Új írás, 1979. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám - KÖRKÉP - Fenyő István: Írók és az egykorú valóság (Sőtér István tanulmányairól)
Épp Sőtér marxista szemlélettel alkotott tanulmányai alapján nemigen lehet elfogadni oly egykori állításait, melyek szerint Jókainak vitathatatlan erénye volt a lélekábrázoló művészet, képeit a realizmus módszerével építette, elbeszélő stílusa iskolapéldája a természetességnek, jelenlétét szinte nem is érezzük, mi több: e stílusnak nincsenek is önmagukért születő díszei. Úgy gondolom, hogy Jókai stílusát expresszivitása, festőisége, zeneisége, rendkívüliségre való törekvése sokkal inkább a romantikához kapcsolja, mintsem a valóság realista újjáteremtéséhez. Túlzásnak érzem azt a megállapítást is, hogy Jókai előtt úgyszólván az egész magyar irodalom a nemességből került ki. Csokonai, Fazekas, Katona éppúgy nem voltak nemesek, mint Toldy, Erdélyi János vagy éppen Petőfi. Arról is olvashatunk e tanulmányban, hogy a nemesség nemcsak társadalmi kiváltságot jelentett, hanem „lelki erényt és díszt" is. A legjobbaknál — Kölcseynél vagy Kossuthnál például - kétségkívül, a nemesség tömegeiről azonban mindezt semmiképp sem lehet elmondani. Széthulló, tömegeiben erkölcsi züllésnek induló volt ez az osztály már a reformkorban is - később még inkább. Kisfaludy Károly szatírái, Kölcsey országgyűlési naplója, novellái, Széchenyi naplója. Vajda Péter, Eötvös és Petőfi írásai meggyőzően tanúskodnak erről. Különben Sőtér István is éles szemmel ábrázolja kötetének más lapjain e nemesség morális hanyatlását - többek között például a kiváló Széchenyi-tanulmányban. Még annyit e fiatalkori esszéhez, hogy szerzője ma már minden valószínűség szerint maga sem ért egyet azzal a megállapításával, mely szerint Jókait nem érdekelte a lélek, az erkölcs, a kultúra s általában az ember, közöny élt benne alakjai iránt. Kétségtelen: az író igazán az álmok és látomások, az utópiák és a kötetlen képzelet világában volt otthonos, de a reformkor és negyvennyolc hősei, a Jeney Kálmánok, Szentirmay Rudolfok, Kárpáthy Zoltánok, Garamvölgyi Aladárok iránt aligha volt közönyös — s hogy nem volt az, azt éppen Sőtér István említett Jókai útja című, újabb tanulmánya mutatja ki igen plasztikusan. A Félkör esszéinek, értekezéseinek közepette különös súlyuk és kisugárzó érvényük van az akadémiai emlékbeszédeknek. Szerzőjük ugyanis - a kiemelkedő magyar szónokok hagyományaihoz híven — nem csupán s elsősorban nem is pályaképeket elemez és értékel azokban, hanem életigazságokat fogalmaz meg nemzetnevelő igénnyel, erkölcsfilozófiai maximákat, történetfilozófiai meghatározásokat összegez, magatartásprogramot sugall az olvasóknak. Mind gyakoribb ez emlékbeszédekben a szentenciózus, aforizmaszerű megállapítás, az axióma, a kikezdhetetlen sarktétel - általuk a szellemi összpontosítás ívlényei világítják be a nemzeti hagyományok megelevenítését. Közrejátszik ebben az is, hogy Sőtér a gondolatot értékeli a legtöbbre az irodalomban, a művészet által felfedezett felismeréseket az emberről és az emberivé hasonított valóságról, az intellektus által megragadott emberi teljességet. A gondolat pedig az ő számára a mozgó valóság racionális összefogását és sűrítését jelenti az esztétikum reveláló erejével. Ez axiómák révén az emlékbeszédek gyakran mindössze egy vagy két mondattal képesek bekapcsolni a klasszikusok életműveit koruk és társadalmuk eleven, pezsdítő vérkeringésébe, kollektív atmoszférájába,villantják fel előttünk az írói teljesítmény viszonyhálózatát, életre hívó alapját és közegét. Sőtér azért is vállalkozhat erre, mivel igen közel tud kerülni a különböző költői alkatokhoz, formátumokhoz - belülről ismeri és éli át újra a teremtésfolyamatokat, a szép szó megtalálásáért vívott harcokat. Nemcsak értelmez, de megért, nemcsak feltár, de azonosul, nemcsak megfejt, de rendező egységet teremt tárgyon belül és kívül egyaránt. S a szentenciózus megfogalmazásokhoz az is közelíti, hogy fogalmai általában pontosak, lucidusak, maradéktalanul a tárgyhoz illők, és ami a legfontosabb: sohasem nehézkesek. A franciás kultúra világosságát és harmóniaigényét, az áttekinthető szerkesztést és numerózus mondatfejtést külön élvezzük Sőtér István emlékbeszédeiben. Közülük a legszebb a Vörösmartyról, s a legidőszerűbb az Arany Jánosról szóló. Mindkettőben a gondolkodó áll előtérben. Az a teremtő szellem, amely a mind tágasabban értelmezett közösség mozgását kívánja versbe venni - mindenkor a teljesség igényével. Költő és kora összetartozásának dialektikáját maradéktalanul felidézik például a Vörösmartyról alkotott szentenciák. Íme egypár közülük......Összegező költészet a Vörösmartyé, s ezért válhatott az egész nemzet költészetévé is."......Az épülő Lánchíd és a megnyíló Vaskapu korát kell Vörösmarty mögött látnunk ahhoz, hogy szerepét és helyét jól láthassuk."......Vörösmartynak nem a tehetségével fölérő, de az emberi és a társadalmi habitusával rokon emberek változtatták át az akkori országot elmaradottból korszerűvé, barbárból műveltté, feudálisból polgárivá, falusiasból városiassá.". .....Amit ma elkötelezettségnek neveznek, azt valamikor hazaszeretetnek hívták.". ......Ahogyan Vörösmarty jutott el a múlt álomképeitől Kossuth és Széchenyi ügyének vállalásáig, úgy jutott el az egykori magyar társadalom is a régi dicsőségen borongástól egy olyan új akarathoz, mely az eszméket épületekben, hajózható folyókban, hidakban, Akadémiában.