Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-03 / 27. szám
NÉPMŰVÉSZET és FESZTIVÁL Ha az idei, immár tizennyolcadik áeliezovcei (zselízi ) Országos Népművészeti Fesztivált akarjuk értékelni, szükséges visszapillantanunk ennek a rendezvénynek a történetére. Csak az elmúlt tizennyolc év tükrében alkothatunk helyes képet a jelenről. Az ötvenes évek közepén útjára indított rendezvénysorozat minden nagyvonalúsága mellett (pl. párhuzamos műsor két színpadon) magán viselte a kezdés, az útkeresés jegyeit. A rendezvény kettős céllal indult: egyrészt lehetőséget adni az akkor kibontakozó népművészeti mozgalmunknak egy országos seregszemlére, másrészt — politikai szemszögből nagyon helyesen —, minél nagyobb tömegeket megmozgatni. Bár e két cél szorosan összefügg és elválaszthatatlan, a másodikat tartottuk fontosabbnak, ezért „lazítottunk“ az elsőnél. A műsorok a „show“ felé kezdtek hajlani, azzal a jelszóval: „Mindenkinek valamit“. A „tiszta forrás“, a népművészet mellett helyet kapott a „könnyű Múzsa“ is. E szemszögből nézve nem véletlen hát, hogy röviddel a zselízi ünnepségek indulta után a sokkal nagyobb mozgató gombaszögi tömegeket rendezvény vette át a „vezetést“ és a zselízi dal- és táncünnepély amolyan másodrangú rendezvénnyé „fejlődött“ vissza. Ez a folyamat a fejlődés természetes következménye, és mi csupán ténymegállapításként, nem pedig kritika gyanát említettük meg. Az utolsó években a zselízi rendezvény kezdte visszanyerni valamikori országos rangját, a zselízi és gombaszögi rendezvények között egy érezhető, örvendetes polarizációs folyamat indult el. A szervezők céltudatosan arra törekszenek, hogy Gombaszög maradjon meg annak, amire legalkalmasabb, a nagy tömegeket megmozgató népünnepélynek, Zselíz viszont legyen valóban a népművészet seregszemléje. Erre utal az Országos Dal- és Táncünnepélyről Népművészeti Fesztiválra való „átkeresztelése“ is. Ezt az igyekezetet szem előtt tartva ítélhetjük meg legjobban az idei rendezvényt. Az értékelést úgy végezhetjük el a legjobban, ha a rendezvény elnevezésének, a Népművészeti Fesztiválnak, két meghatározóját külön-külön vizsgáljuk. Örömmel mondhatjuk el, hogy a kétnapos rendezvény tartalma teljes összhangban volt az elnevezéssel. Zselíz idén valóban a népművészet seregszemléje volt. A rendezvény első megmozdulása az év legjobb koreográfiáért kétévenként meghirdetett verseny volt. Bár a versenybe csak nyolc koreográfiát neveztek be i ami szerintünk mélyen lehetőségeink alatt van —, megmutatkozott az az egészséges áramlat, amely népi táncmozgalmunkban feltörőben van: vissza a népművészethez. A koreográfusok nem kísérleteztek erejüket, lehetőségeiket, táncosaik adottságait meghaladó „mai témákkal“, hanem helyesen, a tiszta népművészethez nyúltak, ezt próbálták kisebbnagyobb sikerrel színpadra alkalmazni. Ez a verseny a fesztivál egyik fontos mozzanata, ezért jó lenne, ha a szervezők alkalmasabb időpontot keresnének megtartására. Szombaton délelőtt nagyon nehéz közönséget biztosítani. Pedig a versenynek a közönség adja meg savát-borsát. Szerencsésnek mondható „Népszokás-hagyomány, népdal és népviselet“ című műsor. A rendezők egy népművészeti tájegység — Zoboralja népdalait, népszokásait vitték színpadra, úgy, ahogy az a falun él, vagy a közelmúltban még élt. A produkció a maga nemében egyedülálló, szinte érintetlen népművészet, csak a minimális színpad követelte beavatkozással. Nagyon sikerültnek mondható a műsor keretében megrendezett népviseleti „divatbemutató“ is. A műsor meglehetősen hosszú volt, a közönség mégsem ásítozott az unalomtól, nem örült ki a terem műsor közben, hanem az elejétől a végéig érdeklődéssel figyelték a nézők. A közönség tehát igényli a népművészetet. A szervezőknek a legnehezebb feladatot a szombat esti műsor adta. Ebben a műsorban mutatkoztak ugyanis be a vendégcsoportok. Itt volt a legkisebb lehetőség a műsorszámok előzetes kiválasztására. Úgy érezzük, mégis sikerült a soknemzetiségű, heterogén számokból egy elfogadható, kerek műsort összeállítani. A jövőben javítani kell a technikai felkészültségen. Bár a színpad megvilágítása, öltözködési lehetőségek és hasonló dolgok másodrendűeknek tűnnek, mégis befolyásolhatják a műsort. Szerves része a fesztiválnak az ünnepi felvonulás. A közönség itt látja a többszáz főből álló szereplőgárdát együtt. Sajnos, a felvonulás az idén nem a legjobban sikerült, a nagy körök (az együttesek között) széttördelték a menetet. Gondolkodni kellene talán egy díj kiírásáról a legjobb menettáncra. Ez nyilván ösztökélné a csoportvezetők alkotó fantáziáját. A színes menettáncok emelnék a felvonulás színvonalát. Vasárnap délelőtt mutatkoztak be a népi csoportok, azok, akik „ln natura“ viszik a népművészetet a színpadra. Ez a műsorfajta kezd már hagyományossá válni, és kidomborítja a fesztivál népművészeti jellegét. A műsor, mint minden évben, sikert aratott a közönségnél. A fesztivált záró Képeskönyv című műsorban mutatkoztak be népi táncmozgalmunk élcsoportjai. Nagyon röviden két dolgot mondhatunk el róluk. Az első az, hogy a helyben topogás után, többéves szemmel látható előrehaladás, fejlődés észlelhető, nem csupán egy csoportnál, hanem az egész mozgalomban, vagy legalábbis a mozgalmat képviselő csoportoknál. Reméljük, ez nem egyedi jelenség, hanem egy hosszú folyamat kezdete. másik tapasztalat az, hogy ehhez a minőségbeli előrelépéshez éppen a fesztivál járult hozzá a legtöbbet azzal, hogy visszanyerte rangját, jelentőségét. Fellépni a fesztiválon megtiszteltetésnek számít, ez pedig visszatükröződik a csoportok munkájában is. Elmondhatjuk tehát, hogy az idei Zselíz valóban a népművészet bemutatója volt, a rendezvény tartalma fedte az elnevezésben szereplő népművészeti jelzőt. Egy megjegyzés azonban még ide kívánkozik. Népművészetről lévén szó, vajon nem kellene a népi tánc mellett teret adni a népdalnak és a népi zenének is, így válna csak igazán nemzetiségi népművészetünk mindent átfogó seregszemléjévé. Ha a rendezvény elnevezésének másik felét, a fesztivál szót vizsgáljuk, már nem adhatunk olyan egyértelmű választ. Kétségkívül van egy igyekezet, hogy a rendezvény fesztivál jelleget kapjon. Erre szolgál a kétévenként megrendezett verseny „Az év legjobb koreográfiájáért“. (Nem lehetne évente megrendezni?) Ide tartozik a nagydíj három fokozata, a műsorok kis szerkesztése. De ez specifiminden. Ami hiányzik, az a fesztiválokat jellemző szemináriumok, viták- eszme- és tapasztalatcserék, egyszóval az igazi fesztiváli légkör. Az igazság kedvért meg kell jegyezni, ennek hiánya nem a szervezők bűne. A zselízi rendezvény hagyományának tisztelete ellenére ki kell mondani: Zselízen, legalábbis pillanatnyilag nincsenek meg az adottságok az ilyen fesztiválhoz. A csoportoknak ötven-hatvan kilométeres keretben való elszállásolása, a termek, klubhelyiségek hiánya lehetetlenné teszi az így elképzelt fesztivál megrendezését. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a Schubert-park és a kastély védett műemlék, ami minden évben megnehezíti a fesztivál megrendezését, bizonyára gondolkodóba ejti a szervezőket. Befejezésül: a zselízi rendezvény „rangosításával“, „népművészesítésével“, és „fesztiválosításával“ jó úton indultunk el és idén léptünk előre. Reméljük, nagyot továbbra is ezen az úton haladunk, töretlenül előre. Horváth Rezső PETŐFIHEZ MÉLTÓAN! A nyár nem az irodalmi estek idénye, a közönség ritkán tölti meg zsúfolásig a termeket, és ha megtölti is, nehezen lehet lázba hozni. Most mégis arról számolhatunk be nagy-nagy örömmel, hogy rendkívül sikeresnek mondható sorozatban ünnepelték Kosicén (Kassán) Petőfi Sándor születésének másfél százados évfordulóját. A CSEMADOK óvárosi helyi szervezete a város többi szervével együttműködve, figyelemreméltó kiállítást rendezett Petőfi Sándorról. Aki gyakori látogatója a múzeumoknak, az tudja talán, milyen nehéz vállalkozás ilyen mennyiségű és minőségű anyagot összegyűjteni. Nem csoda, hogy a kiállítás tagamét nagy érdeklődésre való tekintettel meg kellett hosszabbítani! )A légkörben kezdődött a Művészetek Házában a Petőfi-emlékest. A szereplők között találtuk Baróti Dezsőt, a budapesti Irodalmi Múzeum osztályvezetőjét, (ancsó Adrienne művésznőt és Gáti Istvánt, a budapesti Operaház magánénekesét, a nagytehetségű fiatal énekest. Az est fénypontja )ancsó Adrienne volt. Négy Petőfi-verse pedig egyenesen élményszámba ment; ki hitte volna, hogy éppen egy nő érzi át Ilyen hamisítatlanul az Egy gondolat bánt engemet c. költeményt? A nagy közönségsikert arató est után Presovra és környékére rándultak a szervezők, írók, újságírók, írószövetségi kiküldöttek és lelkes CSEMADOK-tagok. Megtekintették a híres költői verseny színhelyén álló obeliszket a Vitecz-hegyen, meghallgatták Görcsös Mihályné tolmácsolásában Petőfi, Tompa, Kerényi akkor papírra vetett versét, majd elindultak Demjéte felé, hogy megtekintsék a híres Petőfi-fát. Ez a csaknem égig nyúló bükk fiatal fácska volt még, amikor Petőfi Sándor a törzsébe véste a nevét. A költő neve ma is olvasható, az állam sajátnak tekinti a fát, a kis tulajdonúráccsal van védve, afféle terület parányi rezervátum. Érdekességként megemlíthetjük, hogy ismét költői versenyt hirdettek az obeliszknél, a jelenlévő hazai és magyarországi poéták két hét időt kaptak költeményük megírására. Ahhoz hogy Petőfi születésének évfordulóját Kocién is méltóképpen megünnepeljék, sok ember közreműködése volt szükséges. Ezúttal különösen Görcsös Mihálynak mondunk köszönetet. Hosszú és kimerítő munkát végzett, de úgy gondoljuk, megérte fáradoznia. Ez volt egyébként a vendégek véleménye is. (ht) A Vilecz-hegyen, ott, ahol Petőfi, Tompa, Korányi költői versenye zajlott, Görcsös Mihályné szavalt. A résztvevők az ő tolmácsolásában hallhatták a több mint száz évvel ezelőtt írt verseket. E. Hajts Kornél felvétele J új ifjúság 5 Réteink virága: A TŰZVIRÁG A T+MU a Színpad idei utolsó bemutatójáról Megírtuk már, hogy merész műsorpolitikával rukkolt közönsége elé az idei évadban a Thália Színpad: négy kortárs szerzőt mutatott be. Egy szlovák, egy szovjet és egy magyarországi darab után hazai magyar szerző, Lovicsek Béla mutatkozott be új drámájával a közönségnek. Amikor felgördült a függöny, elsősorban arra voltunk kíváncsiak, megérezni-e vajon a Lovicsek -darabon, hogy hazai magyar alkotás, azaz elmondhatjuk-e az előadás végén, hogy a mi réteink virága a Tűzvirág? Mielőtt magáról az előadásról szólnánk, nézzük az előzményeket. Bakó Sándor, a Tűzvirág rendezője írja a műsorfüzetben: „ . . .A kisemberek kis cselekedetéből szövődik és szövődött a történelem erős szövete. Az egyszerű harcosok bátorsága tette lehetővé, hogy hősök teremjenek. Ők voltak a harci biztonság. Ők voltak a jelzőlámpák. Ők voltak azok, akik az első tábortüzet rakták a biztos leszálláshoz. És ők vállalták önként a veszélyt, a harcot, életük árán is az oroszlán barlangjában. A mi előadásunk is ilyen egyszerű emberek látszólag egyszerű harcáról szól. Nevüket nem jegyezte fel a történelem. Előadásunkkal ezekre az egyszerű emberekre és névtelen harcosokra kívánunk emlékezni, de egyben az elhunytakra és az életben maradottakra is. Szeretnénk a legnemesebb kincseset megajándékozni őket; az őszinte szeretet és hála — az emlékezés — a lélek emlékművével.“ Jóleső érzés megállapítani, hogy Lovicsek Béla nem egy „általános“ drámát komponált, hanem szinte dokumentumdrámáit, amely valóban a miénk, a magyarlakta területeken, illetve a magyar-csehszlovák államhatár mentén fekvő faluban játszódik; szlovákok és magyarok fognak össze a pusztítás, a fasizmus ellen, bizonyítva, hogy az ún. „kisemberek“ gyakran többet tesznek a történelemért, mint hinnénk. A Lovfcsek-dráma egy kis sejtje a második világháború óriási testének. A német megszállás idején játszódik, akkor, amikor már közeledik a háború vége, és a haladó erők egyre szorosabb összefogással igyekeznek megkeseríteni a német fasiszták életét. Kalocsai doktor (Csendes László) idejét és erejét nem sajnálva szervezi a hídrobbantást, hogy ezáltal is megnehezítse a visszavonuló német egységek helyzetét. Tervét siker koronázza, mert szövetségesekre talál szűkebb környezetében. A Tűzvirág fontos mű: bemutatja, hogy a hazai magyarok is részesei voltak a haladásnak, hogy akadtak, méghozzá szép számban, kik az adott történelmi helyzetben vállalták az életveszélyt, a halált egy békés, nyugodtabb világért, egy derűsebb Európáért. A Tűzvirág megtanít arra, hogy nem kell szégyenkeznünk történelmünkért és múltunkért. Megérteti, hogy Fábry Zoltán antifasizmusa nem volt olyan elszigetelt jelenség, mint sokan hinnénk, hanem fontos előzményei voltak, és talán Fábrynak is szerepe volt abban, hogy dokumentumokkal demonstrálható partizánbrigádokba tömörültek haladó erőink. Műfaji szempontból a második felvonást tarthatjuk a legsikerültebbnek, ott pattog a feszültség legtöbb szikrája. Ennek az előadásnak nem volt gyenge szereplője! Igaz, Kalocsai szerepét kivéve nem kínálkozott a színészeknek ún. . nagy“ szerep, mégis, a néhány mondatos percek is érdekessé, fontossá izzottak. Különösen tetszett Tamás Jolán (Zita), Csendes László (Kanozsai doktor), az őrnagy (Boráros Imre), az alezredes (Lengyel Ferenc) a főjegyző (Gyurkovics Mihály) és Pista (Horváth Lajos) teljesítménye. Tamás Jolán és Horváth Lajos bravúrosan játszott, említett három társuknak is sikerült a figuráin remtés varázslata. Kövesdi Szabó Marika, Kovács József, Várady Béla, Gombos Ilona, Szabó Rózsi, Érsek György, Kusiczky Gyula, Bene Ildikó és Szobó Gabi szinte mindent megtettek, azért, hogy a Tűzvirág úgy pompázzék, mint virágtársai a réteken. Beke Sándor ismét alapos, jó munkát végzett; igazi alkotótársa volt a szerzőnek, kettejük együttműködése eredményezte, hogy a Thália Színpad idei utolsó bemutatóján is színvonalas előadást láthatott a közönség. A krónikához tartozik még, hogy a díszleteket Platzner Tibor, a jelmezeket Jozef Hasscák tervezte. Mint vendéget, Horváth Ferencet láthattuk Bátory szerepében. (bt) Sárközi Ferenc felvétele Kövesdi Szabó Marika (Kató) és Tamás Julán (Zita). TISZTELET A KÖNYVNEK 8. A MAGYAR NEMZETI BIBLIOGRÁFIA I. Mintegy 150 évvel a könyvnyomtatás feltalálása után megjelent Magyarországon az első olyan mű, amely igyekezett jegyzékbe foglalni az itt kinyomtatott könyveket. Ez a jeles mű Specimen Hungáriae literatae cím alatt jelent meg, szerzője pedig Czvittinger Dávid volt. Czvittinger 1676-ban született Selmecbányán. Nemesi családból származott. Német egyetemeken tanult. Az előbb említett nagy művét 1711-ben adta ki Frankfurtban és Lipcsében; több mint 350 magyarországi írót sorol fel benne betűrendben. Az írók nevén és művein kívül közölte a róluk való értékeléseket. A rendszeres munkához azonban hiányoztak a feltételek. A hazai könyvtáraktól távol dolgozott így sok téves adatot is közöl. Minden hibája ellenére is azonban tiszteletre méltó vállalkozás. A mű nagy érdeme, hogy a külföld először figyelt fel nyomán a magyar irodalomra, s adatait felhasználták a külföldi lexikonok szerkesztői. Bibliográfiai szempontból értékes az írók műveit felsoroló rész. Így, ha nem is szabályos, a későbbi időkben kialakult formájú bibliográfiával állunk szemben, számon kell tartanunk Czvittinger művét mint bibliográfiát is. Czvittinger művét számos további kísérlet és kiegészítés követte, egyik sem tudott igazában túlnőni rajta. Ismét több mint 150 év telt el, amíg megjelent az első komoly, tudományos igényű bibliográfia. Az 1711-ig megjelent magyar vonatkozású könyveknek mindmáig alapvető és nélkülözhetetlen összeállítását Szabó Károly jelentette meg ,1879—1898 között. Az egyes kötetek címe: 1. Magyar nyomtatványok. 1531—1711; II. Nem magyar nyelvű hazai nyomtatványok, 1473—1711. III. 1.—2. Magyar szerzőktől külföldön megjelent nem magyar nyelvű nyomtatványok, 1480—1711. A bibliográfia egységes, átfogó címe: Régi Magyar Könyvtár. Összesen 9076 régi könyv leírását tartalmazza. Az RMK a régi anyagnak nagy gonddal és odaadással készült katalógusa az adott feltételekből érthetően korántsem volt teljes. Mindjárt megjelentésétől fogva sokan közöltek hozzá kiegészítéseket, pótlásokat. Az igazításokat később külön, könyv formában is kinyomtatták, kétszer is. Legújabban pedig az Országos Széchényi Könyvtár munkatársai elkészítették a régi magyarországi nyomtatványok új bibliográfiáját, amelynek alapját Szabó Károly Régi Magyar Könyvtára és az azóta szinte állandóan közölt kiegészítések képezik. Már megjelent a mű első kötete, 1600-ig közli a nyomtatványok leírását. (Régi Magyarországi Nyomtatványok I. 1473—1600. Budapest 1971.). Az egyes művek leírásában a pontos és teljes címen kívül megtaláljuk a mű mai lelőhelyét, méreteit, az egyes példányok tudománytörténeti sorsát stb. Szabó Károlyhoz visszatérve még el kell mondanunk, hogy jogot tartult és egy ideig Pozsonyban volt táblai jegyző. Majd Pestre költözött. 1848-ban Kossuth Hírlapjának volt a munkatársa, és önkéntes nemzetőr lett. A szabadságharcban főhadnagyi rangot ért el. A szabadságharc leverése után egy ideig bujdosott, majd volt levéltáros, gimnáziumi tanár, Arany János tanártársa Nagykőrösön, könyvtáros és végül haláláig, 1890-ig a kolozsvári egyetem rendes tanára. Egyébként ismert volt úgy is mint történetíró és műfordító is. Szabó Károly hatalmas bibliográfiai áttekintése természetesen folytatókra várt, s e tekintetben a magyar kultúrember büszke lehet. Kevés nemzet dicsekedhet ugyanis azzal, hogy kisebb-nagyobb egyöntetűséggel, de szinte hiánytalanul rendelkezésére áll könyvtermelésének teljes nemzeti bibliográfiája. Az 1711 utáni könyvanyag feldolgozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Petrik Géza (1845—1925). Négy köetben jelentette meg a következő 150 év könyveinek a leírását (Magyarország bibliographiája, 1712—1880, 1 —4. köt. Budapest 1888—1892). A műveket a szerzők betűrendes sorrendjében közli, eltérően Szabó Károlytól, aki a nyomdahelyek szerint közölte a kiadványokat. Petrik Géza egyébként Alsószeliben (Délné Saliby, galántai járás) született. Előbb könyvkereskedő volt Sopronban, majd Pesten, később pedig vezető állást töltött be az adóhivatalnál s teljesen a könyvészeti kutatásoknak élt.