Új írás, 1979. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)

1979-03-01 / 3. szám - KÖRKÉP - Pölöskei Ferenc: Tisza és Ady a politika pólusain

kompromisszum-e a maga retrográd jogi formáival, vagy az ugyancsak jelzett liberális jog­­intézmények? A dualizmus kori politikai folyamatok s az uralkodó jogpolitika ebben a kérdés­ben egyértelműen azt bizonyítja, hogy a liberális jogintézmények a 67-es osztályszövetség függvényét alkották. Az utóbbi volt tehát az elsődleges, a meghatározó s addig tűrte a 67-es liberalizmust, amíg ez magát a kompromisszumot nem veszélyeztette. Alkalmasint 1867-ben s közvetlenül utána — amikor különben is lezárult Magyarországon a polgári forradalom kora s kezdetét vette Európa-szerte a XIX. század utolsó harmadának nyugalmi periódusa a libe­ralizmus nemcsak hogy nem fenyegette e kompromisszumot, ellenkezőleg, kül- és belpolitikai­­lag s gazdaságilag is a magyarországi kapitalista fejlődés nélkülözhetetlen feltételét jelentette. A kiegyezési rendszer belső ellentmondásossága azonban már az 1890-es években fel­színre tört. Válságjelenségeit a szocialista munkásmozgalom fellendülése, a nagy tömegeket mozgósító agrárszocialista szervezkedések, a megélénkülő nemzetiségi mozgalmak s az ural­kodó osztályok állandósuló kormányválságai jelzik. Tisza Kálmán ugyanis 15 évi miniszter­­elnökség után 1890-ben kénytelen volt megválni hivatalától. A kormányzó szabadelvű párt általa vezetett csoportja, a nagytőkések s a velük szoros gazdasági és politikai szövetségre lépő nagybirtokosok blokkja ugyanis egyre nehezebben tudta megvédeni hatalmi politikai érdekeit. A szabadelvű párton belül is felerősödött az ellenzék, főként a Tisza Kálmán által vezetett blokkal szemben szervezkedő „agráriusok" révén. Az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerének az 1890-es években jelentkező válsága azonban nem veszélyeztette még a rend­szer létét, sőt a szabadelvű párt vezető csoportja az agráriusokkal szemben az 1890-es években a liberalizmus kiterjesztésével kívánta megerősíteni társadalmi bázisát. Megemlíthetjük itt a közigazgatási reformjavaslatot, az egyházpolitikai reformokat, a bűnvádi perrendtartást s az esküdtszékek hatáskörének kiterjesztését a sajtóügyeken túl is. A Széll Kálmán miniszterelnöksége alatt hozott, a századfordulót követő törvények azonban - mint például az összeférhetetlenségi vagy a választási bíráskodásról­­szóló törvény - már kizárólag a parlamentre korlátozódtak, s az uralkodó osztályok közötti egyensúly és egység helyreállítására irányultak. A Széll-kormányzat azonban nem csorbította meg a 67-es liberális intézményeket. Bizonyos változás akkor következett be, amikor 1903-ban Tisza István a szabadelvű párt vezetőjeként első ízben lett Magyarország miniszterelnöke és a hadseregreform parlamenti elfogadtatása érdekében sürgette az ellenzéki obstrukció korlátozását tartalmazó házszabály­revíziót. A 67-es liberalizmus e fontos pontjának feladásában azonban ekkor még pártja egésze sem követte. Nem is beszélve a heterogén ellenzékről, amely megerősödött e kísérlet során és legalábbis a Tisza-ellenesség egy ideig összekapcsolta a különféle ellenzéki irányzatokat. Ennek az összekötő kapocsnak a széttöréséhez s a szabadelvűek liberalizmusának száműzésé­hez még időre és olyan kül- és belpolitikai eseményekre volt szükség, amelyek felduzzasztották az uralkodó bizalmát egyébként élvező Tisza táborát. Ferenc József a századfordulótól kezdve ugyanis általában Tisza elképzelései szerint cselekedett Magyarországon. Tisza pedig határo­zottan vallotta, hogy Magyarország nagyhatalmi állását csak a dualizmus árnyékában őrizheti meg. S szerinte a dualizmust, látva annak válságjeleit nemcsak az Ausztriához fűződő nemzeti kérdések feszegetése, hanem - 1905 után, a szabadelvű párt választási vereségét követően erősödött ez meg benne - méginkább a demokrácia, sőt a 67-es liberalizmus is fenyegeti. Választási veresége után azonban a vele szemben felduzzadt ellenzéki pártszövetséggel szem­ben nem vállalta a nyílt harcot. Ellenkezőleg, az udvar és a győztes nagybirtokos vezetésű koalíció megegyezésének útját egyengette, majd pártját, a szabadelvű pártot is feloszlatta. Jól látta, hogy az 1906-ban végül is kormányra kerülő ellentétes érdekű csoportokat, társa­dalmi rétegeket magába záró koalíció nem tudja tartósan biztosítani hatalmát, felbomlása szükségszerűen bekövetkezik s akkor majd kedvezőbb viszonyok között újjászervezheti és egyben egységesebbé teheti pártját. Úgy vélte, csak azután foghat a 67-es liberális jogintéz­mények felszámolásához, a kormányzati rendszer átalakításához, amitől a dualista rendszer megszilárdítását, az érlelődő forradalom, „a leskelődő veszélyek" elhárítását remélte. S való­ban, a koalíció válsága hamarosan kiteljesedett, hiszen vezető pártja, a függetlenségi párt szinte elemeire hullt. Az Áchim vezette parasztpárt mellett megalakult az úgynevezett 48-as függetlenségi gazdapárt. Szabó István vezetésével, a balmazújvárosi parasztpárt, 1908-ban életrehívták a közép- és kispolgárságot tömörítő 48-as balpártot, majd 1909 végén a még együttmaradó függetlenségi párt kettéoszlott. Justh Gyula mögé progresszív, változtatásra készülő erők tömörültek. Jászi Oszkár, a polgári radikálisok vezetője pedig már 1907-ben megírta a Huszadik Század­ban az Új Magyarország felé című programadó cikkét, majd meg­indult a Nyugat, kiteljesedett Bartók és Kodály művészete. Ady ekkor válik elszánt, tudatos

Next