Új írás, 1972. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1972-12-01 / 12. szám - Min dolgoznak a magyar írók?
tum vagy riportregény is. A lányom Szigetszentmiklóson, az egykori birkalegelőn vett egy kis telket. A család összefogásával itt akarunk neki házat építeni. De nemcsak mi, hanem rajtunk kívül sok száz, kispénzű munkásember is. Az új fészekrakók erőfeszítése, azt hiszem, néhány meghökkentő adattal gazdagítja a mi átmeneti társadalmunkról vallott véleményünket s a mai „egyszerű ember” zsörtölődésének megértését. Ezért választottam ezt a témát, és azt gondolom, a Táncsics Kiadónak ajánlom fel a megszületendő kéziratot. HÉRA ZOLTÁN Egy kötetnyi verset írtam a legutóbbi másfél évben. A kötet tematikája, úgy hiszem, azonos azzal, ami alapvető élményem volt ebben az időszakban: a számomra túlteli, túlsúlyos világ. Legtöbbet talán a címadó vers - a Dél az öbölben - mondhat el erről. Egy olyan óra tartalmát próbáltam belezsúfolni, amely azt éreztette velem meg, amit jobb szavak híján az egyéni élet csúcsának, a csúcsraérés állapotának szoktak nevezni. Ilyenkor életünk minden ténye összegződik; hirtelen meglelhetjük az egységet, kapcsolódásunkat a világhoz és a világ kapcsolódását - hozzánk. Eltávolodva, messzire kerülve egy pillanatra„köznapi” önmagunktól, s így jutva közel ahhoz, amik voltunk, s amik lehetünk még, emberként az emberek között. Emberként, vagyis lényegünk szerint, a végül is megtalált, nekünk való feladatban, ennek az állapotnak immár nemcsak a feszültségeivel, hanem önfeledtségével is, odaadásaival, mámorával. Ez volt az az élmény, amelyet nem felejthettem, s amely - úgy hiszem - átjárja másfajta verseimet is. Hiszen a világ és a magunk egységének érzékelése nem lehet állandó, az élet gondoskodik arról, hogy elűzze, megtörje, felőrölje. Hogy eltérítsen tőle, mint ahogyan erőivel eltéríti választott, vallott - jobbjaik által hittel hirdetett - céljaiktól a közösségeket is. És ha már kimondtam ezt, hadd valljam meg: míg új kötetem verseit írtam, számomra ez volt a másik gond, s a másik élmény, így akartam például éneket írni az eltérítettekért, éneket az eltéríthetetlenség akarásával, a személyes helytállás indulatával. GYURKOVICS TIBOR „Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít...” (Radnóti) Az asztalos lelket akar vinni a bútorokba. Asztalt készít, széket, szekrényt. A színész is lelket akar vinni a szerepeibe, az író az írásműveibe. Ismerik szakmájuk fortélyait - mesteremberek -, a széket használni kell, a szerepet játszva nézni, az írást olvasni. Munkavállalók, akiknek megvan a helyük a társadalomban, ahogy ki van írva, hogy asztalosmester, úgy ki lehetne írni, hogy írásmester. Érteni kell a szakmát. Meg kell tudni „csinálni” az asztalt, a szerepet, az írást. De nyilván többet akar az ember. A múltkor, éjjel háromkor elmerülten társalogtam egy hölggyel, mikor lassú léptekkel odajött egy rendőr és igazoltatott bennünket. - Maga író... Mi az, hogy író?... Ilyen későn... El kellett diskurálnunk, író... Al író, közíró, főíró... Mit is csinál? - Lelket akarok vinni az emberekbe... Furcsállta, de szabadon bocsátott bennünket. Tűnődött, a fejét csóválta. Az írók is lassan menők, felmenők lesznek, ez a helyzetük, a foglalkozásuk. Közben: élnek, élve írnak, írva élnek. Mit csináltam az elmúlt évben? Milyen problémát jártam körül? Írtam tíz-tizenkét verset, mert nem tudtam nem megírni. Hogy megmentsem magam és esetleg másokat. Megírtam a Nagyvizit című darabot, hogy abban talán megmentsék egymást az emberek, visszarángatva öngyilkos ablakaikból, kiváltsák egymást szerelmeikből s mindenféle nyomorukból. Több év gyűjtögető munka után befejeztem a regényemet egy papról, aki túlfanatizálva embereit a végső krízisbe sodorta őket. Elkészült egy rakás gyermeknovella, gyermekkorom és gyermekeim emlékeiből... Nem akarok ismereteket közölni az írásokban, az írás a szeretet egy formája. Nem tudok mindenkit egyenként szeretni. Talán csak annyit, hogy „állapotba” hozzam őket, melyben föltárul valami az érthetetlenből, mint csillagokban az este, mikor lélek költözik az emberekbe.