Új írás, 1989. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1989-12-01 / 12. szám - Sarusi Mihály: Eszterberke (regényrészlet)

­ Burukk, burukk. Az öregek mesélik: abban az évben, azt mondják, 1­595-ben, amikor engem a kisdobozi romok közt találtak, a doboziak közül aki megmaradt, jórészt ide húzódott. A tatár a rétszéli halomra meg a partra állt, s magyarnak öltözve kísérelte meg kicsalni a népet a nádasból. Ez másik tatár csapatból lehetett, mert azok, ahogy a falut kirabolták, odébbálltak. Akkor jöttek ezek, nekik is kellett volna néhány magyar rab. És csak a már kifosztott, üres falu. Kiállt a partra a magyar ruhába bújt tatár, és kiáltozni kezdett. Nem nehéz magyarnak öltözni, bár a hátadra, süveg a fejedre, kezedbe bot, és te nem tagadhatod, hogy magyar hajdú vagy. A lábadon se csizma, se bocskor. Talpas. Egy kicsit messze volt mitőlünk, hát fűzfából vagy bodzából öt hosszú kürtöt fúrt-faragott, azon keresztül rikoltozott az ebadra: Sári, Mári nem féljetek. Pista. Jani ide gyertek! Elmentek már a tatárok! A maradék doboziak még akkor sem jöttek elő, amikor a békésiek már otthon voltak, s az Emlőstöly-szigeti pákász arra járván bekiáltott nekik: Gyertek haza magyarok. Nem leszen már bántástok! Süssetek húst, kalácsot. Csapjatok vigasságot! Elmentek a buggyantós törökök. Nem és nem. A háromszázból megmaradt huszonkét dobozi bentmaradt a mocsárban. Az Óvárban és a malomkerti várban. Nádból kunyhót emeltek, a verembe a rossz napokra gondolva jó előre elrejtett búzát két kövei megőrlik, cipót sütnek a partoldalba vájt üregben, majd kenyér híján sólyommal és köngyölével, gyékénylő lisztjével eszik a halat, vadruca húsát. Jobb is félni a tatártól. Ha már hetedhét határban jár, akkor is érdemes óvatosnak lenni. Ha a magyar ember tatárzajt hall, mindenét elhányva menekül, bújik. Eszter, szép név. Az apja amott, följebb halászik. Ide valóban inkább a békésiek járnak. Azt mondják, a tatár megeszi az embert! Lesik az embereket, s ha valaki előmerészkedik, nekiesnek, fölfalják. Egyszer állítólag a csabai kastélyban hét embert hizlaltak dióbélen, aztán egyesével levágták és megették őket. Az egyik, azt mondják, dobozi volt, nem akart meghízni, utoljára maradt. Este bementek hozzá, hogy levágják. Letették a bárdot, hogy megfogják. Ez a magyar fölkapta a bárdot, mind a tatárt levágta! Felöltözött a tatár ruhájába és elmenekült. Biztos nem Dobozra! Világgá ment. A fejércselédet, gyermeket megfogják, lefejelik, a húsát nyersen eszik.­­ A csatári bíró arra kér, segítsek neki. Mert ha én sem tudok, oda a fia. A csatári bírót vették elő a törökök, amikor kiderült, hogy a faluja nem tudja megfizetni az adót a gyulaiaknak.­­ Nem és nem, annyi pénzünk nincs! Ha mindenünket elviszitek, abból sem futja erre a rettenetes különadóra. Mert egyszer már fizettek, de a török földesúr mást gondolt: kellene még neki egy kicsike. Na de mindez semmi, akkor a török vallatni kezdte a bírót. Ő volt kéznél, hát lekapták a tíz körméről, hogy őket ne akarja hazugsággal a lábukról levenni. Nincs irgalom! Pénzt vagy életet. Nem mentek ezzel sem semmire. No akkor a bíró ujját a török puska kovakövének a helyére tették, és a muszlim hitharcos azt mondta, természetesen magyarul, mert a kulcsszavakat, fontosabb mondatokat már megtanulta a bennszülöttek nyelvén a hódító: - Hozz gyorsan kincset! A bíró megijedt, elárulta magát. Az ajtóküszöb alatt találták meg a végrehajtók az erszény pénzt. A bíró nekem azt mondta, azért nem vette elő szép szóra, mert ebből akarták jövőre kifizetni a falu adóját, ami két hónap múlva esedékes. Hogy egyik szavamat másikba ne öltsem, a csatári bíró futott fűhöz, fához, szaladt a gyulai

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék