Új írás, 1969. július-december, (9. évfolyam, 7-12. szám)

1969-07-01 / 7. szám - MÉRLEG - Ankét a fiatal írókról: Cseres Tibor, Devecseri Gábor, Déry Tibor, Fodor József, Garai Gábor, Goda Gábor, Illés Béla, Illés Endre, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Kolozsvári Grandpierre Emil, Lengyel József, Nagy László, Örkény István, Rákos Sándor, Rónay György, Szabó Pál, Takács Imre, Tersánszky Józsi Jenő, Vas István, Váci Mihály, Vers Péter, Weöres Sándor, Zelk Zoltán hozzászólása

NAGY LÁSZLÓ Ha ki király, sorsának a királya. Mit bánom én hogy Goethe hogy csinálja, Hogy tempóz Arany, Petőfi hogy istenül. Haragjában Hatvanynak írta Ady, az érett Ady Endre, aki nyilvánvalóan sér­tésnek vette a baráti intelmet, okuljon másfajta költészetekből. A „Hunn, új legenda” csaknem valamennyi gesztusa orrbavágó. Mintha fiatal ember írta volna. De a fiatal Ady Endre más volt. Eléggé határozatlan arcélű. Igazi költő akkor lett, egymagában is „új hullám”, amikor ellene szegült annak a világnak, annak a költészetnek. Két nagy szeme közül az egyik zsurnaliszta­ szem volt, jó értel­mében a szónak. Ady rostáján igen sok költő kihullt, de Csokonai, Petőfi nem. És Goethét is tanulmányozta, sőt Szilágyi Gézától tanult. - Mondani ilyesmit szoktam fiataloknak, ha vallatnak, miként alakulhat ki egy költészet. Magamra ritkán hivatkozom, nem csupán szerénységből, de azért is, mert kez­detben a festészet érdekelt igazán, a költői érvényesüléssel nem törődtem. Volt néhány korombeli költőbarátom, tanakodtunk sokat a versről, arról, milyen le­gyen az igazi írás. Felnőtt író ránk nem igen tekintett segítően. A híreseknek verset nem mutattam, tanácsaikra nem gondoltam, eszem ágában se volt, hogy érdeklődnek irántam. Mégis, egy szép nap a kollégium elé tolakodott a nagy fe­kete autó és elvitt a miniszter úrhoz. A testőrkatonák melle közt belépve meg­láttam Veres Pétert, írót s honvédelmi minisztert. Az egyik Eszterházy-fiúval sört hozatott, csak nekem, ő tejet ivott. Szép tüzesek a verseim, dicsért, és intett: ne legyek soha eklektikus. Aki könyvből akar irodalmat csinálni, olyan mint a balga, aki ujját dugva a Dunába, azt hiszi: fürdik. Tán meghatottak a jótanácsok. Jobban kellett a tekintete és bizalma. Már akkor gyújtogatták a szőnyeget alatta. Úgy azóta se nézett rám senki. Némi tanulság költősorom tavaszából, nyara elejéből kivonható ugyan, mégis csak magamra lehetne érvényes, ha újrakezdhetném, ez azonban reménytelen. Kritikusfélékre nem hallgatnék, inkább író-ítészre, amilyen Déry volt verseim­hez. Húszéves tapasztalatom, hogy a kritikusfélék nem tudnak jól olvasni, csak gyorsan. Egyikük (a legtöbb ilyen volt) hihetetlenül rögeszmésen egy jószán­dékú silány költőt állított elém példaképül. Rájöttem, hogy igazán csak magam­ban bízhatok. És jártam nagy költőkhöz iskolába. Jó iskola volt a műfordítás. A fiatal költő iskolába jár. Valójában csak később, amikor fölnőtt s vonásai meg­­ércesedtek, akkor véshet maga elé, mint József Attila, ilyen sorokat: „Nem kell más verse már/ költő én vagyok.” Csak a laikus hiszi, hogy ez már boldogság. Véres a zenit. TRAGÉDIA I. Jó ember (esetleg éltes): Jobb lenne ha írnál s nem innál! Jó költő (esetleg fiatal): Jobb lenne ha innál s nem írnál! (Jó költő ír, de jó ember is ír)

Next