Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-11-29 / 48. szám
----------gž------ -----------ex—— Költő, műfordító, regényíró és esszéista, a magyar irodalomnak egyik legsokoldalúbb, legkomplexebb jelensége, a harmincas években irodalmunk központi tekintélye. Babits Mihályban a XX. századi polgári humanizmus értékes és kiemelkedő képviselőjét tartjuk számon. TS „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli az énekesét. Lobbanj föl, új dal, te mindenható! Szülj engem újra, te csodaszép.“ (Babits Mihály) MIHÁLY Babits Mihály )(Az eredeti „Mihály“-t belügyminiszteri engedéllyel „Mihály“-ra változtatta költőnk azzal a megjegyzéssel, hogy tehetségtelen keresztapja nem gondolt az alliterációkra.' Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis figyelmezetetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy „Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem“ című leendő versében az alliterációt elrontsák. Már hatéves korában egészen fejlett nyelvezete volt: az iskolában félkézzel, harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami „B"-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete. A fogarasi elemi és a verseci főgimnázium nyolc osztálya jártak beléje, azonkívül nála végzett a budapesti tudományegyetem filológiai fakultása. Majd a technikára került, ahol több szabadalmat nyert, újfajta alumínium igekötők-, szócsavarok- és kettősfedelű mondatszerkezetekre, melyek Edisonnak „A modern verstechnika vívmányai és a villamos nagyanyacsavar“ című munkájában is fölemlítvék. Nyersei nyeleg a Nyugatnál nyelentek meg: legutolsó kötete a „Főtisztelendő úr, kérem, az esti takarmányszállítás minden valószínűség szerint megérkezik“ című, hosszú feltűnést keltett. Babits Mihály kortársa, Karinthy Frigyes írta ezt a találó, szellemes irodalmi karikatúrát a költőről. Azok kedvéért, akiket ez nem elégít ki, közöljük az alábbi — konkrétabb — adatokat: Életrajzi vázlat Babits Mihály 1883. november 26-án született Szekszárdon. Családja — apai és anyai ágon egyaránt — régi tisztviselői és papi família. Apja Szekszárdon törvényszéki bíró; innen kerül 1888-ban Budapestre a királyi táblához itélőbíróként. Mihály így Budapesten végzi el az elemi iskola első két osztályát. 1891-ben apját a pécsi ítélőtáblához helyezik, s Mihály itt fejezi be elemi iskolai tanulmányait, majd 1893-ban beiratkozik a pécsi cisztercita gimnáziumba. 1898-ban meghal az apja, a család visszaköltözik Szekszárdra, csak Mihály marad Pécsett, egyik rokonánál kap ellátást és lakást, s 1901-ben leéretségizik. 1901 őszén a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karára iratkozik, s irodalom-latin szakos tanárnak készül. Egyetemi évei alatt szoros barátságot köt Kosztolányi Dezsővel, Juhász Gyulával; barátságuk mindhármuk művészi pályájára alakító hatással van. Egyetemi hallgató korában már sikerrel próbálkozik a versírással. Egyetemi tanulmányainak befejezése után először Baján, majd Szegeden, Fogarason, Újpesten, illetve a Tisztviselő-telepi gimnáziumban tanárkodik. Pályájának jelentős állomása a Nagyváradon 1908-ban kiadott A Holnap című verses gyűjtemény megjelenése. Itt közölt versei egy csapásra országszerte ismertté teszik nevét, s ettől kezdve állandó munkatársa, később pedig szerkesztője a Nyugatnak. Első verseskötetét Levelek írisz koszorújából címmel adja ki 1909- ben, ezt követi két esztendő múlva a Herceg, hátha megjön a tél is! című verskötete, majd 1916- ban A gólyakalifa című regénye s még ugyanebben az évben Recitatív című verskötete. Az első világháború éveiben többször és határozottan hangot ad háborúellenes nézeteinek, ezért a kormánylapokban sajtóhadjárat indul ellene. Játszottam kezével című verse miatt felettes iskolaügyi hatóságai fegyelmi eljárást indítanak ellene, Fortissimo című verse miatt pedig Istenkáromlás címén perbe fogják. 1919 januárjában a köztársasági kormány a budapesti tudományegyetem irodalmi tanszékének vezetőjévé nevezi ki: egyetemi tanári állásától az ellenforradalom fosztja meg, s tanári nyugdíjának elvesztésére ítéli. Babits többé nem vállal állami állást, a Nyugatot szerkeszti, s csak az irodalomnak él. 1921-ben feleségül veszi Tanner Ilonát, aki később Török Sophie névvel vált jelentős alakjává irodalmunknak. Ezekben az években számos kötete jelenik meg: Karácsonyi Madonna (Elbeszélések; 1920), Pávatollak (Műfordítások; 1920), Erato (Műfordítások; 1920), Tímár Virgil fia (Regény; 1922), Gondolat és írás (Tanulmányok; 1922), Kártyavár (Regény; 1923), Aranygaras (Mesék; 1923), Sziget és tenger (Versek; 1925). 1921-ben kezd hozzá regényéhez, a Halálfiaihoz, s hosszú küzdelmes alkotómunka után 1927-ben fejezi be; ugyanebben az évben adja ki Dante Isteni színjátékénak remekbe készült teljes fordítását. 1927-ben meghal Baumgarten Ferenc, a magyar származású, vagyonos német író, aki végrendeletében jelentős alapítványt tesz magyar írók segélyezésére és díjazására; a végrendelet az alapítvány kurátorává Babits Mihályt nevezi ki, aki ebben a nagy tekintélyt és befolyást biztosító tisztében marad haláláig. 1933-tól kezdve Babits a Nyugat főszerkesztője; tekintélye egyre nő; ő az új Nyugat-nemzedék példaképe és elismert vezére. A harmincas években kezdődnek egymást követő nagy betegségei, s egyre-másra jelennek meg jelentős művei — versek, novellák, tanulmányok, műfordítások. Így többek között: Élet és irodalom (Tanulmányok, 1929), Az istenek halnak, az ember él (Versek; 1929), Oedipus király és egyéb műfordítások (1931), A torony árnyéka (Elbeszélések; 1931), Az európai irodalom története (1934), Hatholdas rózsakert (Novellák; 1937), Keresztül-kasul az életemen (Elbeszélések és tanulmányok; 1939), 1937 és 1939 között pedig tíz kötetben sajtó alá rendezi összegyűjtött műveit. 1938. február 8-án súlyos gégeműtéten esik át; a műtét ugyan meghosszabítja életét, de hátralévő három esztendeje örökös kínok közöttelik. A műtét után következő hónapokban fejezi be egyik legkimerítőbb művét, a már korábban megkezdett Jónás könyvét. Súlyos betegen utazik el 1940-ben Olaszországba, hogy a Dante-fordításért kapott San Remo-díjat átvegye. Ebben az évben megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia tagjává is. 1941 áprilisában elvonul esztergomi nyaralójába, ott fejezi be utolsó művét, az Oedipus Kolónosban című Szophoklés-dráma fordítását; az utolsó javításokat már halálos ágyán végzi. Haldokolva szállítják a budapesti szanatóriumba, ahol 1941. augusztus 4-én meghal. Legyen vége már A magyar háborúellenes líra remeke Babits Húsvét előtt c. „nagyverse“. Az első világháború szörnyűségei határozott állásfoglalásra kényszerítették a költőt, s vadul, merészen tört ki belőle a békevágy. Igaz ugyan, hogy ez a jajkiáltás pancifista jellegű: a költő irtózik vérontástól, s mindenáron békét akar, a háború kellős közepén azonban, amikor a békét óhajtó hang is hazaárulásnak számított, Babits Húsvét előttje hősies kiállás, bátor tett volt. A költeményt, teljes terjedelmében — helyszűke miatt — nem közölhetjük, a legjellemzőbb szakaszok azonban mindenáron ide kívánkoznak. Én nem a győztest éneklem, nem a nép gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezrek várta, lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön új március, viruljunk ki újra! egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, búzát, bort a feledésre! Ó, béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! légy virág! Babitsnak gyakran szemére vetették, hogy — különösen a húszas években — a költészet elefántcsonttornyába menekült, s hogy a Tart pour fart elvét hirdette. Az Horthy-rendszer ellenforradalmi mérhetetlen népellensége, ordító társadalmi igazságtalansága, politikai arcátlansága azonban nem egyszer a költőt is színvallásra bírta. Ennek szép példája a Petőfi koszorúi c. vers, amelyet a nagy forradalmi költő születésének századik évfordulója alkalmával rendezett hivatalos ünneplés hatására írt Babits. Az akkori hatalom ideológusai meghamisították Petőfit, s hazug, sekélyes ünneplése késztette a költőt arra, hogy — mint száz évvel azelőtt Petőfi — ő maga is az ifjúsághoz forduljon. A költő érzi a Horthy-Magyarország fojtó légkörét, ezért szólal meg a Petőfi emlékét idéző versben a nemzet jövőjéért való aggódás. PETŐFI KOSZORÚS 1923 „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?“ Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep, s e mai napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: talány zaja, csöndje és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe. Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond messze az övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit. Oh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!... Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére — kőnek! Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve — virág szabad földön, légy szabad hogy árván maradva megrablott birtokán mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön!“ Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az ö ünnepségén: Koporsó tömlöcét aki elkerülte, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén! Az igaz barát Babitsot két kortárshoz fűzte tartós barátság: Juhász Gyulához és Kosztolányihoz, őszinte, egymásért mindenre képes odaadásukra hozunk egy levélváltási példát. Juhász Gyula 1912 novemberében már elviselhetetlennek tartotta szkalicai kitaszítottságát. Ezért áthelyezési kérvénnyel fordul a „Nagyméltóságú Miniszter Őrhöz“, hogy tegyék át Újpestre. Ebben ügyben kéri Babits támogatáazsát: „Még élni akarok... istenem, húsz éves koromban remete voltam, begubóztam, és most... a „veszedelmes" harmincadik határán kell remetének lennem, és én nem akarok... Légy szíves, kedves jó Mihály, ha lehet, ezirányban szólam a Magad körében. A gondolat, hogy közeledbe kerülhetnék, aranyos csillogással tölti el e szokatlanul sivár délutánt, s a lehetséges viszontlátás reményében szorítja meg távoli, de baráti jobbodat igaz híved, Juhász Gyula“ Körülbelül két hét múlva kapja Babitstól a választ: KEDVES BARÁTOM! Nem válaszoltam azonnal, mint kellett volna; te jól tudod, hogy egyáltalán nem szoktam leveleket írni, de látod, a te leveledet mégsem hagyhatom válasz nélkül. Nagyon elszomorított a leveled, és bizony én, ha valaki, megértem a szomorúságodat, bár tőlem függne rajtad segíteni! Nem tehettem egyebet, minthogy a kollégium körében iparkodjak hangulatot kelteni te melletted: te magad is tudod, hogy a tanári kar legjobb ajánlása is igen csekély értékű protekció. Próbálj meg, tégy meg mindent, hogy sikerüljön. Mondanom sem kell, mennyire szeretném úgy a magad, mint az én érdekemben, ha idejöhetnél közelembe. Együtt akkor sem leszünk egészen, mert az állás, amire folyamodtál, az én állásom volt. De közel lennél, és aztán iparkodnod kellene a nyomomban még beljebb jönni Budapestre. Bár ami a verseidre való hatást illeti, ebben nem egyezem meg teljesen a te pesszimizmusoddal. A szakolcai verseid épp oly szépek, mint a régiek, és ha van bennük monotonság, az nagyon értékes monotonság. Ha nem félnék veled szemben az olvasó önzésével fejezni ki magamat, azt mondanám, hogy a szakolcai magány neked semmiesetre sem ártott. Ezt mondom, mint olvasód, de mint barátodat valóban elszomorít kedélyednek csüggedése, bár remélem, hogy az tartós nem lesz. Kérlek, értesíts minél előbb, értesíts mindjárt, mihelyt valami hírt tudsz. Olyan aggódással lesem a sorsodat, akár te magad. Én most a tisztviselőtelepi gimnáziumban tanítok, és lakásom címe: Szabóky utca 54. Nem láthatnálak meg valahogyan karácsonykor? Ha Pestre jössz, mindenesetre írd meg előre. A viszontlátásig szívből üdvözöl és hírt vár rólad régi barátod és lekötelezett híved: Babits Mihály, Ki tudja? 1. Kik láthatók a középen elhelyezett hármas fényképen ? 2. Ki a fent közölt Babits-portré festője? 3. Melyik Babits költeményből való a következő sor: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma ? A Tóth Árpádra vonatkozó kérdések helyes megválaszolása: 1. Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz és Az új Isten. 2. Svedlér (Nálepkovo) és Újtátrafüred (Nový Smokovec). 3. Tóth Eszter. Sorsolás útján a következők részesülnek . könyvjutalomban: 1. Gaál Lajosné, Fiľakovo, Nám. Slobody A/I. 6. 2. Marczi Erzsébet, Bačka č. 45. okr. Trebišov 3. Haból Erzsébet, Bratislava, Suvorovova 16/a Hibaigazítás: A Látóhatár előző számának (Tóth Árpád) harmadik hasábjában közölt költemény elől nyomdatechnikai okokból kimaradt a cím: Esti sugárkoszorú. Következik: Kosztolányi Dezső *