Új írás, 1979. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)
1979-07-01 / 7. szám - KÖRKÉP - Szabó Ede: Teremtő szomorúság (Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz)
S ha már itt tartunk, közbevetőleg hadd hívjuk fel rá a figyelmet: élvezetünket nem zavarja ugyan, de előfordul a versben néhány régies, elavult vagy kevéssé ismert szó. A kietlen szót melléknévként, jelzőként ma is használjuk, de itt főnév („A nemtudás kietlenen vezetni" ) pusztaságán, sivatagán át vezetni), az ápol, ápolgat a XVIII. század óta kiveszett irodalmi nyelvünkből, régen azt jelentette, hogy csókolgat, becéz: a halkal a halkan régies formája, a honnyod pedig: honod. A hiszem szót is ritkán alkalmazzuk úgy, mint Csokonai: „A nagyravágyót kérkedő hiszemmel A lárma közzé kergeted". A téves hitet, vélekedést jelentő hiszem főnév ma már többnyire csak ilyen beszédfordulatként szerepel: „abban a hiszemben" (tettem vagy mondtam valamit). De ha olyan rendkívül merésznek, ma is újnak ható kép vagy metafora bűvöl el minket, amilyen a „szemem világának kárpitot sző a halál", akkor sem szabad elfeledkeznünk a szavak többértelműségéről és esetleges jelentésváltozásáról. A „vak" szó itt (és sok esetben ma is) valami átláthatatlant, homályosat, fénytelent jelent (vakablak, vaksötét): a „kárpit" eredetileg „függöny", de ma már inkább a „tapéta” vagy a faliszőnyeg megfelelője. Az „ég kárpitja" viszont a csillagos égbolt költői elnevezése. Csokonai két sorában tehát voltaképp ez az értelem rejlik, mikor szemem világára (világosságára) sötét függönyt sző a halál. Mivel azonban a kárpit jelzője, a „vak" közvetve a „szem"-hez is kapcsolódik, különös jelentésvibrálás keletkezik; a metaforában az is benne bujkál, hogy a költő, ha meghal, nem látja többé az ég kárpitját, „behullt" szeme (ez is milyen szép!) a sötét világ, a síri éjszaka felé fordul. A Magánossághoz egy másik rétege, amely hangulatával áthatja az egész verset, holott csupán a második-harmadik versszakban kerül felszínre: a táj, a természet. Csokonai ebben a két strófában, mindössze tizenhat sorban úgy rajzolja elénk a kisasszondi tájat, hogy soraiból az erdő illata árad, szavaiban a forrás és a patak tiszta vize csörgedez, s feledhetetlen holdas és álma borul a völgyre, a tóra, a két hegyre. Mitől olyan varázsos ez a pár sor? Miért érezzük rögtön, hogy nem afféle átlagos, versbe szedett természetleírással van dolgunk? Elsőül talán a sűrítést, a táj egy-két jellegzetes vonásának kiemelését említhetnénk: a magános völgy, árnyas cserjebozót, mohos tövű, csonka gyertyánok közt patakzó friss vizű forrás, két hegy között a tó, a szőke bükkfák. Ennyi az egész. Ennyi? — kérdezzük, és meglepődünk, hogy csakugyan ennyi és nem több, mégis benne érezzük magunkat a tájban. Vagy lappang itt valami többlet? Úgy látszik. Mondjuk az, hogy a rokokó negédes természetkultuszában áléletre feltámasztott nimfák ebben az andalító zenéjű versben a legkedvesebb igénytelenséggel „kákasátorokban" laknak, közben mégis rátartiak, szemérmesek , csak akkor úsznak ők elő. Ha erre bölcs s poéta jó. De itt már a varázs másik tényezőjét is észrevesszük, azt, hogy nem ember nélküli táj ez: bölcs bolyong benne, költő barangolja be, őt fedezi a „megfrissülő árnyék", őt üdíti fel a tiszta forrás, neki és csakis neki tárulkozik ki szép nimfa-meztelenségében a természet, az ő „lankadt" lelkét nyugtatja meg az áldott Magánosság e kedvelt tanyája. Harmadjára pedig a varázs összetevői közé sorolhatjuk a pontos és érzékletes szó- és jelzőhasználatot, azt, hogy minden szó, minden jelző mozdíthatatlanul, tévedhetetlenül és cserélhetetlenül a helyén van. S figyeljük csak meg legalább egy-két példány: milyen tiszta és nemesen egyszerű az egyes versszakokon belül a mondatszerkesztés! Leggyakoribb a bővített kijelentő mondat, amelynek állítmánya túlnyomórészt a sor végére kerül: „A csonka gyertyánok mohos tövében A tiszta forrás csergedez; Mentsvára a magán szomorkodónak Csak a te szent erdődbe van; Ott a magánosság setét világán Béhullt szemem reád talál." De azonnal, első olvasásra vagy hallásra áttekinthetők, világosak és szépen tagoltak az összetett, mellé- vagy alárendelő mondatok is: „Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam. Hogy itt Kisasszondon reád találtam, óhajtoz a fösvény, de gyötrelemmel Goromba lelkét bünteted: Te azt, ki megvetette a világot. Vagy akinek már ez nyakára hágott. Kiséred és ápolgatod." A mondatok remek tagolása olyan pontosan vág egybe az ütemmel, a ritmussal, hogy a gondolat, a mondanivaló a legtermészetesebben ömlik át a vers zenébe, s a többnyire nagyon erőteljes, hangsúlyos rímeléssel is teljes összhangban: a vers belső felépítése maga a tökéletes kiegyensúlyozottság, harmónia, érett remeklés. A Magánossághoz versformája is zsongítóan dallamos. A hatodfeles (tizenegy szótagos, nő-rímes) jambusokban írt sorok váltakozása a négyes jambusokban írtakkal (a nyolc szótagos, hím-rímes sorokkal) s a strófán belüli további variációk - meg persze a magas és mély magánhangzók szép arányú megoszlása - és a rímek, a frappánsul kicsengő rímek teremtik meg a 62