Új írás, 1989. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1989-12-01 / 12. szám - Sarusi Mihály: Eszterberke (regényrészlet)

basához is, persze nem jutott szóhoz, amikor a lába elé borult a palotája küszöbén, a basa belerúgott: - Menj innen, kutya! Jól belerúgott, a kádi meg jogosnak találta az uraság eljárását, ugyanis a török adószedő vitézek büntetésből magukkal vitték a csatári bíró fiát. Matyi a gyulai várba került, holnap lesz a rabszolgavásár, a szpáhi ott akar rajta túladni. Hogy ezzel bünteti a bírót! És megvitték eminjei a hírt szerte a Körösökben: Vigyázzatok, magyarok, mert így jár minden engedetlen piszkos magyar bíró! Ennek a gyulai basának az a kedvenc szavajárása: - Magyarkodunk, magyarkodunk, a temetők meg üresek?! Ha valaki nem fizeti rendesen az adót, az természetesen magyarkodik. Ilyen világot. Nem hiszem, hogy lehetséges ennél magyarellenesebb világ. Előbb megnézem magamnak azt a leányt. Jobban szemügyre veszem. Sámson a disznóit a kiskondásra bízza, maga pedig nyakába veszi a rétet. Rét, majd erdő. Megnézi. Zsovány-erén keresztbedőlt fa, megteszi hídnak. A Fekete-ér már szélesebb, kerülni kell miatta. Átvisz az adományi rétész, aki éppen erre bóklász. Hideg a víz, nem úszhatja át. Gondolta, talál erre csónakot. Ha más nincs, megteszi valami fatörzs. Gyermekkorában az eret úgy ugrotta át, mint a török majom Gyulán a Köröst: megfogott egy iszalagot, lendületet vett, és a kötél már át is röpítette a túlpartra. Most tán leszakadna vele. Ilyen mahomet egy ember. Hogy jöhet az én nyelvemre ilyen szó? Csak meg ne hallja valaki. Jót iszik a lápkútból. Fenyeres erdején túl, a remetei erdő­szélen lehasal. Az ott, szembe, Törökországban, az a kis füstcsík Eszterék tanyája. Tán meleg étellel várja haza az apját. . Ha türelmesen várok, talán meglátom, ahogy vízért szalad. Most tiszta a Körös, lehet belőle főzni, akár inni is. Csak amikor a nyári posvány belefolyik, Isten ments, hogy ezzel élj! Sokan elpusztultak már, mert nem hitték el, hogy a Körös-víz se mindig iható. Főleg az idegenek­nek. Igyanak, ha jólesik nekik, a bűzlő láp pocsarából. Allah legyen izgalmas hozzájuk, mert mi nem leszünk. Bolondot csinál belőlem ez a lány. Ember létemre, bíró létemre idefektet a Körös-parti bokrok alá. Mintha pogánylesni jöttem volna. Sámson dolgavégezetlen tér meg kondájához. A disznókat most hosszabb időre a legé­nyére bízza, mert emberesedik a kondás, nem is szereti, ha fattyúszámba veszik. Örül, alig fél a bőrében, hogy ő lehet egy kicsit az úr a dobozi erdőben. A gazdája Gyulára megy, ott van dolga. - Csak ki ne bújj a bőrödből! Ha nem vigyázol, a tatár hozzásegít. Pityu erre egy kicsit megszeppen. Tovatűnik a bátorsága. Aztán csak összeszedi magát. Arra gondol, hogy ha jön a tatár, majd a konda megvédi. Megtanulta már a módját ettől a táltos disznókirálytól. Persze a szemébe nem mondaná, hogy disznókirály, csak hogy Sámson bátyám így, bíró uram amúgy. Na ezt a bíró uramat Sámson nem szereti, szívesen maradna csak egyszerűen falu kanászának. Dobozon lassan csak a disznó marad meg a népnek, mert a tehenet, bikát, ökröt a török rendre elhajtja, így aztán nem érdemes tartani. Nincs is már egy fia bornya se a dobozi magyarnak. Inkább ezt a török szemében utálatos jószágot tartja a ház körül, a csürhében, meg az erdei, réti kondában. Esetleg még egy kis méhkas a berek szélén. A tatár tán nem bántja. Méhkas is inkább a berekben marad meg. Mert a török rájárna a dobozi mézre, szereti a mindenféle nyalánkságot a törökre. Ám ebben a világban hamar elvadul a méhcsalád, futhat utána a parasztja. Inkább a rétész ember gazdálkodik ezzel is: a berek távoli szigetein, török nem látta táján él asszonyostul-gyermekestül, máskor meg egymaga, magának. A réti mézből hoz egy csuporral Eszternek. Valamivel kedveskedni kellene neki. Majd hoz vásárfiát! A gyulai vásárból. Édes jó Istenem. Sámson útnak ered. Megigazítja a gatyáját, igazít egyet a hátát melegítő bőrön, tőrét

Next