Új írás, 1964. január-június (4. évfolyam, 1-6. szám)

1964-02-01 / 2. szám - Urbán Ernő: Botcsinálta parlament (elbeszélés)

A sapka betyárosan félrevágott ellenzője alól hamisítatlan vagány­ szempár vil­logott elő. A született és elkapatott kötekedő tekintete, aki a világba beleélni is utál, s csak akkor virul, akkor érzi, hogy a császárok császára, ha másokon szánkóz­hat végig. — Mit röhög? — kérdeztem még egyszer, de most már ingerült, fenyegető éllel. — Ez is papír? — csípte sarkon és lengette meg igazolványomat a katona. — Még szép, hogy nem a Magtalan Anyák Egyesületével akar megetetni... Hol a meg­bízó levél? Mi a francokat csúszkálnak maguk erre?! Hallgattam, és csak akkor szólaltam meg, amikor már leszállt fejemből a vér, s a gyomrom reszketése is csillapodott. — Rendben van — mondtam. — Ha önnek nem jó az igazolvány, lássuk, mit szól hozzá a feljebbvalója? Szálljon be, kérem. A katona ismét vigyorgott. — Azt már nem! — mondta. — Hát? — Maguk szállnak ki. Lássam. Az út kásás volt, a dűlők feljárói valóságos agyag- és kátyútengerek s mi fél­cipőben. Nem is állt be Lombos bácsi szája, ahogy ott velem együtt csúszkált, meg-meg­­lódult s a dágvány nehéz agyagtésztáját dagasztotta. A katona viszont hallgatott, fütyörészett, s hogy fokozza a tempót: remek, kurta szárú utászcsizmájával mindig a legnagyobb latyakba gázolt bele. Ettől Lombos bácsi végképp kiborult. — Aljas! — mondta. — Ezt még megbánod, kkk-keservesen megbánod! Vért fogsz pop-pisálni, öcsém! Mire a katona, mert végre megszólalt, de oda se nézett, és még csak nem is las­sított. — Nincs pofázás — mondta. Megálltam, döbbenten, elfehéredve, mintha azt ordította volna teli torokkal, hogy állj, robbanásveszély, aknamezőn vagyunk! Ugyanígy, a lelki süketségnek éppen ezzel a szenvtelen, megállapító formulájá­val mondta, hat esztendeje, ötvennégy tavaszán egy markos, tagbaszakadt rendőr­­szakaszvezető is: — Nincs pofázás. Bár dicséretére legyen említve, néhány súlyos, jól meghúzott lépés után azt is hozzátette még: — Úgyis ki lesz kérdezve, minek ugrál itt? Éjjel két óra lehetett. Telehold sütött, kökény virágzott, gyermekek sírtak fel álmukban, szerelmesek keresték egymás száját, és a hosszúfalusi erdők mélyén — mintha árvíz, földrengés vagy háború dúlta volna a vidéket — egy egész község táborozott.­­á­llítólagos távoli rokon, egy borostás, jócskán bepálinkázott paraszt csengetett '' be pesti lakásomra a hírrel, hogy otthon, a járásban megint okoskodik a ható­ság, mindenestől közösbe akarja hajtani Hosszúfalut. És hát... intézkedjek, húzzam a vészharangot, amíg nem késő, elvégre „mást programozam, amikor a képviselő­­választás volt, és az országházban is más lett ígérve, még egy gyönge kis esztendeje is alig”. Nem hittem neki. Hajnalig dolgoztam, a koffein, a nikotin és az altató mérge még ott zsibongott az ereimben, amikor „rokonom” az éjjeli személlyel Kelenföldre érkezve, addig nyomta a csengőt, hogy végre lelket riasztott belém, és ajtót nyitottam neki. Bár vonakodva s meglehetős ellenérzéssel, mert szeme vérben úszott, nyelve el-elbot­­lott, és még a kémlelő ablakon bebeszélve is megéreztem rajta a felböfögött hagyma s a legvadabb bundapálinka bűzét.

Next