Új írás, 1991. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1991-11-01 / 11. szám - KÖRKÉP - Bíró Ferenc: A szent öreg (Virág Benedek, 1754-1830)

mással - a hatás voltaképpen nem is annyira az egyes versekből, mint inkább innen, ha lehet így fogalmazni: a versek közül sugárzik. Ez az a teljesítmény, amelyhez nem tudtak eljutni az alkalomszerű és egymással organikus kapcsolatban nem lévő témákat megver­selő elődök. Ők inkább annak a felismerésnek bűvöletében dolgoztak, hogy a magyar nyelv kiválóan alkalmas a klasszikus verselésre, vagyis­ ihletük elsősorban verstani ihlet volt, ami természetesen nem gátolta őket esetenként igazi költői pillanatok megteremtésében. E poéta - világ középpontjában egy poétai szerep áll: a nemzet énekesének a szerepe. A nemzet énekesének Virág Benedek felfogásában jól meghatározott feladata van, műveivel ő emeli át az érdemdús hazafiakat a nemzet emlékezetébe, ő közvetít tehát a ma élő nemzet és egy bizonyosfajta nemzeti transzcendencia között. Költő nélkül ez az öröklét nem is létezik, hiszen ennek az öröklétnek a biztosítéka éppen maga a költészet - „Sirtokba dőltek sok jeles emberek / Nevekkel együtt, már tsak azok, kiket / Megtisztelt a' virtust imádó / Múzsa' ditső neve, nem haladónk." Kötetét ez a felfogás szervezi jól érzékelhető egységbe, a költészet - a „Múzsa" - e rendkívüli hatalmára vonatkozó meggyőződése szerinte minden versre kisugárzik. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a gondolat nem ebben az 1799-es kötetben bukkan fel először a magyar irodalomban sem, Virág Benedek itt is hagyományt folytat, noha ez nem a diákos elődök tradíciója. A nemzeti költő szerepé­nek hasonló felfogása előtte már többször femerült, vele rokon elképzeléssel találkozunk az ifjúkori jóbarát, Ányos Pál verseiben is. A földi dolgok múlandósága fölött töprengő papköltő talált rá az evilági transzcendencia lehetőségére a nemzet keretei között: a hazáért haltak emlékezetét híven őrzik az unokák. Ányos gondolatvilágában ugyan nem tudott meg­állapodni és kiteljesedeni ez az eszme, de éppen ez volt költészetének az egyik olyan mozzanata, amelyhez tisztelője és követője, a nyolcvanas években feltűnt legnagyobb köl­tőtehetség, Batsányi János kapcsolódott. Ő már határozottan tudta, ami Ányosnál még csak sejtelem volt: a nemzet emlékezetéül a leghatásosabban, mert a leginkább maradan­dó módon a költészet szolgál, s éppen ezért tudatosan készült - pályájának korai idősza­kában - a nemzeti költő szerepére. Amikor 1788-ban azt írja, hogy „Bárdossá akartam lenni nemzetemnek", akkor azt is elárulja, hogy előtte ott volt a világirodalmi minta, Osszián, de az események (a magyar irodalom szerencséjére) nem engedték meg számára, hogy ebbe az irányba haladjon költői útja. Ez a nemzeti hősök nagy tetteit megéneklő - s ezzel őket s önmagát az öröklétbe átemelő - költői program meg-megkísértette Csokonait is: honfog­lalási eposzkísérletével, az Árpádiásszal kapcsolatos és igen komoly erőfeszítéseit egyér­telműen e szerep betöltésére való törekvés ihlette, noha az ő igazi költői pályája sem erre tartott. Az a költő, aki számára ez a szerep nem csak egy lehetőség volt, hanem a költői tevékenység igazi és elsőrendű célja, az 1799-es verseskönyv szerzője s egyben ez az a kötet, amelynek éppen ez a szerep kerül a középpontjába. Rögtön meg kell ugyanis je­gyezni, hogy Virág Benedek - noha láthatóan kapcsolódik elődeihez - úgy fogalmazza át a szerepet, hogy a költői tevékenységről magára a költő személyiségére kerül át a hang­súly, így olyan energiák szabadulnak fel, amelyek egyébként a nemzeti költő státusában mindig is benne rejlettek. Ha ugyanis a hazafiúi érdem csak ama művek által léphet át a halhatatlanság körébe, amely művek ez érdemeket zengik, akkor a költőnek lényegében vallásos hatalma van, ha a költészet a nemzeti örökkévalóság tartománya, s ide csak a költő emelheti át a hazai jelenkorának érdemes fiait, akkor ő az, aki halhatatlanná tesz, s aki így - természetesen - eleve halhatatlan maga is. Nemcsak a költészet, de magának a költőnek a személye is kitüntetett és senki által nem pótolható helyet foglal el tehát a nemzet életében. Ily módon ez a szerep nem csak jól észrevehető összefüggésben van a nemzeti irodalomnak azzal a státusával, amelyért oly elszántan és céltudatosan küzdöttek az 1780- as évek hazai írástudói, de itt éppen e státus továbbalakítása ötlik a szemünkbe: a magyar nyelvnek és irodalomnak megszerzett presztízst Virág Benedek terjeszti ki a magyar íróra. Az elődök, Ányos Pál, Batsányi János vagy Csokonai Vitéz Mihály életművében megtalál­ható kezdeményeket Virág Benedek teljesíti ki s állítja előtérbe, olyannyira, hogy az olvasó-

Next