Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-11 / 19. szám

­­z alanyok nők és férfiak, fiatalok és idősebbek. Közös problémájuk társtalanság, a társkere­­­gés kilátástalansága, sok­szor már beteges pes­­­szimizmust mutató állapota. A pesszimizmus e sorok közt ál­taluk van jelen. A társ fogalma az ő esetük­ben egyértelműen egyenlő partner fogalmával, ami azt je­­­lenti, hogy a kereső mindig más nemű, mint a ker­esett. A huszonhat éves falusi ta­nítónő sem életkora, sem kül­seje alapján nem mondható ö­­reglánynak. Beszélgetésünk fo­lyamán is csak akkor látszott annak, amikor őszintén vallott önmagáról. Igaz, túldíszített, túlfodrozott ruházata már o­­lyan, az önifjítás és a feltű­néskeltés szándékát jelöli. Bár indokolatlanul, de ő mégis szükségszerűnek látja. S mind­ennek talán rokon megnyilvá­nulása az is, hogy autót vett. Persze mint sokan mások, sem tud vele mit kezdeni. Va­­­sárnapra aggódó­ szüleihez uta­zik vele, vasárnap délután u­­gyancsak autón megy megláto­gatni egyazon faluban lakó ke­resztanyját. Kocsiját csak a fő­városban javíttatja — így talál önámító okot önmagának arra, hogy a városba utazzék. Ahol tanít, berendezett lakása, gaz­dag, gondosan rendbentartott, mégis kicsit ízléstelen ruhatá­ra és bankbetétje van, s újab­ban a fővárosban szövetkezeti lakásra is befizetett. Ki tud­ja, hátha szüksége lesz rá? Kezdő, szakképzett tanítói fi­zetéséből persze nem enged­hetné meg magának ezt az é­­letmódot. Jómódú szülei segí­tik. Tehetik, lányukon kívül nincs több gyerekük, s talán úgy érzik, így teszik helyesen. Erről viszont nem beszélnek egymás között. A lányt sikerült őszinteség­re bírnom. A végén már örült is, hogy végre elmondhatta va­lakinek szerinte aggasztó hely­zetét. „A kilencedik osztályig tel­jesen fordított volt a helyze­tem, futottak utánam a fiúk. A gimnáziumi három év folya­mán három fiú közeledett hoz­zám, mindhárom alkalmilag, s mindhárom azonnal „azt“ akar­ta. A sikertelen próbálkozást követő másnapon úgy viselked­tek, mintha mi sem történt volna. A főiskolán aztán tel­jesen elmagányosodtam. Nem tudom magamnak megmagya­rázni, hogy miért. Talán mert hárman, évfolyambeli lányok, állandóan együtt voltunk, az elején kicsit tartózkodóbbak, mint a többiek, tapasztalatla­nabbak? Harmadikos voltam, a­­mikor egy elsős fiú, nálam természetesen fiatalabb, köze­ledni kezdett hozzám. Örültem és próbáltam felgyorsítani kap­csolatunk mechanizmusát, mert már féltettem magamat. Egy hétvégén, amikor tudtam, hogy nem utazik haza, és szobatár­saim elmentek, úgy intéztem, hogy az internátusi szobán ket­ten maradjunk. Így lett, de rosszul fejeződött be. Másfél éve tanítok ebben a faluban. Kollégáim kivétel nélkül nős emberek, az itteni fiúk meg azt hiszik rólam, nekem csak tanító vagy orvos kell. Pedig nem érzem, hogy ezt a látsza­tot kelteném. Táncot tanítok, színdarabot, a szó szoros ér­telmében, bevallom, kicsit ön­céllal teremtek lehetőséget ar­ra, hogy ismeretséget kössek. Nem megy. Egyszer próba u­­tán egy nős emberrel egyedül maradtam a öltözőben. Fel kel­lett őt képelnem, szemtelen volt hozzám. Ez van. Kocsim van, könnyen mozgok, nemrég még mindenhová elmentem ve­le, ahol a helyzet lehetőséget ígért. „Magyarbálon“ az idén voltam utoljára. Megszóltak. Sírtam, mások előtt, ami azt jelenti, beismertem egy nőis­merősöm rosszalló megjegyzé­sét. Most már egyre inkább e­­gyedül vagyok. Mint­ha le­mondtam volna szándékaimról, vagy úgyis mondhatom, ha­gyom a véletlenre. Mit csinál­jak? Nős kollégáim vetkőzte­­tő tekinteteire nem építhetek. És kolléganőim, tehát a fele­ségeik rosszhiszemű csipkelő­déseit kénytelen vagyok lega­lább látszólag figyelmen kí­vül hagyni. De ne is beszél­jünk róla. Inkább hallgassunk zenét — ha nem érted félre.“ É­z zenét hallgattunk. A le­meztárban volt Bach és Bartók, de a lány beval­lotta, hogy ő ezt nem­­ szereti, főleg Bartókot nem. Mondanom sem kell, hogy a lemezek többségének legmegkopottabb barázdái ér­zelgős slágereket rögzítenek, a­­melyek a magányos esték és délutánok folyamán bizony már eléggé kilazultak onnét. A ré­gi ismeretség jogán tanácsot akartam adni, de nem tudtam meggyőző okosat mondani. A három éve munkásszállá­son lakó fiatalember nem rész­letezte ennyire a sorsát, gond­ját. „Nem öltözködöm a legutol­­sóan, de ha az egész fizetése­met ruhákra költeném, akkor sem oldanék meg vele semmit. Haza a faluba csak havonta megyek, messze van. Otthon minden lány „foglalt“, itt meg a lányok klubdélutánokra jár­nak, hová én ismeretség híján nem tudok eljutni. Munkahe­lyemen csak akkor látok nőt, ha a fizetésemet veszem fel. Csinos a pénztárosnő, de hát nem mondhatom neki, hogy jöjjön el velem egy kávéra. Itt a munkásszálláson van egy negyvenéves özvegy takarítónő, a kocsmába, ahová vacsorázni járok, ugyancsak nem járnak nők. Majd csak lesz valahogy. Mindenesetre nem jó ez így, ahogy van. A harmincéves ápolónő, sza­vamra mondom, ritka csinos nő. Egy kisváros kórházában dolgozik. Véleménye szerint — és ezt természetesnek tartja — az orvosok méltóságukon alu­linak veszik, hogy vele olyan kapcsolatot tartsanak fenn, a­­mely neki is megfelel. Gyak­ran szemtelenkednek, flörtökre invitálják, de nem megy, azt mondja, nem az a típus. Meg aztán menne is, ha nem intim kettesbe, hanem társaságokba invitálnák, ahol megismerked­hetne valakivel. A páciensek, akiket ápol, asszonyok. Albér­letben lakik. „Szigorú kényu­ralom alatt, egy özvegy matró­nánál, aki még nagyvárosi szállásadónak is kirívó példá­nya lehetne, távollétemben még a fehérneműmbe is belekíván­csiskodik. Ha lakásom lenne, társaságokat hívhatnék össze, barátnőket legalább, akikkel aztán szórakozóhelyekre is me­hetnénk. De albérletem van, magányos vagyok. E két oknál fogva rendszerint sokat túlórá­zom, többnyire éjszakai szolgá­latot vállalok, nappal meg al­szom, mosok magamra, elme­gyek moziba. Szolgálat előtt csak délutáni előadásra mehe­tek. Meg aztán moziban ismer­kedni annyi, mint utcán ismer­kedni. Igen, utcán gyakran le­szólítanak, de ez nem az én ismerkedési formám. A pénzem már összejött, rövidesen meg­lesz a lakásom.Ö­tvenéves vagyok és mit titkoltam, utoljára a má­sodik világháborúban volt dolgom nővel, aki­nek még a szavát sem értettem, Lengyelország­ban történt. Mikor a frontról hazajöttem, apám, anyám már el volt temetve. Testvéreim szerteszét élnek, kettő Magyar­­országon, egy Csehországban. Azóta, negyvenhattól egy he­lyen dolgozom, egyetlen helyi­ségben és egyedül, reggel hat­tól este hatig. Senki sem kény­szerít ilyen hosszú munkaidő­re, de hát hová menjek, mit csináljak napközben? Mozi nem érdekel, nagyon kevés embert ismerek itt a városban. Évente egyszer feladok egy ap­róhirdetést, kapok néhány leve­let, válaszolok is, de még min­dig nőtlen­ vagyok. Hatkor ab­bahagyom a munkát, megvásá­rolom a vacsorát, berakom az aktatáskába, majd eszem, olva­sok, lefekszem. Egyszer a vo­natban egy özvegyasszony meg­ígérte, ha majd letelik a gyá­sza, eljön és meglátogat. A cí­mét nem akarta megadni. Öt éve már­­ azóta se jön.“ Egy gimnazista diáklány sír­va panaszolta, hogy szülei se­hová nem engedik, moziba is csak velük mehet, havonta egy­szer, legfeljebb kétszer. Az osztályban csak négy fiú van, és vannak nála csinosabb lá­nyok is. Kertes házban laknak, városi villanegyedben, még a szomszédjuk is kevés, azokat sem ismerik, pedig öt házzal arrébb van egy csinos fiú, tud­ja, hogy tetszik neki, és nem jár senkivel. Következő alany ugyan­csak tanítónő, aki már­­ többször volt szerelmes, és akibe már sokan vol­tak szerelmesek, de a­­mióta falun él — hat é­­ve —, még egyetlen férfi sem mondta neki: „szabad egy tánc­ra.“ Sorsán nem változtathat. Ahol tanít, ott laknak szülei is, betegesek, nem hagyhatja ott őket. A középkorú boltvezető ki­zártnak tartja az eladó és vá­sárló olyan kapcsolatát, amely­ből bizalmassá fejlődő kapcso­lat alakulhat ki. A mozipénz­­tárosnőnek szent meggyőződé­se, hogy őt a külvilággal csu­pán a pénztárablak apró göm­bölyű nyílása köti össze, ami nem elég ahhoz, hogy harminc­éves hadiözvegységén változtat­ni tudjon. A falusi, fiatal mes­terember pazar házat épít, au­tót vesz, de ritkán előforduló ismeretségei mögött állandó gyanút vét, úgy érzi, nem kell, hanem a pénze, vagyo­o­na, ezért évek óta nem is pró­bálkozik, várja az elvarázsolt királynőt. A kocsmába sem jár, mert kigúnyolják. A példázgató leírások, be­mutatások elsődleges adatai között szerepel a hivatás, a munkakör megjelölése. Tény, hogy e nehéz és problemati­kus sorsokat ez is meghatároz­za. De ha a laikus pszicholó­gus diagnózisát állítom fel, u­­gyanazt mondom, amit a ta­pasztalt pszichológus: bátorta­lanság, mozgásképtelenség — persze átvitt értelemben. Ha a problémakör vádlottjait kell megneveznem, azt kell monda­nom: a vádlottak maguk a szenvedő alanyok. De ha mindnyájunk segítsé­gét próbálnám tagadni, a meg­oldás formájából kizárni vagy elbagatellizálni, akkor a szen­vedő alanyok bűnrészesévé vál­nék. Az optimizmus tehát e sorok közt segíteni akarásunkban le­gyen jelen. Napjainkban egyre nagyobb a zsúfoltság, egyre több a tö­meginformáció, egyre több te­hát a közös téma, egyre elke­rülhetetlenebb a kontaktus. Ezek az emberek mégis van­nak, és mégis szomorúak, ma­gányosak és pesszimisták.­elefon van, tévé, apróhir­detés-kultusz, zsúfolt ut­cák és villamosok, ká­véházak, mozik, egyre közelebb lakunk egymás­hoz, egyre többen va­gyunk. Márpedig ismerkedni csak ott lehet, ahol emberek vannak. Mégis.. Jelen van tehát az optimiz­mus, egyszer csak meg kell „fertőznie“ a szomorú és ma­gányos pesszimistákat is. új ifjúság 3 Egy délelőtt Andrássy gróf voltam A Prágát Moszkvával összekötő nemzetközi főút ama része, amely még Csehszlovákiában kanyarog ugyan, de már erősen kö­zelít a határhoz. Csergő (Cerhov), Toronya (Trna), Sátoraljaúj­hely (Slovenské Nové Mesto) és Szőllőske (Vinicky) körül, ős­­­szel egy picikét a tengert idézi. Kétoldalt hullámzó dombokat látni, és rajtuk sok-sok apró világítóbóját, a szőlőfürtöket. Tavasszal viszont olyan buján borítja a dudorokat a fű, mint­ha egyetlen célja lenne: elfödni a kíváncsi szemek elöl a pincék bejáratát is, nehogy hozzáférjen valaki a töméntelen, hordókban tárolt kincshez, amelyet tokaji bor néven ismer a világ. Április végén az egyik szöllőskei pince ajtaján zörgetek, a Borászati Üzem tulajdonában levő pincébe szeretnék bejutni. Mi­narcsik Miklós pincemester-helyettest keresem. A földalatti üre­get a tizenharmadik-tizennegyedik század körül vájták, valószí­nűleg katonai célokból. Az idezárt foglyok nemigen értettek a geológiához, így aligha beszélgettek arról, hogy a fejük fölött levő kőzet vulkanikus eredetű. Az utódok viszont hamarosan rájöttek az itt termelt szőlő rendkívüli zamatára, az itt sajtolt és erjesztett bor vérszikráztató voltára, mert sűrűn jártak erre­felé. A pince, amelynek zöldre mázolt vastag vasajtaján szor­galmasan zörgetek, gróf Andrássy Tivadar névjegyét viseli. A gróf okos ember lehetett, hogy iszogatni egészen idáig járt, mert a tokaji bornál aligha találhatott volna jobbat a földkerekségen. Egy délelőttre most én is gróf leszek. Csak hallgatom, amit Minarcsik Miklós mond, és megízlelem ezt a csodálatos nektárt, az édes szamorodnit és az aszút. —O— £ Mit értünk „tokaji bor" elnevezésen? A csehszlovák területen lévő tokaji körzet — vagy tokaji nyúl­vány Kistoronya, Nagytoronya, Csamahó, Bári és Szőllőske kör­nyékét foglalja magában. Az itt termő szőlőből készül a világ­hírű tokaji, az itt beérett furmint, hárslevelű, sárga muskotály és kevéske rizling felhasználásával. Hiába kísérleteznénk a kör­zeten kívül eső szőlőfajtákkal, a végeredmény jó bor lenne ugyan, de nem tokaji zamatú. A talajnak, a levegőnek, a napfénynek, a hordó méretének, a pincék penészvilágának és ki tudná még fel­sorolni, hányféle összetevőnek csodálatos ötvözéke az asztali, száraz, édes szamorodni és aszú. A négy borfajta között az asztali a közlegény, a szinte rang nélküli. A száraz a tizedes, a szamorodni az ezredes, az aszú a generális. Minarcsik Miklós elmagyarázza készítési eljárásukat is, a legizgalmasabb és legbonyolultabb recept szerint természe­tesen az aszú készül. Száraz tokajiba mazsolyaszerűvé fonnyadt szőlőszemek levét csorgatják, ez a lényeg, a többi hadititok. Olyannyira, hogy a világ minden tájára exportált és aranyérnek egész sorát szerzett nedűt Peru és az Egyesült Államok mellett legújabban a szomszédos bor-nagyhatalom, Magyarország vásá­rolja dollárért. Fontos tehát, hogy megelőzze a konkurrenciát. Ez a tény mindennél többet mond, és nemcsak a vidék külön­legességét dicséri, hanem a bor készítőinek magas szakmai szín­vonalát, hozzáértését. Ezen a részen általában magyarok laknak, egy kis túlzással tehát azt mondanánk, hogy borkészítésben elértük a világszínvonalat.­­ & Hogyan lehet valaki a tokaji bor kezelője és értője? Úgy, mint Minarcsik Miklós. Már az édesapja is vincellér volt. „Szőlők között nőtt fel", és merthogy Kistoronyétól Szöllőske nincs messze, beiratkozott a szöllőskei mesteriskolába, ahol szor­galmasan készült mesterségére, öten vannak testvérek, három lány és két fiú. A pincemester-helyettes öccse is rokonszakmát választott, kertészetin tanul. Munkahelye, a valamikori Andrássy­­pince tulajdonképpen egy hatalmas tároló, egy óriási raktár. Itt készítik az aszút és szamorodnit, ide már csak egyszer vagy kétszer festett bort hoznak. Ezt ellenőrzik, méricskélik, a négy­től nyolc évig érleltetett bort pedig palackozásra készítik elő. Érdekes, hogy a vincellér nem iszik, nem dohányzik. Valószí­nűleg azért — magyarázza —, mert a szervezete nem kívánja az alkoholt és a nikotint. Egy-két pohárkával persze ő is meg­iszik, hisz foglalkozásával velejár a kóstolgatás is. Én minden­esetre nemigen felelnék meg ebben a szakmában, mert a kísér­tést túlságosan erősnek érezném, az bizonyos. Minarcsik Miklós huszonhét éves, nős ember, a szomszédos Zemplénbe nősült, on­nan jár be mindennap fény nélküli munkahelyére, csillogó pe­nészek és öblös hordók közé, tokajit kezelni. Ha valóban Andrássy látogatna egykori pomcéjébe, bizonyára meglepődne. Az eredeti, „ócska" részt alaposan kibővítették. A régi üregekbe tizennégy vagon bort raktározhatnak. Az újban, melyet tulajdonképpen most adtak át egy rendkívül ízléses és hangulatos, de a nyilvánosság számára nem hozzáférhető­ boro­zóval együtt, 45 vagon tokaji bort tárolhatnak! Aki össze tudja adni a tizennégyet és a negyvenötöt, és aki ivott már tokajit, valószínűleg beleszédül egy kicsit az eredménybe. Mennyi élve­zet, mennyi gyönyör alapanyaga van itt pár méterrel a föld alatt fölhalmozva! Befejezésül: az ízek ünnepnapjairól. A hétköznapok sült húsai, bablevesei és palackozott asztali borai után ünnepszámba megy a szamorodni vagy aszú ízlelge­tése. Az izeknek legalább olyan a spektruma, mint a színeknek. Üssük föl , hogy rangban méltó partnerre akadjunk az ételek között — Brillat-Savarin „Az ízlés fiziológiája" c. írását és idéz­zünk belőle egy részt: ....A fácán ízére nézve egyáltalán nem közömbös, ha nagyon is hamar kopasztjuk meg: tapasztalásból tudjuk ugyanis, hogy az a fácán, amely tollastól áll: sokkal íze­­sebb, mint az, amelyik sokáig állott megkopasztva, akár azért, mert a levegő, amely a megkopasztott fácánt közvetlenül éri, az aroma egy részét neutralizálja, akár pedig azért, mert így annak a nedvnek egy része, amely a toll táplálására szolgál, visszaszívódik és a hús ízét emeli. " Íme, egy kis mikroszkóp-vizsgálat az ízekről. A tokaji b­orok is megmozgatják a fantáziánkat, akárcsak az idézett fácán-en­ciklopédia sorai, mert a tokaji borok nagyon jó borok, gyógy­­borok, ha mértékkel fogyasztják őket. Amikor a délelőtti pincelátogatás után kibújtam Andrássy gróf boréból és még egyszer visszanéztem a kis hegyre, amely púpja alatt a folyékony kincseket rejti, az jutott eszembe, h­ogy ha én csakugyan grófnak születek az elmúlt századok során, min­denkivel megkóstoltattam volna ezt a csodálatos italt. Még el­gondolni is rossz: sok-sok ember úgy bukik a sírba, hogy nem ismerte az aszú vagy szamorodni ízét. Nem ismerte azokat a színeket és ízeket, amelyek születéséhez talán munkájával is hozzájárult. A tokaji bor remek bor. Már négy deci után hajlamos az em­ber, hogy elhiggye: csodálatos a világ. Kép: Minarcsik Miklós aszút csorgat. (bt felv.) BATTA György —0— —0—

Next