Új írás, 1965. július-december (5. évfolyam, 7-12. szám)

1965-12-01 / 12. szám - VITA - Kovács András: A szalagház és ami mögötte van

legérettebb verziót ez a bizottság aligha l­átta. De joggal kérdezhetjük, egy ilyen bizottság miért nem ülésezik nyilvánosan, ahol jelen lehetnek nemcsak a tervezők, hanem a sajtó kép­viselői is, akik a közvéleményt objektíven tájékoztathatnák. Egyedül a nyilvánosság biztosít­hatja az objektivitást, a megfelelő alaposságot és az egyéni felelősségvállalást. Felkértem Menyhárd Istvánt, az egyik legkiválóbb magyar szakembert, hogy hallgassa végig Böröcz Imre technikai ismertetését, és nyilatkozzon a hallottakról. Jellemző, hogy ez a két kiváló, egymást nagyra becsülő statikus most beszélgetett először erről az elgondolásról, senki nem hozta eddig össze őket ez ügyben. Íme néhány részlet szakértőnknek nem az urba­nisztikai, hanem a technikai elképzelésekről mondott véleményéből: „Hogyha még nincsenek is meg ezek az anyagok, amik kellenek ehhez, de hogy meglesz­nek, az biztos, mert a fejlődés errefelé tart... Már ma megérdemelné, hogy ezzel komolyan foglalkozzanak, mert itt egy konzervativizmust törnénk át. Függetlenül attól, hogy a te füg­gesztett házaidat 10 év alatt, vagy 20 év alatt valósítják meg, vagy valósítható meg, s ez nagy érték és egy nagy jelentőségű dolog volna." Igaz, az elgondolás néhány részletére vonatkoznak ezek a vélemények, de akkor is jelzik, hogy legalábbis nem „komolytalan" az, amit a tervezők elgondoltak, „van bennük valami", és indokolatlan az ismert fölényes, gúnyos elutasítás. De ha helytállóak volnának is a tech­nikai és gazdasági ellenérvek, akkor is felmerül a kérdés, ha az alapelvek jók, miért nem bíznak meg másokat egy jobb technikai megoldás kialakítására, vagy legalább miért nem kísérleteznek kisebb méretű, a Le Corbusier által már több helyen kikísérletezett arányokban? Tartok tőle, hogy Le Corbusier ilyen irányú elgondolásait csak óvatosságból nevezik jónak, kockázatos volna nyíltan vitatni, hiszen világnagyságról van szó, lényegében azonban az egész koncepciót elutasítják. Érthetetlen számomra, hogyan terjedt el Magyarországon az a pletyka (nem lehet másnak nevezni), hogy a marseille-i kollektív ház nem vált be, a lakók megszöktek onnan, s ma a házban múzeum van. Ezt egyetemi hallgatóktól hallottam, akik egyik tanáruktól hallották. Ha nem járok Marseille-ben és nem vetődöm el ehhez a házhoz, amelyet a város egyik büszkeségeként mutogatnak a külföldieknek, talán magam is elhiszem ezt az információt. De nem kell ehhez Marseille-ben járni. A film készítése közben a műszaki antikváriumban találtam egy franciaországi szociográfiai felmérést a marseille-i ház példája nyomán épült Maison Radieuse lakóiról. Talán nem érdektelen ennek a háznak a története. Háromszáznál több család szövetkezeti lakótelepet kívánt építtetni. A felkért tervezők meggyőzték az építtetőket, hogy praktikusabb és olcsóbb nem szétszórva építeni a lakásokat, hanem egy tömbbe. Így épült fel egy kislakásépítő szövetkezet (!) megbízásából a második Le Corbusier ház. Az említett könyv részletes képet ad arról, mi a véleményük a lakók­nak a házról, a lakásról, hogyan alakult át életformájuk, családi életük, kulturális lehetőségeik, miután beköltöztek ebbe a kollektív házba. A lakók túlnyomó többsége kedvezően nyilatko­zott 1­2 éves tapasztalatairól. Jó volna, ha azok, akik a marseille-i Unité d'Habitation csőd­jéről szóló babonákat terjesztik, legalább most elolvasnák. Nehezen magyarázható az egy szocialista országban, hogy van lehetőségem választani a legkülönfélébb lakásformák között, lakhatom tanyán, vagy körúti bérházban, luxusvillában, vagy kisvárosban, csak éppen kollektív házban nem, mert ilyen kísérlet húsz év óta nincs, pedig igény volna rá. Ma az a furcsa helyzet, hogy az individualista filozófiát valló kapita­lista országokban sokkal több a kísérlet a kollektív házak területén, mint nálunk. És még több lenne, ha az építészet fejlődését a kapitalista országok építészei szerint is nem gátolná a telkek és az építőipar magántulajdona. Engem is meglepett, milyen egybehangzó fáj­dalma ez pl. a legnevesebb francia építészeknek. Érthető. A telekspekuláció útját állja az egységes koncepciónak, az építőipar magántulajdona pedig nehezíti a koncentrációt, hiszen ez az ipar nem olyan jövedelmező, mint az új iparok, a repülőgép, vagy az elektro­nikus ipar, a tőke ezért nem áramlik ide. Itt nem jöttek létre olyan hatalmas vállalatok, mint az említett iparokban. Nálunk az építőipar fejlődésének ő­k az alapvető feltételei már másfél évtizede adottak, mégsem élünk velük. Hiányoznak a nagyvonalú elképzelések, és hiányzik a koncentráció is, ezért alakul ki az a látszat, mintha a mi építőiparunk képtelen volna merészebb tervek megvalósítására. A film készítése közben a legelkeserítőbb élményem néhány építészhallgatóval való beszélgetésem volt, akik azzal kezdték, hogy reménytelen nálunk álmodozni, hiszen: „cigányokkal" lehet-e 2—3 emeletnél magasabb épületet emelni anélkül a veszély nélkül, hogy össze ne dűljön? A magatartás is elszomorított, mert nem azzal

Next