Új írás, 1973. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám - KÖRKÉP - Szigethy Gábor: Csokonai Vitéz Mihály, anno 1795

pedig orvosolhatatlan szomorú; a Himfyé éppen meg lenne fordítva." S mindent egy pillanatba sűrítő költői remekléssel: „Már kezdett bennem gyengülni, / És számon lebegett már / Az élet, mint a repülni / Készülő, ijjedt madár." De most még nincs finom és madárröptű szava. Most még legszívesebben retteneteset csapna maga körül, ha lehetne. S ha értelme lenne, Móricz Zsigmond „koriolánuszi távozásnak" nevezi Debrecenből­ kivonulását, s valóban: Csoko­nai menne is, maradna is. Eddig, a politikus felszárnyalások idején, ő könyvtár­­szobák mélyén gazdagodott, csak készülődött, várakozott s most, amikor kilépni készült a világba, rögtön a lehetetlennel találkozott. S ez rossz találkozás volt, bénító. Mert hogyan éljen tovább, aki már nem remél s csak másoknak álmodik szebb jövőt? A versszépítő című vers 1803-ban nyerte végleges formáját: Ha most nem édes énekem Gyűl nékem is tüzem, hevem, S nem ég poéta-tűzzel: Poéta lesz az én nevem. Ne bántsd! - legyen borom nekem S mirtust fejemre fonnak. Egy sziv­ szerette szűzzel: Miként Anakreonnak. Az 1792-ben születő első fogalmazásban a harmadik sor eleje így hangzik: Ne félj - mert ha majd borom s szerelmetes szüzem lesz, lesz jókedvem is s dalo­lok, kedvedre. 1803-ban már csak kér Csokonai: Ne bántsd! nem édes énekem. S míg 1792-ben babérkoszorút, hősnek járó elismerést vár, most már csak mirtust szeretne fejére, menyasszonyoknak szánt áldozati fejeket. És 1795 második felében Csokonai Vitéz Mihály mindig csak búcsúzik. Tanítványaitól búcsúzik, a magyar Múzsáktól, s lantjától is. Mert Sárospatakra megy, hogy beálljon azok közé, akik a törvényből moslékot habarnak. Nem bírja közöttük sokáig persze, s élete hátralevő tíz évében már alig-alig bírja egy-két évnél tovább bárhol is. Megy, vándorol - s keresi e lankadt hazában a helyet, ahol még boldog lehet. 1795-tel a szívében. Óh, szegény országunk! Óh, szegény hazánk! Elmúlt szabadságunk. Nyakunkon a hám. Ha lehettek olly merészek Jámbor eleink! Mért nem ollyan bátrak, készek A mi szíveink? A kortársaitól „rímkovácsnak" nevezett Kováts József kamaszfejjel érte meg ezt az esztendőt s talán ezért is, hogy csak csengő-bongó rossz rímcsodákat faragott s huszonkilenc éves korában börtönben pusztult el, mint református tanító és káplán egy katolikus templomban részegen randalírozott s ezért a val­lásbékére vigyázok lecsukatták. Csokonai nem volt képes boros randalírozásokba menekülni. Dolgozni akart. Hasznosan élni. De amikor „az illatos virágok / Sárgulva hulltanak le / S gyász éjtszakába dűltek —" nehéz remélni s nehéz hasznosan élni. Ezért búcsúzik Debrecentől, barátaitól, anyjától, testvérétől: „ah, felejtsétek el örökre a boldog­talan kálvinista Csokonait, örökre, örökre felejtsétek el!" És megpróbálja a lehe­tetlent: élni, dolgozni s nem felejteni 1795 megrendítő emlékeit. (1817, Domby Márton: Csokonay V. Mihály élete.) „Micsoda érzékenységgel vette légyen a magyar közönség szeretett poétá­jának halálát, megtetszik abból, hogy ami őelőtte soha magyar poétára nézve nem történt: őnéki ez a legkompetensebb bíró, a magyar közönség, tisztelete jeléül emlékoszlopot emelni rendelt a debreceni temetőbe,­­ de míg az illető felek azon veszekedtek, mit kelljen az oszlopra írni? maga az oszlop elmaradt és így az institutum meg nem állhatván (condescendálván) maga a meri­tum is elenyészett. Magyarok! még hátra a novum!"

Next