Új írás, 1984. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)

1984-05-01 / 5. szám - Boldizsár Iván: Három keser-édes a végzetről (elbeszélések)

egyiken, kisvártatva átment a másikhoz, aztán vissza az elsőhöz. „Gyere csak." Odamentem, kinéztem én is. Két alak sétált lassan, komótosan, a ház előtt. Húsz lépés a budagyöngyei oldalon, húsz a Hidász utcában. Figyeltük őket vagy öt percig. „Nem minket keresnek", állapította meg Gyuri. „Mégse lenne jó, ha igazoltatni találnának. Csak a kapun lehet kimenni ebből a házból?" Lehetett az udvaron át, a kertek felé is. „Jó." „Maradjon itt", kérlelte Josette. „Köszönök mindent, de két éjszaka egymás után ellenkezik a konspiráció legele­mibb szabályaival." Elbúcsúztunk, elindult, de az ajtóból visszafordult. „Itthagyom ezt a nagy táskát. Valami eszembe jutott. Napközben majd visszajövök érte." Tíz óráig tettem-vettem a ház körül. Az amerikai bombázók vagy tizenegykor vagy egykor szoktak jönni. A tizenegyórást mindenképpen meg akartam várni. Tizenkettőkor utcai találkozóm volt Kovács Imrével az Operaház előtt. Ma ponto­sak voltak az amerikaiak: tizenegy óra után egy perccel megszólalt a rádió: „Baja, Bácska, figyelem! Légiveszély!" Nem siettünk, még nem is biztos, hogy lemegyünk az óvóhelyre. Kinéztem az ablakon, a sétálók eltűntek. Csöngettek. A gyerek az előszobában volt, ő nyitott ajtót. Nagy nevetését hallottuk, egy pillanat múlva beszaladt hozzánk a szobába. Még mindig nevetett: „Mamó, a Gyuri bácsi megbolondult!" Az ajtóban állt Markos György, kanárisárgára festett hajjal. Két kezébe fogta a fejét, és ingatta, rázta. „A gyerek kinevetett. Majmot csináltam magamból." Nem baj, gyere be, mondtam s rosszul fojtottam vissza nevetésemet. Haja nemcsak sárga volt, kanárisárga, kénsárga, lensárga, de fel is állt, a fodrász, túlbuzgóságá­ban hullámokat is sütött belé. Most már ő is nevetett. Bejött, körülnézett, felkapta a táskáját és kiment az ajtón. Josette utánaszaladt. „Ne vicceljen. Nem magán nevetünk. Ne menjen most el!" Visszafordult és megcsókolta Josettet. Kettesével szaladt le a lépcsőn. Utána ira­modtam, de feleúton megálltam. Az ember nem szólhat bele egy másik ember dolgába, ha az illegalitásban van. Majd visszajön, mondtam a feleségemnek. Nem jött. Október tizenötödike után nem is kerestem, még óvatosabbnak kellett lennünk, mint azelőtt. Ez olyan jól sikerült, hogy a Margit körúti katonai fogház 93-as cellájában éppen Markos György mellett jutott nekem hely a szalmán. Koromsötét volt. Száját a fülemre tapasztva mondta meg a nevét és kérdezte az enyémet. Megmondtam és a suttogásnál is halkabban hozz­átettem, hogy irtó marhán buktam le. „Mindenki marhán bukik le, én is." Hallgattunk egy kicsit, mert az ajtóban álló géppisztolyos nyilascsendőr kuss­ot kiáltott. Amikor megvirradt, láttam, hogy visszafestette a haját a régi barnára. Már nem állt csendőr az ajtóban. Egymásra néztünk és elkezdtünk nevetni. A cellatársak rémülten odafutottak. Valaki a hosszú cella túlsó végéből odakiáltott és megkér­dezte, hogy az új fiú megbolondult-e. 83

Next