Új írás, 1984. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1984-05-01 / 5. szám - Boldizsár Iván: Három keser-édes a végzetről (elbeszélések)
egyiken, kisvártatva átment a másikhoz, aztán vissza az elsőhöz. „Gyere csak." Odamentem, kinéztem én is. Két alak sétált lassan, komótosan, a ház előtt. Húsz lépés a budagyöngyei oldalon, húsz a Hidász utcában. Figyeltük őket vagy öt percig. „Nem minket keresnek", állapította meg Gyuri. „Mégse lenne jó, ha igazoltatni találnának. Csak a kapun lehet kimenni ebből a házból?" Lehetett az udvaron át, a kertek felé is. „Jó." „Maradjon itt", kérlelte Josette. „Köszönök mindent, de két éjszaka egymás után ellenkezik a konspiráció legelemibb szabályaival." Elbúcsúztunk, elindult, de az ajtóból visszafordult. „Itthagyom ezt a nagy táskát. Valami eszembe jutott. Napközben majd visszajövök érte." Tíz óráig tettem-vettem a ház körül. Az amerikai bombázók vagy tizenegykor vagy egykor szoktak jönni. A tizenegyórást mindenképpen meg akartam várni. Tizenkettőkor utcai találkozóm volt Kovács Imrével az Operaház előtt. Ma pontosak voltak az amerikaiak: tizenegy óra után egy perccel megszólalt a rádió: „Baja, Bácska, figyelem! Légiveszély!" Nem siettünk, még nem is biztos, hogy lemegyünk az óvóhelyre. Kinéztem az ablakon, a sétálók eltűntek. Csöngettek. A gyerek az előszobában volt, ő nyitott ajtót. Nagy nevetését hallottuk, egy pillanat múlva beszaladt hozzánk a szobába. Még mindig nevetett: „Mamó, a Gyuri bácsi megbolondult!" Az ajtóban állt Markos György, kanárisárgára festett hajjal. Két kezébe fogta a fejét, és ingatta, rázta. „A gyerek kinevetett. Majmot csináltam magamból." Nem baj, gyere be, mondtam s rosszul fojtottam vissza nevetésemet. Haja nemcsak sárga volt, kanárisárga, kénsárga, lensárga, de fel is állt, a fodrász, túlbuzgóságában hullámokat is sütött belé. Most már ő is nevetett. Bejött, körülnézett, felkapta a táskáját és kiment az ajtón. Josette utánaszaladt. „Ne vicceljen. Nem magán nevetünk. Ne menjen most el!" Visszafordult és megcsókolta Josettet. Kettesével szaladt le a lépcsőn. Utána iramodtam, de feleúton megálltam. Az ember nem szólhat bele egy másik ember dolgába, ha az illegalitásban van. Majd visszajön, mondtam a feleségemnek. Nem jött. Október tizenötödike után nem is kerestem, még óvatosabbnak kellett lennünk, mint azelőtt. Ez olyan jól sikerült, hogy a Margit körúti katonai fogház 93-as cellájában éppen Markos György mellett jutott nekem hely a szalmán. Koromsötét volt. Száját a fülemre tapasztva mondta meg a nevét és kérdezte az enyémet. Megmondtam és a suttogásnál is halkabban hozzátettem, hogy irtó marhán buktam le. „Mindenki marhán bukik le, én is." Hallgattunk egy kicsit, mert az ajtóban álló géppisztolyos nyilascsendőr kussot kiáltott. Amikor megvirradt, láttam, hogy visszafestette a haját a régi barnára. Már nem állt csendőr az ajtóban. Egymásra néztünk és elkezdtünk nevetni. A cellatársak rémülten odafutottak. Valaki a hosszú cella túlsó végéből odakiáltott és megkérdezte, hogy az új fiú megbolondult-e. 83