részvétét, együttérzését fejezi ki szenvedése, fájdalma iránt. Az antikváriumban jártam, ott egy szélesszoknyás parasztasszonnyal találkoztam, aki érettségire készülő fiával keresett-kutatott a könyvek közt. Fia ráakadt A kultúra világa egy vaskos kötetére. Anya és fia között izgalmas tárgyalás kezdődött, megvegye-e ezt a hatvan koronás könyvet, vagy sem. Az anyja egy ideig ellenállt, sokalta az összeget, de miután néhány percig lapozgatott benne, végre engedett fia rábeszélésének és beleegyezett a könyv megvásárlásába. Sőt, néhány perc múlva az olcsó könyvtár példányai között felfedezte Móricz Zsigmond Boldog ember-ét és azt is megvette. Fiának azt mondta, hogy ez kötelező olvasmány és így neki is el kell olvasnia. Az asszony észrevette, hogy erre a megjegyzésére elmosolyodom. Erre aztán nem habozott tovább és megszólított. Azt mondta nekem, hogy fia és unokái vitték rá az olvasásra és most az a helyzet, hogy fél egy könyvesüzletbe bemenni, különösen akkor fél, ha fia is vele tart, mert az annyira szereti a könyveket, hogy legszívesebben az egész boltot összevásárolná. Alig egy fél órája vannak itt, és már több mint hetven koronáért vett könyvet. Még súlyban is nehéz ez a csomag, több lesz öt kilónál, és sürgette a fiát, hogy menjenek már... De a fiú csak nem mozdult. Egy vaskos irodalomtörténetet szaglászott, arra fájt a foga. És bizonyára azon törhette a fejét, hogy édesanyjának azt mondja, hogy ez is kötelező olvasmány. Én közben egy könyvre akadtam, amit nyomban megvettem. A kendős, szélesszoknyás asszony nem volt rest és megnézte, mit zsákmányoltam. A könyvnek, Wildnertől, Szent Lajos hídja volt a címe. Az asszony felsóhajtott: — Jaj, de kár, hogy ezt a könyvet nem találtam meg előbb. — Nem sok hiányzott, át akartam neki engedni a könyvet, de aztán meggondoltam. Nem akartam szegényt újabb költségekbe verni, úgy is tudtam, hogy még vár rá az irodalomtörténet vaskos kötete. Amolyan igazi őszi vasárnap volt november 13. A délutáni órákban hűvös szél és hűvös napsugarak szőtték át a néptelen kassai Főutcát. Csak a villamosok és az autóbuszok voltak zsúfoltak. Az utasok zöme nagy izgalommal a labdarúgó-derbire készült. Valamennyien siettek, csak a Dóm toronyórája volt nyugodt, mutatói még a tegnapi reggelt rögzítették, mintha szabad szombatja volna. Estére megerősödött a szél, hűvös eső szemerkélt, de a Főutca ragyogott. A kirakatok felett kigyulladtak a neonfények, messziről hirdették, hogy az üzletekben mi kapható, csak a Malom utca sarkán, és a túlsó oldalon levő gyógyszertár volt zárt és sötét, mintha kevélyen azt mondta volna, hogy a gyógyszer nem áru, és azt nem kell a vevőnek kínálni. Jönnek azok maguktól is. Pedig szerény véleményem szerint legalább azt kellett volna a kirakatukban világító szöveggel hirdetni, hogy a város melyik utcájában van ilyenkor nyitva a gyógyszertár. SZABÓ BÉLA * Ceruza jegyzetek * PÁLYÁZAT A Csemadok Központi Bi* zottsága pályázatot ír „Az év legjobb koreográfiákija“ díjért. Pályázhat minden cseh- szlovák állampolgár. A benevezést 1966. december 31- ig kell felküldeni a Csemadok Központi Bizottságára, Bratislava, Mierové nám. 31, a mű librettójával együtt. A koreográfiai témaválasztása kötetlen. A pályázatra benevezett koreográfiát a pályázó valamelyik csehszlovákiai magyar műkedvelő népművészeti együttesnél tanítja be (a Magyar Dal- és Táncegyüttes kizárva). A pályázatra benevezett alkotásokat a Csemadok KB elnöksége által kinevezett bíráló bizottság bírálja el. Az elbírálás helye és ideje az 1967-es gombaszögi országos dal- és táncünnepély (1967. VII. 12.) A benevezett műhöz, — ha szükséges — zenei kíséret megírását, a Csemadok KB biztosítja. Díjak: A díj az alkotó koreográfust illeti. A bíráló bizottságnak joga van a díj egyes fokozatait visszatartani, vagy megosztva odaítélni. A bíráló bizottság döntése ellen fellebbezésnek helye nincs. A díjat nyert koreográfiákat a Népművelési Intézet kiadja. A kiadás joga a szerzőt illeti. I. díj II. díj III. díj 3000 Kčs 2000 Kčs 1000 Kčs AMELYBEN PRECÍZ ELEK RENDŐRFELÜGYELŐ PRECÍZEN ELRENDEZI A DOLGOKAT Bármily keserves helyzetben is hagyjuk, most is mégis búcsút kell mondanunk Pákosztos Alajosnak, akit egy hatalmas ököl abban a pillanatban sújtott a földre, amidőn boldogságának beteljesülését remélte. Ekkor Csáp Kázmér már leadta a Szépségkirálynőről írt riportját és hazafelé kocsizott a ragaszkodó vöröshajú lánnyal. Nem is sejthette, hogy Precíz Elek már elindította nyomozógépezetét és éppen gondolatait rendezi a városmenti erdőben, ahová éjszaka is kijárogatott, hogy élesítse detektív szimatját. Most azonban az erdőben turisták vaddisznóra vadásztak, akik rendkívül rosszul céloztak és Precíz Eleknek szétlőtték a nadrágját, de ő megértően belenyugodott sorsába, mert tudta, hogy kell a valuta. Visszarohant hát a nagy bál színhelyére, ahol emberei már felderítették: a Szépségkirálynő Csáp Kázmér újságíróval tűnt el. — Újságíró! Mégiscsak egy újságíró!... — kiáltotta ingerülten, mert nem kedvelte ezt a mindenben kotnyeles népséget. A szálloda ügyeletes orvosával rendbetette sérüléseit, aki fölöttébb kíváncsian kérdezte: Sérülés? — Üzemi baleset! — dörmögte Precíz Elek és jajgatva felegyenesedett. Ezután kocsiba guggolt, megkapaszkodott a szélvédő üvegében és Csáp Kázmér lakására hajtott. Az ott lezajlott eseményekről már tudunk. A rendőrfelügyelő megengedte, hogy Csáp Kázmér a főnökének telefonáljon. Héthuszonhárom — négyötvennégy mormogta maga elé Csáp Kázmér főnökének a számát. Precíz Elek bekapcsolta a lehallgató készüléket. Minden szó gyanús lehet ebben a rendkívül kényes ügyben. Csáp Kázmér tárcsázott. Héthuszonhárom — négyötvennégy — mormogta ismét és arra gondolt, hogy csakis a főnöke húzhatja ki ebből a csávából. A vonal túlsó végén valaki felvette a kagylót: — Halló! Nagycsütörtök?... — kérdezte remegve. — Nagycsütörtök a fejed lágya! Te pimasz! Már rég figyeltelek!... Ha még egyszer felmerészelsz hívni, hát... — Csáp Kázmér nem várta be a fenyegetést. Rádöbbent, hogy rossz számot hívott. Letette a kagylót. Kis gondolatfoszlányok szakadoztak ki agyából. Fáradt volt és végtelenül álmos. Magában ismét megfogadta, hogy többet rá se néz a nőkre. Csak most szabaduljon a kelepcéből! Ismét tárcsázott. Homlokáról kövér izzadságcseppek hullottak az asztalra. Érezte, hogy a rendőrfelügyelő figyeli minden mozdulatát. — A keze is izzadni kezdett. Ez a vég — gondolta és alig bírta tartani a kagylót. Végre kapcsolták a főnökét. Fellélegzett. — Te vagy az, Kázmérkám — kérdezte hízelegve a főnök. — Nagyon örülök, hogy máris kialudtad magad... Jó munkát végeztél! Most olvastam a riportot... Mestermű!.... Mondd, tényleg olyan szép az az izé... az a kis tyúk? Hát ahogy leírtad!... Már bánom, hogy nem mentem el én is... Ha tényleg olyan jó az a kis pipi, akkor ketten valamilyen akcióba kezdhettünk volna... De remélem, hogy egyedül is jól szórakoztál!... — Kérlek szépen — nyögte Csáp Kázmér erőtlenül, de a főnökét nem tudta félbeszakítani. — Hát, ahogy leírod azt a kis libát... az fenomenális! Az ember szinte a markában érzi a kicsike gömbölydedeit... Az olvasó beleremeg... Nem is remeg! Lihegni fog a kívánalomtól!... És mondd, nem sikerült felvenni vele a kapcsolatot?... Meghívnánk mondjuk egy interjú— Kérlek... — Éppen ezért hítalak... — hebegte Csáp Kázmér és izzadó tenyerét a nadrágjába törölte. Hogy utálta most a főnökét, akinek semmi köze se volt az újságíráshoz, és mégis a nyakukba ültették. — Hát ez remek! — hallotta a vonal túlsó végéről. — Máris a kicsivel vagy?... Mindig mondtam Kázmér, hogy te nagy kullancs vagy!... Csáp Kázmér fohászkodva a plafonra nézett és egy csípős izzadságcsepp a szemébe folyt. — Nem! Nem kérlek... Nem a „Kicsitől" hívlak, hanem a rendőrségről!... — ordította elszántan és izzadó tenyeréből majd kicsúszott a telenfonkagyló. — A rendőrségről? — álmélkodott a főnök hangja. — Hát mit keresel te a rendőrségen? Hiszen az Szúnyog reszortja!... — Éppen ezért hívlak. Behoztak. A Kicsike ugyanis eltűnt... — Mit? Hogy eltűnt? Várjál csak... Valamit olvastam róla az esti lapok kései kiadásában... Hát ez szörnyű!... Máris eltűnt... Csáp Kázmér majd leesett a lábáról, annyira fáradt volt. Hátán átizzadt az ing, de maga volt a tisztelettudó beosztott megtestesítője. Elmondott mindent a főnökének és a segítségét kérte, mert ő teljesen tehetetlennek érezte magát a sors szeszélyével szemben. Amikor elhallgatott, a vonal túlsó végén sopánkodva nyögött a főnöke: — Hogy máris eltűnt... Majd felhívom a rendőrfőnök barátomat... — mondta síri hangon és Csáp Kázmér érezte, hogy főnökét jobban izgatja Mónika eltűnése, mint az ő nyomorúságos helyzete. A rendőrfelügyelő egyetlen gombnyomással kikapcsolta a lehallgató készüléket. Mindent hangszalagra vett. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Látta a szemüveg mögött Csáp Kázmér fáradt szemét, nyugtalan mosolyát. Ez az ember nem tiszta — gondolta és megmozdult a széken. Arca fájdalmas fintorba rándult. Éjszakai sérülése most kezdett fájni. De nem törődött vele. Asztalán megigazította az írószereket és az iratokat. Érezte, hogy itt a pillanat, le kell csapnia áldozatára. Csáp Kázmér alig állott a lábán. Nem kínálta székkel. Rákiáltott: — Hol a szépségkirálynő?, — Nem tudom — felete elkínzottan az újságíró. — Mi a lány neve? — Mónika... így mutatkozott be nekem... — Szóval elismeri, hogy vele volt? Csáp Kázmér szomorúan mosolygott: — Bár sohase láttam volna... Egyet táncoltunk... — És a retikülje, mit keres magánál? — Csak úgy rámbízta... Precíz Elek felügyelő gúnyosan vigyorgott. — Csak úgy magára bízta... És a nevét se tudja! A nevét és lakcímét akarom tudni! — Nem tudom! — Hol látta utoljára? — A hátsó kijáraton távozott... Egy fekete autón távozott... — A kocsi rendszáma? — Nem néztem meg... A rendőrfelügyelő lélegzetnyi időt engedett. Csáp Kázmér megtörölte verejtékező homlokát. — Ember, szedje össze magát! Szóval azt állítja, hogy nem magával távozott. Akkor az a karmolás kitől származik az orrán? Csáp Kázmér riadtan kapta kezét az orra elé. Átkozott Karolina! — gondolta. — Nem válaszol? Talán rózsabokorban aludt? — kérdezte a rendőrfelügyelő és büszke volt, hogy mennyire szellemes. — Na jó! — folytatta. — Nekem úgy is jó! A hallgatása ugyan nem valami imponáló és csöppet sem volt tiszta a lelkiismerete. De kezdem már sejteni, hogy miről van szó. Maga eltette láb alól a lányt!... Csáp Kázmér szemüvege élesen a felügyelő ellen villant. —Nem igaz! — hörögte. — Én kérem ártatlan vagyok!... Precíz Elek elégedetten mosolygott. Megnyomta a szolgálati csengőt és a belépő rendőrnek odaszólt: — Vezessék a fogdába! Elégedett volt magával. A gyanúsított megtört. Most ráijeszt és teljesen betojik. Úgy tett, mintha rá se hederítene, pedig árgus szemmel figyelte a vádlott arcának minden rezdülését. Ez volt a módszere. Tudta, hogy a börtöntől mindenki fél. Inkább vall. Azt hiszi, hogy akkor megszabadul. Csáp Kázmér öntudatlanul hátrább húzódott. Szája megvonaglott és az orrcimpája reszketni kezdett. A rendőr rámordult: — Gyerünk! — Nem! — kiáltott rémülten és hangja szinte sikoltott. — Beszélni akarok... — Ez már más! — mondta elégedetten a rendőrfőnök. — Ez már egészen más!... Elküldte a rendőrt. Csáp Kázmér aprólékosan elmondott mindent. Precíz Elek egész idő alatt forgatta a magnetofont. Rögzített minden szót. — Ne mondjon zagyvaságokat! — szólalt meg végül. — Nekem akarja beadni, hogy nem ismeri a feketeszemüveges fotoriportert? — Esküszöm! — vallotta őszintén Csáp Kázmér és könyörögve nézett a felügyelőre. — Na, találjon ki valami jobb mesét! — mondta csalódottan és csöngetett. Csáp Kázmér összetörten, megsemmisülve kullogott a rendőr után a fogdába. Most már elvesztette minden reményét. Precíz Elek elgondolkozott. Tényleg gonosztevő lenne ez az ember? Ki lát bele?! Könnyen lehet, hogy a gonosztevő egyszerűen ember, aki letér egy kicsit arról a kitaposott útról, amelyen a többi ember halad. Asztalán megszólalt a telefon. Felvette a kagylót. — Mit?... Hogy eltűnt a Kanárifütty fotoriportere... Magas, kopaszodó, fekete szemüveggel... Precíz Elek rendőrfelügyelő körül forogni kezdtek az irodabútorok. Fuldokolva felugrott és visszahuppant a helyére. Tökéletesen megfeleldkezett róla, hogy éjszaka szétlőtték a nadrágját. Folytatja: Ba.