Új írás, 1991. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1991-12-01 / 12. szám - Száraz Miklós György: Odüsszeusz utolsó kalandja (novella)
SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Odüsszeusz utolsó kalandja Dr. Odüsszeusz szerette a ködöt. Az esti ködöt, ami előbb a fenyvesekkel koronázott hegyek ormát burkolja be, aztán alágomolyog a meredek lejtőkön, a városka alkonyi fényben csillogó tornyaira ereszkedik, majd elterpeszkedik a zsindellyel fedett háztetőkön. Kisgyermekkorában sokat meséltek neki egy óriásról, aki esténként a hegyek mögötti völgyben heverészik és sűrű, bodor fellegeket ereget pipájából, és akit soha senki nem látott ugyan, de akiről mégis mindenki tudja, hogy igen jólelkű, jámbor fajta, s tán még a hűvös tavaszi estéken sem is más egyébért dúl hanyatt a várost karéjozó hegyek mögötti völgyben, mint hogy pipájának oltalmazó füstjével óvja a fagytól a Paradicsom hegy kertecskéinek gyümölcseit. De a későőszi, hajnali ködöket is szerette dr. Odüsszeusz, amikor az ezüstfehér derengésben elmosódottan, bizonytalanul lebegnek a házak, és a szűk utcácskák kitágulni látszó tere csalóka távlatot nyit a képzeletnek. Nyes hajnalokon meg-megállt egy-egy utcasarkon, s kitágult orrlyukkal, mélyen szívta tüdejébe a hűvös, friss hegyi levegőt, néha még a tenger sós illatát is érezni vélte, és úgy búgott, visszhangzott fülében egy-egy magányos házőrző kutya tompa, bús vonítása, mintha a távolban hajóduda szólna. Egy hasonlóan ködös, őszi reggelen dr. Odüsszeusz éppen az alsó piacról csoszogott hazafelé. Egyik markában egy paradicsommal teli, elnyűtt háló fülét, a másikban pedig egy, a fejjel lefelé lógázástól gutaütött, kövér tyúk összekötözött lábait szorongatta. Az utcák néptelenek voltak, s a kopott házacskák olyan szégyenlősen bújtak elő a köd sűrű, mozdulatlan fátyla mögül, ahogy tán ama hajdani, szűziesen tiszta erkölcsű leánykák óvakodhattak ki a fürdőző szoba párás homályából, nászéjszakájuk hajnalán. Hősünk meg-megállt bámészkodni, de meg hogy kicsinykét kifújja magát, nagyokat szippantott a levegőből, s mint ilyes ködös reggeleken mindig, fejében furcsa történetek kergetőztek: ódon tengerészhistóriák és rémmesék a „bolygó hollandiról", aranygályákról, Kidd kapitányról, a hírhedett Morganról és más nevezetes kalózokról. Ahogy a Deák Ferenc és a hirtelen lejtésű Honvéd utca sarkához ért, dr. Odüsszeusz újból megpihent kicsit. Elbámult lefelé, végig a ködben úszó Honvéd utcán, aminek végében - ő legalább úgy látta - úgy magasodtak a szürkén derengő háztetők fölé a papiak tépett, kopasz jegenyefái, mintha csak egy a kikötőjében veszteglő vitorláshajó árbocai lennének. Mint aki tünékeny, illanó álomképet lát, olyan dermedten bámulta a távoli faóriásokat. Mintha még a keresztrudak vékony vonalát is kivenni vélte volna, a feltekert vitorlák gömbölyödő hurkáit, az árbockosarat.....Vén bolond vagy, Odüsszeusz! - mordult végre is nagyot, és kissé megbotránkozva a jobbjában szorongatott, gutaütött tyúkra pillantott. - Ahogy azt mondani szokás - folytatta -, nem vagy te más, mint egy javíthatatlan álmodozó.” Azzal nagy levegőt vett, és tovább indult fölfelé, az egyre meredekebb utcán. Ám alig léphetett tán hármat-négyet, valami csillogó holmit vett észre a göbös járdán. Megállt, hitetlenkedve nézett a lába előtt heverő, aranyosan csillogó tárgyra. Aztán, mielőtt lehajolt volna, a földre zöttyentette a hálót, mint valami hatalmas, piros lepény, úgy terült szét a paradicsom a kövezeten. Föl sem is egyenesedett még, és hősünk már tudta, mit is tart kezében. Mert ugyan világéletében ki sem mozdult az óriási hegyek közt lapuló bányavároska falai közül, ám épp elég tengerészhistóriát olva 52