Uj Kelet, 1940. február (23. évfolyam, 24-48. szám)

1940-02-16 / 37. szám

7 A könyv sorsa az ember sorsa Írta: CSEHI GYULA Olvastam, hogy megjelent Jules Romains nagy regényének, a ״ Les Hommes de Bonne Vol011té“-nak a tizenhetedik és tizennyolcadik kötete. A szellem termékeinél nem lehet a mennyiség elvét alkalmazni. A gondolkodás és a művészet igen sok remekműve anyagi megjelenésében sovány filsetke. De, akárhogy is nézzük, mégis csak impozáns az a rendszeresség, az a kitartás, amellyel Romains művét építi. Évről évre két kötettel gazdagodik a „Jóakaratú Emberek“ sorozata és terjedelmében, ma már megközelíti Zola Rougon-Macquartját, amely tudvalevőleg húsz kötetből áll. *A terjedelemnek ez a hasonlatossága indokolttá tenné a két író és a két mű összehasonlítását. Érdekes eredményre vezetne ez a munka, hiszen mindkét esetben azzal a szándékkal állunk szemben, hogy a regényíró az egész francia társadalom képét akarja megformálni, vagyis eposzát akarja megénekelni egy olyan emberi közösségnek, amely nagy számánál, összetettségénél, szellemi és anyagi életének differenciálódottságánál fogva leküzdhetetlen feladat elé látszik állítani a homéroszi babérokra pályázó művészt. Nem szándékunk megkísérelni az összehasonlításnak ezt a különben is még komi munkáját. Korai lenne azért, mert az egyik mű még be sincs fejezve. Viszont, a két író tevékenységének külső körülményeiben máris olyan különbözőségeket fedezhetünk fel, amelyek említésre érdemesek. Zola a Rougon-Macquartban, amint azt a mű alcíme is jelzi, egy család történetét akarta megrajzolni a Második Császárság _ II. Napóleon császársága — idején. A család mindinkább ürüggyé szerényedett és a főhős maga a társadalom lett. Az az ankét, amelyet Zola, mint a naturalista iskola feje,mint a ״ kisérleti“ regény hirdetője ״ emberi okmányok׳‘ szerzésére vezetetett, már korábban megérlelte benne egy méreteiben és szándékában nagy műtervét. Mikor azután a Sedani-vereség Párizs ostroma és eleste véresen befejezte a III. császárság korát, a Rougon-Macquart apja úgy érezte, hogy maga a történelem gondoskodott méltó fináléról annak a társadalomnak és annak a kornak a számára, amelynek romlottságát olyan közelről megfigyelte és melynek méhében észrevette az új, igazabb világ csírázását, fájdalmas fogganását. ,,Három év óta gyűjtöttem a dokumentumokat ehhez a nagy munkámhoz, amikor II. Napóleon bukása, amelyre mint művésznek szükségem volt és amelyet sorsszerűen ott éreztem drámám végén anélkül, hogy egészen közeljévőnek mertem volna pihenni, végül is megadta művem számára a borzasztó, de szükséges befejezést“ — mondta Zola a Rougon-Macquart megjelenése után. Már 1871-ben munkához látott és 1893-ig évről évre megjelentek művének egyes kötetei, szerzőjüknek eleinte csak rágalmakat, szidalmakat, később pedig olvasókat, hirt és szidalmakat, végül is dicsőséget és gazdagságot szerezve. Így született meg az a mű, amelyet Lemaitre az „emberi természet pesszimista eposzának nevezett, amelynek azonban éppen utolsó kötetei tanúskodtak a szerző kezdődő optimizmusáról, ami az emberi nem és közelebbről a francia társadalom jövőjét illeti. Bennünket most nem a mű értelme és értéke érdekel, hanem egyszerűen azok a körülmények, amelyek között Zola dolgozott. A francia társadalom a Rougon-Macquart keletkezésének húsz éve alatt mélyreható változásokon ment keresztül. A Harmadik Köztársaság első évtizedei voltak ezek. A köztársasági rendszer nehezen erősödött meg, a gyarmati hódítások állandó háború állapotában tartották az országot, a társadalmi feszültségek növekedtek, élesedtek, a ״ revanche“ hívei felidézték az első modern parancsuralom veszélyét a Boulanger tábornokszemélye körül megindított agitációjukkal, a nagyhatalmak versengése, a nehezen fenntartott és mint düledezőbb egyén-súly-politika, Németország hihetetlen gazdasági előretörése mellett, már az imperializmus korszakának bekövetkezését jelezte. Nem volt ez békés, csendes kor. Benne bontakoztak azok a az ellentmondások, amelyek az új század elején már olyan vészesen robbantak ki. De mindezt csak utólag olvashatjuk rá a múlt század utolsó három évtizedére. Belülről korántsem látszottak sem ilyen vészeseknek, sem ilyen veszélyekkel terheseknek. Zola megalkothatta művét anélkül, hogy más harcokat kellett volna megvívnia, mint a toll harcait. Munkaszobájába nem az ágyuk dörgése hallatszott be, hanem legfeljebb a ״ család és az erkölcs" védelmezőinek felháborodott bömbölése a ״ Patkányfogó“ vagy ״ Nana“ egyik-másik jelenete, vagy akár csak kifejezése miatt. Jules Romains-nek úgy 1928-ban, tehát a ״ béke“ első évtizedének vége felé támadt az az ötlete, hogy szélesre fogott regénysorozatban megírja korát. Módszere talán csak annyiban hasonlít a Zoláéhoz. (14.) ! (Ifjúsági regény) Csak akkor menekülhetünk, ha szeretni fogjuk egymást, ha segítünk egymáson. Azok, akiknek házában még maradt kevés liszt, méz, búzamag, edény és szerszám, kevés ruhanemű, eke, vagy más munkaeszköz, adja azt át nekünk, az egész gyermekközösségnek. Mától kezdve minden a mindenkié kell, hogy legyen, úgy kell viselkednünk, mint egyetlen család tagjai. Ki kell választanunk két vagy három olyan házat, amelyet az ellenség nem pusztított el és együtt kell laknunk. A megmaradt gabonamagvak egy részét be kell vetnünk, míg a másik részét az élelemmel együtt be kell osztanunk úgy, hogy elég legyen számunkra a jövő évi termés idejéig. A ruhákat is ki kell osztanunk azok között, akiknek arra szükségük van. Be kell osztanunk a munkát is. A nagyobbak egyik része a kisebbeket kell, hogy gondozza, a többiek házimunkát fognak végezni, míg mások a házak rendbehozatalán és a föld megmunkálásán fognak dolgozni. Munkával és kölcsönös segítséggel, valamint szeretettel, a közösség szeretetével az egyén iránt és az egyén odaadásával a közösség iránt, megmenekülhetünk az éhségtől és a nyomorúságtól és újból megelégedettek lehetünk. Ábsálom szavait a gyerekek kitörő lelkesedéssel fogadták. Egyetlen emberként állottak fel és hangosan helyeseltek. Mirjám így szólt: — Mától kezdve nem létezik az enyém és a tied. Minden mindannyiunké. Elchánán így szólt: — Mind együtt akarunk dolgozni és őrködni. Dávid ezt mondotta: — Jis te Ábsálom, te légy a falu öregje, amit mondani fogsz, mi azt megtesszük. A kicsiny Eszter kiáltott: — Légy az apánk! Könnyesek lettek a szemek. Ábsálom meghatottan felelt: — Egyedül nem leszek képes a nagy tenyhét viselni. Jobb, ha hármunkat bízzátok meg, Elchánánt, Mírjámot és engem. — Hárman, hárman, a hármas fonal nehezebben szakad. Mintha a gyermekek szomorú és elkeseredett lelkébe újból kis fénysugár hatolt volna be. Másnap a gyermekek szétszóródtak szülőházaikba és a többi házakba, átkutatták a házak összes sarkait és rejtekeit, edény, élelem, ruha maradványokat kerestek, sis az út szélén lévő nagy fa előtt ültek ők hárman, Ábsálom, Elchánán és Mirjám. Átvették azt, amit a gyerekek hoztak, ruhát, élelmet, szerszámokat egyformán. Nagy csomó állott már előttük. Egy gyermek közeledett elkeseredetten: — Az egész házat átkutattam. Az istállóban, az udvaron 18 kerestem és nem találtam csak ezt az épen maradt edényt. Egy másik gyerek így szólt: — Csak egy edény olajbogyót találtam, de nem tudtam kiemelni, mert túl nehéz nekem. Megtaláltam édesanyám egyik szoknyáját 18, hogy számára sem létezik a kimondhatatlan. Mindent elmond, mindent el mer mondani, legfeljebb ha azt tudja, hogy a kifejezés eszközeinek a megválogatása éppen úgy hozzátartozik a művész kötelességeihez, mint ahogy a valóság álcázatlan ábrázolása, vagy ha kell leleplezése egyike a művész elidegeníthetetlen jogainak. 1928 körül jelent meg a ״ Les Hommes de bonne volonté“ első kötete: ״ Le 6 Octobre“ Párizs egy napjának költeménye. 1908-ban indul a regény és a társadalom, mint változatosabb rétegeiből összeválotgatott hőseinek forgataga kötetről-kötetre színesebb, teljesebb körképét mutatja be annak a francia társadalomnak, amely — az olvasó tudta és érezte ezt, — napi gondjaival és harcaival törődve csupán, öntudatlanul haladt a szakadék felé, jutott a regény minden lapjával, fejezetével és köteteivel mind közelebb a világháború tragédiájához. Az olvasó képzeletében már alakult a nagy ״ triptyque“ hármas beosztásának az üteme: a háború előtt, a háború és a háború után. Mondottuk, hogy milyen lenyögöző pontossággal jelentek meg a sorozat kötetei. Annál is inkább csodálattal követte az ember Jules Romainnek, az alkotónak ezt a következetességét, makacs kitartását egy olyan mű mellett, amely talán nem is hozta meg neki közvetlenül a megérdemelt sikert, mert különben bőségesen kivette részét a kor nem mindig egyértelmű vilme — mondotta a kislány könybelábadt szemekkel. Eldhánán átvette a ruhadarabot, feljegyezte a nagy könyvbe, úgy, mint a többi átvett tárgyakat. Ábsálom intett az egyik oldalt álló fiúnak, hogy menjen és hozza el az olajbogyóval telt edényt. Dávid közeledett és szólt: — Szüleim búzájuknak egy részét egy gödörbe rejtették és az egész megmaradt. Mindegyikük szeme felragyogott. — Jó — mondotta Ábsálom — hagyd egyelőre ott a búzát, de kérlek, takard be jól. — fia nem találtam semmit — szólt egy másik gyermek szégyenkezve és zavarban — kerestem, kerestem és semmit nem találtam. Ábsálom megsimogatta haját: — Nem baj, kedvesem, nem tesz semmit. — Jin egy ezüstgyűrűt találtam az ágy alatt. Vegyétek... Mindegyik hozta piciny megmaradt vágyonát. A kincsek csomóját körülállták és vártak, hogy lássák, mit hoznak a többi társaik. Ekkor szomorú dolog történt. Dina nemcsak a saját, de a szomszéd házakban is kutatott, kotorászott és aztán jött és gondosan szép üvegtálat adott át. Náftáli, aki ott állott a többi gyermekek között és figyelt, kilépett kiáltva: — Az enyém a tál. A mi házunkból való. Miért loptad el? Ábsálom csodálkozva nézett rá és szólt: — Mi az, hogy az enyém, meg a tiéd? A miénk, a közösségé ez. Náftáli dühösen válaszolt: — Ki hatalmazott fel, hogy bíráskodj felettünk? Ábsálom legyőzte haragját és szólt: — Hát akkor vedd és vidd a táladat és többet ne társulj velünk. Náftáli kikereste a csomóból a tálat, még két dologra tette rá a kezét és durcásan szólt: — Ezek is az enyémek, a mi házunkból valók. Aztán tovehromlott. Mind elkeseredetten és megbántottan néztek utána. Leült házuk kapuja elé. Gondolkodott afelett, amit tett. Hirtelen megbánta cselekedetét, összeszedte a visszakért tárgyait, visszatért a fához és letette azokat a csomóba. Szégyenkezve somfordált a gyermekek háta mögé. Mirjám felkelt ültéből, oda lépett hozzá és kezét nyújtva igy szólt: — Hiszen ma testvérek vagyunk mindannyian. A rómaiak pusztítása után, sajnos nem sok maradt. Mindegyik hozott egy kis élelmet, különböző tárgyakat. A halmok meg is nőttek, vagyonná váltak, amiből a gyermekcsaládnak meg kellett élnie néhány hónapon keresztül. így telt el a ,,Pálmák-falva-i gyermekközösség első napja. Ez a nap és annak eseményei napsugarat vetettek a szerencsétlen és elhagyatott árvák szívébe. Néhány hónap telt el. A nyár végéhez köv iszontagságaiból és ha azzal nem is vádolhatnék, hogy elefántcsonttoronyba zárkózott, azzal a dicsérettel sem adózhatunk neki, hogy biztosan lépegetett a helyes utón. Az ember tévelygett, főműve pedig épült. Valóban eljutott a világháborúig, majd éppena tavaly, München évében, megjelent a világháborúval foglalkozó két kötet: ״ Prélude á Verdun“ és ״ Verdun“. Az a két kötet, amelynek megjelenéséről most adunk hírt, már a háború utáni években mutatja be a regénynek azokat a hőseit, akik túlélték az acélvihart, sis mire megjelentek a könyvkereskedések kirakataiban a ״ vient de paraitre“ szalaggal borítékukon, más valami is megjelent: az új európai háború. Zola nyugodtan befejezhette a Rougon- Macquarttot és az a csata, amely pihenésében megzavarta nem a fegyvereké, hanem az elveké volt: a Dreyfus ügy, amelyben ismeretes, hogy milyen szerepet játszott. Jules Romains regénye a 18. kötetével, a második nagy európai háború első évében jelenik meg. A két könyv sorsa az ember sorsára figyelmeztet, fiveink és napjaink olyan kérdésekkel terhesek, amely megoldása nem tűr halasztást. A könyvmáglyákat fájlaltuk joggal nem is oly régen. Vigyázat: az a veszély fenyeget, hogy a szellem ellenségeinek nem lesz mit elégetniök a jövőben. A bombák és az ágyúgolyók ״ preventive“ irtják ki azokat, kiktől a kor nagyműveit várhatnék. Hébertől fordította , Goertner Móse feledett. A gyermekek leszüretelték a fák gyümbölcseit. A közös munka elfoglalta őket. Elfelejtették, hogy mit jelent az én kertem, a te kerted — minden kert és szöllös közös volt és a kevés gabonát is egy halomba gyüjtötték. Sajnos a gyümölcstermés szegényes volt ebben az évben és bizony a gyümölcs volt legtöbb eledelük. A megmaradt dolgokat már felélték. A gyümölcsszüret napjai a végtelen bőség napjai voltak. Senki nem igyekezett étvágyát korlátozni, ám amikor a gyümölcsöket az egyik házba begyűjtötték, látták, hogy amennyiben nem takarékoskodnak, éhínség veszélye fenyegeti őket. Az esős napokon a gyümölcs nem érik be, új búza csak tavaszszal lesz, mit fognak enni addig? Ezért a gyümölcsöt hét részre osztották fel, hogy minden hónapra elegendő legyen. A gyümölcsmennyiséget is megkisebbítették. A gyerekek éheztek. Elégedetlenkedtek és gyengélkedtek. Mírjám, Támár és Dina osztották az élelmet a gyerekeknek. Minden gyerek öt fügét és öt datolyát kapott. A gyerekek siránkoztak. Az egyik igy kiáltott: — fis kenyeret?.״ A többiek is kiáltoztak: — fis kenyeret?... Mirjám meghatódott: . — A kenyér kifogyott, gyerekek. Egyetek amink van. Jönnek a téli napok. Vetünk és aratunk majd. Akkoribb lesz. — De én még éhes vagyok — felel az egyik gyerek. — Adjatok még egy fügét — könyörgött egy másik. Mirjám szemében könnyek csillogtak. Csittítani igyekszik a gyerekeket. — Drágáim, a füge is kifogyott. Egy gyerek, akinek már kifogyott az enni valója, irigykedve és éhes szemekkel nézte testvérét. Idősebb testvére meglátja a kisebbik könyörgő pillantását, megsajnálja, átadja neki utolsó fügéjét. A kicsi szájába veszi a fügét és jóízűen fogyasztja el. Egy gyerek, aki közvetlenül Mirjám mellett állt, észrevette, hogy a kosárban van még néhány füge. Hangosan kiáltotta: — Hazugság. Van még elég füge, éhes vagyok. Adjatok még fügét! Náftáll hallotta a gyerek panaszos szavát, ő is megharagudott és így szólt: — Nem értem, ki akartok éheztetni bennünket? Van füge, adjatok hát enni nekünk. Mirjám hirtelen fellobogó haraggal fordult Náftáll felé: — Ne panaszkodj. Te igazán meg kellene, hogy értsed azt, amit a kicsik nem tudnak megérteni. Holnap is van egy nap, akkor is kell enni. Ezért csak lassanként oszthatjuk ki az élelmet. A gyerekek leverten, éhesen oszlottak szét. Két gyerek játszadozni kezdett. (Folyt. köv.) CVI LIEBERMANN: A ROMOK FÖLÖTT AZ ÚJ KELET SZOMBATJA PÉNTEK, 1940. FEBRUÁR 16.