Új írás, 1987. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)
1987-07-01 / 7. szám - KÖRKÉP - Somlyó György: "Fessek? Ne fessek?" (Octavio Paz és Marcel Duchamp)
A „jobb" helyett a „más"-sal érzi jelezhetni azt, ami számára a művészetben aktuálisan kiemelkedő. Kétségtelen a modern művészet nem „jobb" kívánt lenni ugyanabban, amit előtte csináltak (szemben minden eddigi művészeti korszak természetes törekvésével), hanem más. A modern művész nem jobb (szebb stb.) „Női portrét", „Csendéletet", vagy épp „Mária mennybemenetelét" kíván csinálni, mint amit X. Y. előd vagy N. N. kortárs művész csinált vagy tud csinálni, hanem mindenekelőtt nem azt, végső soron pedig mást, mint amit egyáltalán addig művészetnek (képnek stb.) neveztek. Úgy látszik, Marcel Duchamp volt az, aki e sajátságos fejlődés legkezdetén (lényegében 1912-ben, mikor a Nagy Üveg eszméje megfogamzott) vállalta ezt a másságot, felhagy nemcsak a hagyományosan festészetnek nevezett tevékenységgel, hanem azzal is, amivé ez az avangard sorozatos hullámain vergődve vált. Ezt a netovább-mivoltát s e netovábbmivoltnak a szerepét ismerte fel és vállalta vaskövetkezetességgel - valamint azzal a hajlékony ellentmondásossággal, ami ennek szükségszerű velejárója. Ebben életműve (vagy életművének jelzésekben megörökített hiánya) valóban példás. Korunk művészetének e központi és valóban előzmény nélküli jelenségét, a művészet önfelszámoló tendenciáját semmin nem lehet jobban megfigyelni, mélyebb indítékaira visszavezetni, mint az ő, éleselméjű kommentárokkal és önértelmezésekkel kísért „művészi", pontosabban anti-művészi hagyatékán. Kivált, ha a másik szélsőséggel állítjuk szembe, amint ahogy Paz teszi: Picassóval. Paz leleményes és szellemes „binaritások" sorozatában, az ő nyelvi „kettőslátására" jellemző ellentétes párhuzamokban tárja fel a kettő antitézisét. De talán túl hamar elejti ezt a biztos kézzel kihúzott szálat. Pedig érdemes megpróbálni valamivel tovább követni: odáig, ahol Duchamp és Picasso útja nem evidensen eltér egymástól, hanem, legalább egyetlen fontos mozzanatra, látszólag, találkozik. Duchamp híres találmánya, a ready-made, az „eleve-kész" műalkotás, illetve „nem-műalkotás", még pontosabban anti-műalkotás, a puszta választás által lesz az, ami, hangsúlyozottan: minden elfogultság, irányultság, szándék és ízlés, pretenció és prekoncepció nélküli választás által. A választó mindennemű közreműködése, beavatkozása nélkül jön létre, kivéve persze egyet: a választó személyét és a választás aktusát. Valamint azt, hogy a választó a maga választását, a „talált tárgyat" névvel (címmel) is ellátja. Paz szerint a választásnak eleve erotikus jellege van, hiszen a találás a váratlan találkozás alapja. Mint ahogy Duchamp egész (jelzett) életműve alapvetően az emberi élet ez alapviszonyára, férfi és nő találkozásának misztériumára összpontosít, a Portré vagy Dulcineától a posztumuszába van...-ig (amelynek létéről Paz, tanulmánya írásának idején, 1967-ben még nem tudhatott). De a választást felfoghatjuk az emberi élet állandó egzisztenciális körülményének is (ahogy később az egzisztencializmus teszi, amelyet Duchamp, mint annyi más későbbi szellemi-művészeti fejleményt, szintén megelőz). A választás ugyanolyan szünetelhetetlen életműködésünk, mint a lélegzetvétel vagy a szívdobogás, ezt emelni hát a művészet (vagy művészethelyettesítés) alapkövévé, telitalálatnak látszik. A minden ítélet és szándék nélküli választás azonban kritikája a választásnak is (nemcsak annak, aminek Duchamp-nál a kritikája akar lenni): a mindig kikerülhetetlenül kritikán alapuló választás kritikája. A választásnak ez a mindennemű értékkritériumtól megfosztott formája ugyanannyira ellentéte a választásnak, mint amennyire választás, így aztán, ha Duchamp a szándéktalanul kiválasztott vizeldére nem írja rá, immár szándékosan, hogy Kát, senki észre se venné e választását, nemhogy botrányt okozna vele (amit okozott, és szándékában is állt okozni). Itt tehát eleve meghiúsul a művész (?) eredeti szándéka a szándéktalanság, mert hiszen mindent mégiscsak azzal az előzetes szándékkal választ ki, hogy utólagosan valami szándéka legyen vele a szándéktalanság jegyében.