Új írás, 1991. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1991-11-01 / 11. szám - KÖRKÉP - Bíró Ferenc: A szent öreg (Virág Benedek, 1754-1830)
mással - a hatás voltaképpen nem is annyira az egyes versekből, mint inkább innen, ha lehet így fogalmazni: a versek közül sugárzik. Ez az a teljesítmény, amelyhez nem tudtak eljutni az alkalomszerű és egymással organikus kapcsolatban nem lévő témákat megverselő elődök. Ők inkább annak a felismerésnek bűvöletében dolgoztak, hogy a magyar nyelv kiválóan alkalmas a klasszikus verselésre, vagyis ihletük elsősorban verstani ihlet volt, ami természetesen nem gátolta őket esetenként igazi költői pillanatok megteremtésében. E poéta - világ középpontjában egy poétai szerep áll: a nemzet énekesének a szerepe. A nemzet énekesének Virág Benedek felfogásában jól meghatározott feladata van, műveivel ő emeli át az érdemdús hazafiakat a nemzet emlékezetébe, ő közvetít tehát a ma élő nemzet és egy bizonyosfajta nemzeti transzcendencia között. Költő nélkül ez az öröklét nem is létezik, hiszen ennek az öröklétnek a biztosítéka éppen maga a költészet - „Sirtokba dőltek sok jeles emberek / Nevekkel együtt, már tsak azok, kiket / Megtisztelt a' virtust imádó / Múzsa' ditső neve, nem haladónk." Kötetét ez a felfogás szervezi jól érzékelhető egységbe, a költészet - a „Múzsa" - e rendkívüli hatalmára vonatkozó meggyőződése szerinte minden versre kisugárzik. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a gondolat nem ebben az 1799-es kötetben bukkan fel először a magyar irodalomban sem, Virág Benedek itt is hagyományt folytat, noha ez nem a diákos elődök tradíciója. A nemzeti költő szerepének hasonló felfogása előtte már többször femerült, vele rokon elképzeléssel találkozunk az ifjúkori jóbarát, Ányos Pál verseiben is. A földi dolgok múlandósága fölött töprengő papköltő talált rá az evilági transzcendencia lehetőségére a nemzet keretei között: a hazáért haltak emlékezetét híven őrzik az unokák. Ányos gondolatvilágában ugyan nem tudott megállapodni és kiteljesedeni ez az eszme, de éppen ez volt költészetének az egyik olyan mozzanata, amelyhez tisztelője és követője, a nyolcvanas években feltűnt legnagyobb költőtehetség, Batsányi János kapcsolódott. Ő már határozottan tudta, ami Ányosnál még csak sejtelem volt: a nemzet emlékezetéül a leghatásosabban, mert a leginkább maradandó módon a költészet szolgál, s éppen ezért tudatosan készült - pályájának korai időszakában - a nemzeti költő szerepére. Amikor 1788-ban azt írja, hogy „Bárdossá akartam lenni nemzetemnek", akkor azt is elárulja, hogy előtte ott volt a világirodalmi minta, Osszián, de az események (a magyar irodalom szerencséjére) nem engedték meg számára, hogy ebbe az irányba haladjon költői útja. Ez a nemzeti hősök nagy tetteit megéneklő - s ezzel őket s önmagát az öröklétbe átemelő - költői program meg-megkísértette Csokonait is: honfoglalási eposzkísérletével, az Árpádiásszal kapcsolatos és igen komoly erőfeszítéseit egyértelműen e szerep betöltésére való törekvés ihlette, noha az ő igazi költői pályája sem erre tartott. Az a költő, aki számára ez a szerep nem csak egy lehetőség volt, hanem a költői tevékenység igazi és elsőrendű célja, az 1799-es verseskönyv szerzője s egyben ez az a kötet, amelynek éppen ez a szerep kerül a középpontjába. Rögtön meg kell ugyanis jegyezni, hogy Virág Benedek - noha láthatóan kapcsolódik elődeihez - úgy fogalmazza át a szerepet, hogy a költői tevékenységről magára a költő személyiségére kerül át a hangsúly, így olyan energiák szabadulnak fel, amelyek egyébként a nemzeti költő státusában mindig is benne rejlettek. Ha ugyanis a hazafiúi érdem csak ama művek által léphet át a halhatatlanság körébe, amely művek ez érdemeket zengik, akkor a költőnek lényegében vallásos hatalma van, ha a költészet a nemzeti örökkévalóság tartománya, s ide csak a költő emelheti át a hazai jelenkorának érdemes fiait, akkor ő az, aki halhatatlanná tesz, s aki így - természetesen - eleve halhatatlan maga is. Nemcsak a költészet, de magának a költőnek a személye is kitüntetett és senki által nem pótolható helyet foglal el tehát a nemzet életében. Ily módon ez a szerep nem csak jól észrevehető összefüggésben van a nemzeti irodalomnak azzal a státusával, amelyért oly elszántan és céltudatosan küzdöttek az 1780- as évek hazai írástudói, de itt éppen e státus továbbalakítása ötlik a szemünkbe: a magyar nyelvnek és irodalomnak megszerzett presztízst Virág Benedek terjeszti ki a magyar íróra. Az elődök, Ányos Pál, Batsányi János vagy Csokonai Vitéz Mihály életművében megtalálható kezdeményeket Virág Benedek teljesíti ki s állítja előtérbe, olyannyira, hogy az olvasó-