Új írás, 1973. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám - KÖRKÉP - Szigethy Gábor: Csokonai Vitéz Mihály, anno 1795
preceptor s már huszonegy éves korában a poéticai osztály tanára, tanítványaival együtt pipázgató barát csak nézte, csodálta, ijedten bámulta ezt a forgatagot. „Ez elegy-belegy népek sodomájába, / Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába / Ne rühesitsd, arra kérlek, erkölcsödet, / Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet." Téved aki azt hiszi: Csokonainak a fent sorolt népekkel volt baja. Csak Debrecenben, e legnagyobb magyar faluban, a kollégiumban bár szokásban volt nyelveket tanulni, Csokonai is járatos volt a latinban, németben, olaszban, franciában s egynémely keleti nyelvekben szintén, ámde az utcán ott csak magyar szó hallott, az utcán s baráti körben magyarul beszéltek az emberek. Legfeljebb ha verset írtak latinul. És Csokonai megszeppenten táblából a pestbudai utcákon, a számára szokatlan hajóhídon, a rácváros sikátoraiban és nem is érti, mit beszélnek, fecsegnek, kiabálnak, karattyolnak körülötte a mindenféle emberek, akiknek gondja s dolga van, míg ő céltalanul szemlélődve kószál közöttük. Na és az utcalányok! Debrecenben ilyen se volt. „Itt halyányt látsz is, ne véld ám, hogy szűz volna, / Első kérésedre mindjárt ne hajolna, / Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen, / Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen" - fakad ki a poéta, s ha túlzás is e vidékiesen nagyvonalú általánosítás, a kép rokon egy e korban népszerű kis versike summájával: „Amit a dinnyéről mondanak közszóban, / Mostani szüzekre illik ez valóban. / Közülök felvágni ötvenet is tehet, / Míglen egy igazra az ember szert tehet". II. József gyakorlati ember volt; tudta: aki pénzért szeretkezik, az nem szereti őt. Vagy legalábbis az államrenddel nem rokonszenvezik. Az 1788-ban kibocsátott Büntető törvénykönyvben található is egy ilyen passzus: „minden férfi vagy nő, aki testével ipart űz, és paráználkodásból jövedelmet szerez, politikai gonosztevő." Csokonai Vitéz Mihály valószínűleg nem tartotta politikai gonosztevőknek azokat a kedves utcalányokat, akik a Tabán utcáin megszólították őt, szolgálataikat ajánlva. De nagyon megijedt tőlük: „...kímélni magát sok száz kába / Nem tudván, plezúrt kap a heves csatába; / Kankóba és cifra francia ruhába / Megy az invalidus katonák házába." Feltételezhetően el is pirult, talán el is futott. Mert tudta ő, hogy vannak ilyen lányok, a törökfürdők gőzös félhomályában történtekről is keringtek mendemondák, az ekkor már a Gellérthegy oldalában működő híres intézményről, a Szaros-fazéknak becézett nyilvánosházról is hallott, mert népiesen kedves neve közismert volt a Pesten megfordultak között, hisz aki járt ott, az már tudott valamit az életről. Legalábbis így mesélték. De más a mese, s más a valóság. Diáktréfálkozás közben, a cetus kamasz-fülledtségében sok mindenről szó esik, igaznak mesélt, de soha meg nem élt kalandokról, mesében meghódított csodahölgyekről, pesti dámákról, akik igencsak ismerik a szerelem minden csínját-bínját s kegyeikbe avatják a messzi vidékről Pest-Budára felvetődő papnövendékeket. És Csokonainak is volt fantáziája; épp ebben az évben írta legszebb erotikus verseit, a rafinált rokokó buja csodáit. De azt nem tudta, mit kell csinálnia akkor, ha valóban leszólítja őt egy utcalány. Csokonai Vitéz Mihály amikor 1795 május elején Pestre érkezett - koravén ember volt. Egy zárt életforma neveltje, szabályok és kötelmek jó ismerője, betartója, mégha olykor megszegője is. Olvasni persze sokat olvasott. Youngot, Rousseau-t, mind a felvilágosultakat s nagy költeményei visszhangosak ez európai eszméktől, gondolatoktól; művelt is, okos is, nyelveket beszél, „szépen klavírozik". De sorsot fordító váratlan helyzetekbe eddig ritkán került. S bár felvilágosult-forradalmas versei legnagyobbrészt 1794-ben születnek.