Új írás, 1973. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám - KÖRKÉP - Szigethy Gábor: Csokonai Vitéz Mihály, anno 1795
a finom intés: „Pszt! minden táncpaloták! / Ürüljön boros asztalom, Némuljon meg a cimbalom, / Szűnjetek meg, hahoták! / Pszt! minden táncpaloták!". A „Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni" dacos rosszkedvét is feloldja a „Jer, legalább minden úramat űzzünk el / Az új boron vidám beszélgetésünkkel!" nyáresti önfeledt szőlőben feledkezések, puha decemberi havazások örömét idéző melegsége. De most összeomlott a világ: „Igyatok, kurvanyja, fiúk!a világnak, / Kurvanyjak azoknak, akik minket rágnak. / Tudok én már annyit oláhul, mint tótul, / Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl. / Igyatok, barátim fele, aki nem iszik! / Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!" Ez nem bordal! Ez 1795. május 20. „A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván, Martinovics, kit azért állítanak kapitány Plecz mellé (Így beszélé ezt nekem maga Plecz), ájulva dőlt el, s Plecz elébe állt, hogy többé semmit se láthasson. A többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén feje, feldöntő székét. Hajnóczynak elébe mentek a hóhérlegények, s le akarták vonni ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját. Akkor megöleé Molnárt. Leült a székre csudáit nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér ketté repeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetszé. Martinovicsot hajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gráciát reményre. De szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek." (Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója, 1828) Megérkezett hát Debrecenbe, összetörtén, az utazástól s az élményektől meggyötörtén. Napokig otthonában húzódott meg, kerülve az embereket, még barátait is. S aztán június 15-én elmondja utolsó beszédét a kollégiumi diákok előtt. Búcsúzó beszéde a Debreceni Kollégiumi ifjúsághoz szépen fogalmazott részletekben gazdag, mondatai finoman csiszoltak, gondolatai forradalmasak. Ám nem ünnepi búcsúzóbeszéd ez, s Csokonai nem csupán barátainak s nem a Kollégiumnak mond istenhozzádot itt; e beszéd leszámolás. Leszámolás az eddig élt élettel, az álmokkal, a szebb jövőt remélő ifjúsággal, saját gyerekkorával s mind a reményekkel, hogy közel van már a Kánaán. Mindarról, amit Pesten látott, ami eltörte benne az eddigi hiteket, s a reményről, amiben felnövekedett, egyértelműen s világosan beszél: „Nevelte pedig azon nagy magyar hazafiaknak minden rend és állapot nélkül való belső szövetségek, akik énnekem az örökös barátság szent kézfogásával egyengették az igaz érdem felé gyengélkedő lépésemet, így tett engemet a holt és az élő nagyoknak a barátsága tökéletesebbé, vagy amint Klopstock mondja: szebbé válttá!" Nagyon ostobának kellett lennie annak a debreceni diáknak, aki nem vette észre:kikről beszél Csokonai! De lehet-e szebbé váltan élni egy rút világban? Később, majd a Lilla-szerelem rút világot feledtető rövid boldogságának elvesztése után így szakad fel a fájdalom: „Óh, melly keserves annak élni, / Kinek tovább nincs mit remélni, / És mégis élni kell!" Még később, versei ciklusba rendezésekor pedig okos elöljáróbeszédben fogalmazza meg a Himfy-szerelem s a maga szerelme, a Himfy élete s a maga élete közötti fontos különbséget: „Az én Lillámnak kezdete s folyásának nagyobb része örvendetes, a vége