Új írás, 1990. január-június (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990-03-01 / 3. szám - KÖRKÉP - Ratzky Rita: A Szerelem gyöngyei Bertának (Petőfi Sándor versciklusáról)
RATZKY RITA A Szerelem gyöngyei Bertának 1844-ben Petőfi Sándor meghódította Pestet, az év elején még névtelen, nyomorgó senki, néhány hónap múlva a fővárosi lapokban rendszeresen publikáló, hivatallal bíró, közismert személy lett, aki friss, másféle haragjával megrázta az irodalmi életet. Nem bírta sokáig a helyhezkötöttséget, élményekért. Csapó Etelkát felejteni 1845. április 1-én felvidéki körútra indult. Az utazás két és fél hónapja alatt sok sikerben, meleg baráti szóban és ölelésben volt része. Mindenütt várta valaki, neki - aki végigtanulta, végigszínészkedte, végigutazta Magyarországot - mindenütt akadt jóembere. Június végefelé visszaérkezett a fővárosba, és mintha megszűnt volna a sikerek több mint egyéves sorozata. Az irodalmi élet emberei, akiket talán az első időkben, a fiatal zseni berobbanásakor az eléggé zárt, értelmiségi szalonvilágba, kissé megbénított az új tehetség ereje, magabiztossága (ami egyébként elengedhetetlen volt a bevonuláshoz), kihasználván a költő távollétét, ellentámadásba lendültek. Kapóra jött nekik a Zöld Marci kudarca (a Nemzeti Színház visszautasította Petőfi Szalkszentmártonban lóhalálában írott drámáját), örömmel ütötték a terjedelmes, ledorongoló kritikákban (Petrichevich Horváth Lázár a Honderűben, Császár Ferenc az Életképek mellékletében, az Irodalmi Őrben). Mindkét támadásra - önmagához illően verssel felel (A Honderűhöz, Császár Ferenc őnagyságához). A válasz kemény, a többi közt ezt vágja Petrichevich szemébe:„Mióta van, hogy meri ingerelni / A hős oroszlánt a hitvány majom?...". Császár Ferenccel pedig egyszerűen közölte, hogy rossz költő: „Drága, tisztelt nagyságos úr! / Az ön atyja csizmadia; / Önnek is jobb lenne, ezt a / Mesterséget folytatnia. / " Ez utóbbi nem jelent meg a költő életében nyomtatásban, az előbbit pedig egy gyűjteményes kötetébe sem vette fel. Mégis elgondolkozhatott pozícióján az irodalmi világban, amelyet a fentebb stílt követelő, konzervatív szerkesztők támadásain túl a féltékeny barátok és álbarátok fondorkodásai is rengettek. Mit most? Verseit elfogadták ebben az egyszerre feudális és liberális fővárosi világban, de befogadni nem akarják, és gondolkodásbeli, alkotásbeli, viselkedési konvenciókat egyaránt nem tűrő szelleme maga sem akar befogadtatást nyerni. Magányos, a nagy, közös eszméken nyugvó barátságok (Jókai, Arany) még eztán jönnek. Költő, ezt teljes öntudattal vállalja és éli meg, de ez neki már kevés. A többi cél még homályban. Mi lehetne még? A kérdés csak később fogalmazódik meg benne, jó egy év múlva (Sors, nyiss nekem tért...), de mint hiány már benne van nyugtalan lelkében. Petőfi ekkorra gondolkodásában, viselkedésében plebejus polgár, nem tudja elfogadni, hogy életútját származásából adódó akadályok határozzák meg. Tudatában van nem mindennapi képességeinek és akarata van hozzá, hogy ezeket kibontakoztassa. Minden élethelyzetét költőként éli meg, később is, amikor az önérvényesítéshez más politikai pályát is talál. Ezt sohasem szabad elfelejtenünk, ha vele foglalkozunk. Értékrendje túlmutat mind a feudális, mind a polgári értékrenden. „Annyit érsz, amennyi vagy"