Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1978-01-01 / 1. szám - PÁLYÁM EMLÉKEZETE - Hubay Miklós: Fejezetek egy önéletrajzból
• Mint a Genfi Magyar Tájékoztató Könyvtár vezetője. Ebben a kis kertben fordította Ottlik Géza Evelyn Waugh regényét. Az emeleten közben nyitott ablak mellett a Végh kvartett gyakorolt. S Ferenczy Béni megrajzolta őket. Ők voltak akkoriban a szállóvendégeim. Idegenben egy kis magyar hetedik mennyország zselé, aki a törvényszék elnöke volt. A bronz domborműről az orrára csíptetett üres cvikkerkereten át pillantott ránk. Ahhoz az ismeretlen archoz hasonlított, aranykeretben az otthoni szobánk falán, amely nem fordította el rezzenéstelen tekintetét rólam. Az apám arcához, Dutka Ákosnál olvasom. A Holnap Városában ír róla, hogy ez a Bary „fekete szakállas, kemény tekintetű, mély meleg hangú bíró volt”. Hogy Bary a tiszaeszlári vérvádas per vizsgálóbírója volt, ezt már nemcsak Dutkától tudom, hanem anyámtól is, aki odasúgta ezt nekem, mint a múltnak egy sötét titkát, amelyről szólni is szégyen. De én mindig megálltam, visszahúzva anyám kezét, mert akartam hallani a folytatást is. Az impozáns, kimondottan törvényszéki elnöki sírkő aljában fel volt írva még egyszer Bary József neve, az ifjú Bary Józsefé, aki élt 20 évet és - emelkedő lélekkel olvastam - „elesett a magyar föld védelmében”. Anyám megint suttogóbbra fogta a hangját, de másért. „Vöröskatona volt. Csúcsánál harcolt, onnét hozták haza, hogy az apja mellé temethessék”. Lehetetlen volt nem éreznem, hogy két világ van összetemetve azalatt az egyetlen kő alatt. A Királyhágó tövében, tíz lóugrásnyira innen, vörössipkás katonák kis ágyúikból lövöldöznek a tengernyi ellenségre. (Később odarajzoltam Ady árnyát is, a csúcsai vár mellvédjén hajol ki...) Éreztem a szabadság levegőjét, talán valamivel intenzívebben is, mint más érezheti. Mert a Werbőczy-fiú külön szabadságharcát is éreztem benne, akiknek apáik árnyékával kell megvívniok. Mostohaapám, amikor az anyám feleségül ment hozzá, már kúriai bírói rangban volt. Nála plebejusabb améltóságát! Mi, nővéremmel, igazi kényeskedőkként, nem is tudtunk hova lenni, amikor láttuk, hogy ebédnél előveszi a fanyelű kiskését, hogy lefaragja vele a húst a csontról. Amikor odakerültünk, télikabátját harminc esztendősnek mondta. „Kitart még arra a kis időre” - tette hozzá. Ki is tartott. Még tizennyolc évig. Apámról mesélték: fukar volt. Mostohaapám, bőkezű és puritán. Magára nem költött semmit, de nem is gyűjtött. Emlékszem arra a gyors mozdulatára, amivel odadugta a pénzt annak, akinek szüksége volt rá. Kedves és kellemes humorú ember volt, megáldva azzal a csípős szellemmel, amely derűt teremt anélkül, hogy bárkit is megbántana. Hogy mit csinál reggel nyolctól déli kettőig abban a nagy fehér (szintén Genf. Az első Rencontre Internationale-on. Itt találtak egymásra mindjárt a háború után a világ bölcsei. E találkozó szatirikus képe meglelhető ..Egyik Európa" c. darabomban