Új írás, 1991. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)

1991-06-01 / 6. szám - KÖRKÉP - Laczkó András: Keserédes történetek Széchenyiről

­ Dejszen kedves komám, hamarabb kivetlek én téged ebből a szobából, mint ezt a képet!• Közadakozás a híd költségeire. Ez is új eszme volt. Ezért Széchenyi egy ívet állított fel, amelyre mindenki aláírta a nevét azok közül, kik minden megfontolásból szükségesnek látták az állandó híd létesítését és azt tőlük telhető módon elősegíteni szándékoztak. A papírlap a haladást kívánók és a konzervatívok közötti határvonalnak is dokumentuma. A tizenhat aláírás mind­azoké volt, akik a változás élharcosai voltak az országgyűlésen. A tizenhat név kevésnek tűnhet. Főleg olyan korban, amikor a reformot, a változtatást mindenki akarta. Ezek mellett volt azonban szélesebb tábora is a Lánchíd gondolatának. Ezt bizonyítja az alábbi történet, amelynek ideje 1848 júniusa. A híd lassan készült, s a huzavona még Széchenyiben is kétségeket ébresztett, érdemes volt-e küzdenie, magával ragadnia azt a tizenhat embert? Éppen a megbecsülésről beszélt egyik barátjának, amikor a szobába lépett a huszárja, és jelentette, hogy három paraszt­­ember óhajt bejönni. A gróf engedélyt adott.­­ Széchenyi István gróf urat tisztelhetjük a személyében? - kérdezte a három belépő közül az egyik. - Igen Én vagyok, jó barátaim. Mivel szolgálhatok? - Könnyen készen leszünk a kérelmünkkel - mondja a szószóló ha kegyelmes urunk jóságát nem tiltja tőlünk. Széchenyit a beszéd, illetve a szokatlan vendégek megjelenése nagyon földerítette Meg­érezte, hogy örömet kap tőlük. Ezért azzal válaszolt, hogy ami tőle függ, azt megígérheti. A szószóló meghatottan mondta: - Pesten volt dolgunk a helységünk ügyében, s minthogy a Lánchidat megnéztük, nem akartunk elmenni anélkül, hogy gróf Széchenyi Istvánt meg ne lássuk, ezért idebátorkod­tunk a gróf úrhoz, s csak azt kérjük, engedje meg nekünk, hogy a kezét megfoghassuk. A szemtanú szerint ekkor Széchenyi nem tudott megszólalni... S akkor sem, amikor Pesttől végleg búcsúzva megállt a Lánchíd előtt. Csak a könnyei potyogtak... Megalakult a felelős magyar kormány. S szinte mindegyik tagjának a semmiből kellett a mindent megteremtenie. Ráadásul az ellenzők és akadályozók akciói közepette. Jöttek a hírek a lázadozó katonákról, a délvidéki gondokról. A márciusi ifjak május 12-én küldöttsé­get menesztettek a kormányhoz. Ott volt a miniszterelnök, Széchenyi, Kossuth, Deák. A küldöttség szónoka Petőfi Sándor. A kép már önmagában is szép. Petőfi hévvel beszélt, követelt: - A magyar kormány kötelessége a hazát megvédeni! Adjon fegyvert a nemzet őrsere­gének, nekünk, kik készen vagyunk vérünket hullatni! A miniszterelnök szakállát simogatva válaszolt: -Türelem, uraim, türelem! Látjuk a bajt, de a megoldás igen nehéz. Államkasszánk üres. Itt a pénzügyminiszter úr... Kossuth bólogatott és széttárta a kezét. Széchenyi pedig átvette a szót: - Önök azt mondják, adjunk, s nem kérdik miből. Igazuk van! Azért kormány a kormány, hogy a semmiből mindent teremtsen. Petőfi hevesen közbevágott: - A kötelességet kell nézni minden előtt! Széchenyi rezignáltan felelt: - Tudom, teremtenünk és adnunk kell, s figyelnünk minden követelő szóra. Higgyék el, igyekszünk a végsőkig elmenni a kötelességteljesítésben. Ahogy Ön is a poézisben. Ha jól értem, ezt követeli tőlünk. Petőfi azonnal rácsapott:

Next