Uj Kelet, 1949. április (32. évfolyam, 194-216. szám)

1949-04-13 / 204. szám

4 JÁMBOR FERENC: Utazás a tavaszban... Emberek, gólyák és egy magyar ,,Gerjedek" a Galil Eljonban... Ez a darab itt Chalsától Dánig voltaképen, nem is országút. Se nem több, se nem kevesebb, mint két stráf aszfalt, olyan messzire egymástól, mint a nyomtáv az autó két jobb és két baloldali kereke között. Könnyen elképzelheti mindenki, hogyan néz ki az út a záporeső után, a két aszfaltstráf között, a középen. De a dalis Eljon emberei türelmesek és sok bizalmat előlegeznek a kormánynak. — Lesz itt egy jó út — mondják, majd ha ránk kerül a sor. A terv már megvan, de a kormánynak most fontosabb utakat kell építeni. Ilyen türelmesek ezek az emberek. Megelégszenek azzal, hogy az út papíron már létezik. Holott létezhetne már a valóságban is. Beer Jákovban, az elétáborban van például egy halom út élé, aki csaknem beleért abba, hogy egész napon át semmit sem csinál. Hogy egész napja a várakozásban telikéli Torban áll az ebédcéduláért, aztán sorba áll az ebédért, az orvosért, egy vízcsapért, hogy a szennyesét kimossa és ha mindezzel már elkészült, akkor várja a holnapi napot. Azonfelül a Szochnutnak pénzébe is kerülnek ezek az uj élék, a Galil Eljonban pedig szükség van egy új kvisre. Milyen kár, hogy nem akad egy ember, aki ezt a három dolgot: — kvis, pénz és munkáskéz — össze tudná hozni ide egy találkozóra. Itt most tavasz van. Tegnap embertelen hamszin dühöngött. Reggelre jött egy jélkora záporeső, ami úgy elmosta a hamszint, mintha sohase lett volna. Az eső is odébbment és a füvek szép zöld színe csillog-villog a napfényben. A csúcsokon még ott ül egy-egy kövér esőcsepp. Felét a cseppeknek beissza a fű, másik felét nagy kortyokban nyeli a napsugár. Dafne előtt* a szép „Chursat Arbajimban” egy tábor ütött tanyát. Nem uj élék, sőt nem is emberek, hanem gólyák rendeztek be maguknak itt egy átmeneti tábort. Nemcsak itt, az egész Galil Eljonban, főképen a Chule tó környékén. Ezrével sétálnak itt a nagy piroscsővű madarak fel és alá. Nemrégiben jöttek meg Egyiptomból, a Nílus deltájának vidékéről. És most útban volnának Európa felé. Itt, ebben az öreg tölgyfaligetben gyakran tartanak közgyűlést. Úgy látszik valamilyen meteorológiai jelentésre várnak. Bizonyára kiküldtek „kémeket”, akik hírül hozták, hogy Európában még hó van és fagy. Azért ülnek még itt, holott április elsején már rendszerint megérkeznek régi hazájukba. Egy barátom, Chulata kibucoból, aki jól kiismeri magát a madarak világában, azt mondja, hogy még legalább hat hétig lesznek itt a gólyák. De ezek a madarak nem élnek itt munka nélkül. Rögtön, ahogy megjöttek, munkába álltak valamenynyien. A dafnei földön az egyik haver traktorral szánt. Az egyik gólya — szemmel láthatóan szolgálatban van — hivatásának teljes tudatában komolyan és méltóságteljesen ballag három lépésre a traktor mögött és szorgalmasan kapkodja fel mind a férgeket, amit az eke feldob neki. Olyan bátran és olyan bizalomteljesen ballag a traktor nyomában, mint egykor dédnagyapja az ökrös, eke mögött valahol a nagy magyar Alföldön. A gólya is alkalmazkodott a technikához és nem vesztette el az emberben való bizalmát abenzin, motor és a háború ellenére sem. Éppen errefelé poroszkál a lován egy laki, hogyan néz ki az út záporosök akatona. Egyik kezében puskát visz. Egy gólya egészen közel áll az út széléhez és mint hasznos „segédmunkás” éppen mezei egereket keresgél a vacsorája számára, barátságosan beilint a csőrével a katona felé. Miért is félne a puskától? Ki vadászik gólyára? Sehol a világon senkise. Csak éppen ez az egy katona. Úgy látszik, hogy belefáradt a fegyverszünetbe. Egy lövés és a gólya egyik szárnya odalett. A dáni kibuc gyerekei, akik éppen a mi autóbuszunkra várnak, izgatottan szaladnak a tett színhelyére, szeretnének valahogy a gólyán segíteni, de tanácstalanok. Végre az egyik felemeli a sebesült madarat és teli szemrehányással odanyújtja a lovon ülő katona felé. Most hárman vannak, a ló, a gólya és a katona. A katona az egyik kezével a kantárt fogja, a másikban a fegyvert ás a fegyver mellé most odaveszi még a gólya két lábát is a „vadász trófeával“ vágtatni kezd. De a gólya egészséges szárnyával olyan kétségbeesetten és olyan sűrűn veri a katona fejét, míg elveszti egyensúlyát és a sebesült madárral együtt lezuhan a lóról az ut porába. A gyerekek ujjonganak. Hiszen napjainkban olyan ritkán van gyerekeknek alkalmuk látni, hogy a bűnt ilyen gyorsan követi nyomon a büntetés, akárcsak egy aesopuszi mesében. Épen ezek a gyerekek. A dáni kibucnak a gyerekei. Akik olyan sok szenvedést és olyan sok igazságtalanságot kóstoltak meg ezekben a hónapokban. És akik csak nemrég tértek haza a “gálatból“. Mert a háború egy részét nem töltték otthon. Evakuálva vortak Haifába. De az első részét a harcnak otthon élték meg. Mialatt a kibucot állandóan lőtték fegyverből ágyúból és repülőgépről, az összes gyerekek és az összes aszszonyok otthon voltak. Még a csecsemők is. Valaki a vezérkarból, aki a háborút meg a háborúk történetét könyből tanulta, azt találta ki, hogy egy falu jobban védi magát, jobban harcol és semmiképen sem adja fel a falut, ha az aszszonyai és a gyerekei ott vannak a falai között. Ez a katonai bölcsesség igaz lehet minden falura, minden földrajzi ponton és minden időben, csak nem egy kibucra Erec Jiszraelben. Talán egy Erec Jiszrael-i kibuc olyan falu, amiről katonai szakkönyvekben írva vagyon? Szükségük van a kibucnyikoknak azért, hogy a faluért, meg az országért harcoljanak arra, hogy ott legyenek a csecsemők és a terhes asszonyok? Mik voltak itt a határ szélén ezek a kibuci hiaverok és mik ők voltaképen mind a mai napig? Munkások? Vagy katonák? Mind a kettő együtt. Olyan szintézis, ami sehol a világon másutt nem terem. Volt nemrégiben egy vita a színházak nézőterén meg a sajtóban, egy színdarab előadása kapcsán, ami a negevi harcokról íródott. Katonákról és kibucnyikokról folyt a vita. Egy pohár vízben kavargott az egész izgalom. Mert itt, a határok mellett katona és kibucnyik sohasem volt két dolog. Úgy hangzik, mint egy frázis, de mégis igaz. Szó szerint úgy volt,ahogy öreg könyveink írták egykori zsidókról: egyik kezükben az eke vasa, és másikban a fegyver. Hónapokon keresztül nem ment le a fegyver a haverok válláról. A mezőre puskával mentek, az étkezőterembe puskával, a szobába puskával, aztán később a miklázba, a bunkerbe és az emdába puskával. Védekezés és támadás fegyverrel a kézben. Puskával ettek és puskával háltak. A harcokelső hónapjaiban az egész környék nem is látott katonát. Nem is láthatott, hiszen nem volt még hadsereg. 1947. novemberétől 1948 májusáig nem volt még Medina. Metulában az angolok voltak, Csátban, a Chule mentén, a Dán partjai mellett a knnffiák. És a kibucoktól alig párszáz méterre a határon túl a szíriai hadsereg. Egyszer eljön még az idő, amikor valaki, majd megírja ezeknek a határmenti kibucoknak a hőstörténetét. És azt is, hogy mennyire hiányzik itt mind a mai napig a munkáskéz. Mert igaz az, hogy naponta majdnem ezer újolé érkezik az országba, de az is igaz, hogy egy ezrelék sem jut ide belőlük a Galil Eljonba, hogy ebben a szép darab országban letelepedjék. Uj élék helyett valaki mást találtam itt Shar Jasuvban, ebben az elhagyott mosávordimban. A háború miatt szétszaladtak innen mind a telepesek. Ketten maradtak mindöszsze: az egyik egy „Geredek”, egy magyar archeológus. Még a második világháború előtt beleszeretett Magyarországon egy zsidó lányba. Kijött Erecbe, hogy exisztenciát építsen itt fel jövendő családja számára. Úgy volt, hogy a menyasszonya majd később jön ki. Közben azonban kitört a háború és az archeológus bevonult a zsidó brigádba. Amikor a háború végén visszatért, letelepedett Shar Jasuvban, hogy egy házzal és gazdasággal várja menyasszonyát. Ki tudja azonban, hogy a zsidó leányt hol érte utól a vég. Eltűnt, nyoma veszett. Azóta a magyar archeológusból zsidós paraszt lett. Ott túrja a földet Shar Jasuvban, ott lakik szinte egyedül a faluban, 1400 kötetből álló könyvtárának könyvei között. Kitűnő tudós és elsőrendű gazda. És egy halom idegen nyelvet beszél. Még héberül is* valamit. Amikor a falu nagy része szerteszéledt, levelet irt a Merkaz Haklainak. Héber levelet, latin betűkkel: „Ze lo beszéder — irta a levélben — se lo beszéder lóózov et hámoledet...” Amikor a kibuc Dánba a gyerekek visszatértek és a kibuc, családi életének helyreállítása alkalmából nagy ünnepséget rendezett, ő is meghívót kapott. Végighallgatta az összes beszédeket, azután mindenki meglepetésére szót kért. Tiszta magyar hangsúllyal, félig ivritül és félig angolul így beszélt: — Ze od lo szimchá. Ad se Hebron sei Ábrahám, ád se Betlehem sei Rachel lo bömediná, ád se Jeruzsálem not incorporated bömediná, te od lo szimcá. Ilyen patrióta. De hol késnek az ut élék közül az ilyen patrióták? Akik Tel Aviv és Haifa helyett választanák a Gabit, vagy a Negevet? A HITETLEN VÉRE ÍRTA: BARZILAY ISTVÁN Két ember, aki nem értheti meg egymást soha, így mérték 18 őket társaságban, munkában, baráti körben. A férfi messziről árasztotta magából az idegenség levegőjét. Átutazó turistaként szerepelt a bútorozott szobában, ahol lakott, a munkahelyein, amelyeket gyakran változtatott és hivatalos ügyek elintézéseinél is, ha erre sor került.“Az angol rendőr, aki egyszer kihallgatta, amerikai turistának nézte, a zsidó rendőr, akihez egyszer talált kutyát vitt be hivatalába, angol kereszténynek gondolta. A lány, akivel együtt járt, hatéves korában került Haifára Lengyelországból. A fiú szerint rosszabb, mint a szabre. A szabre természetesen követel magának bennszülött jogokat, az aki csak első elemista kora óta nevelkedett Palesztinában, szabrénak hazudja magát és kisebbségi érzése van, így szokott vélekedni róla. A lány nevetett ezen az okoskodáson, de titokban bosszantotta. Valahogy természetes volt, hogy ő tagja ennek a Karmel-hegyen nőtt, elvadult és fékezhetetlen ifjúságnak, még ha már be is töltötte a 25-ik évét. Nyolc reáliskolai osztályon át, hivatalban, kiránduláson, strandon nőtt össze ezzel az ifjúsággal, ő idevaló, ez a hazája. A fiú pedig csak előkelő idegen, aki Prágából jött ide, mert Hitler kergette és eleinte sokat beszélt a vidéki kastélyról, ahol vikendezni szokott „előkelő“ családjával. Ez a szó „előkelő“, idegesítette, izgatta, felháborította ... Ha nem ismerkedtek volna meg olyan drámai körülmények között!... Egy autóbuszon jöttek Tibériásból, a zavargások kellős közepén. Akkó előtt sortüzet kapott az autóbusz. Rettenetesen megijedt. Lefeküdtek a padlóra. Minden izében reszketett. Mellette feküdt egy jólöltözött fiatalember és egykedvűen nézett körül. Németül szólt hozzá és biztatta, ne féljen, mert minden rendben lesz... „Milyen nyugodt“ — villant át rajta a gondolat, amint a férfi értelmes és nyugodt tekintetét nézte. Biztosan fél, de tud uralkodni önmagán. Mindezt átgondolta ama másodperc alatt, amikor a tüzelés elhallgatott. A fiatalember hason csúszva az emberek, között a kijárati ajtóig jutott és kitekintett. A soffőr és a zsidó segédrendőr pisztollyal lövöldöztek a dombok felé. A dombokról kattogtak a fegyverek, a golyók fütyülése kísérteties zeneként kísérték ezt az egész jelenetet, amely percek alatt zajlott le, de számára olyan mérhetetlenül hosszú időnek tűnt. „Mikor lesz már vége?“ — folyton ezt kérdezte magában... és egyszeresak nagyot pukkant az autó egyik gumikereke. Arab golyó találta... Kintről ijedt kiáltozást hallott... a soffőr kérdezte a segédrendőrt, hogyan fognak ezután továbbutazni... — Nincs semmi baj, mindárt jönnek a megmentő angolok — szólalt meg cinikusan a fiatalember. És Walisban: angol páncélkocsik robogása hallatszott... Hamarosan angol katonák indultak neki a dombnak... Az arabok eltűntek... Az autóbusz kereket cserélt és ők utaztak tovább Haifára... * Rettenetes ember volt ez az idegen középeurópai zsidó. Fölényes és gunyoros. Olyanokat mondott, hogy a zsidóik nem érdemelnek jobbat, mint amit Európában kaptak. Olyanokat állított, hogy ebben az országban mindenki középszerű, mindenki vidéki és senki sem tudja felérni ésszel, mi minden történhetik még itt. Nem hitt Istenben és emberben. A lány hihetetlenül szenvedett miatta. Soha még két ilyen ellentétes ember nem születet a világra. És mégis: azt hitte, soha még két embert ennyire nem fűz össze a sorsközösség, ő héberül gondolkodott. A fiú nem akart megtanulni héberül. ő Wingate katonáiról álmodozott, a fiú nevetséges csetepaténak nevezte az egészet. Milyen furcsa jelenség ezen a vértel szentelt földön... Egy barátnője azt állította, hogy a fiú tipikus zsidó korjelenség. Éppen az benne a legzsidósabb, hogy itt, Haifán, a Karmel újjászületett lankáin, lázadozik zsidó mivolta ellen ... A lány számára mindez érthetetlen, iz■gartó és felháborító. Szerette és nagyon szenvedett miatta. — ti, bár halna meg... — sóhajtotta egyszer, egy éjjel, amikor álmatlanul hánykolódott miatta ... * Furcsa volt, amikor kiderült, hogy a fiú... De ez csak a halála után derült ki. Milyen különös reggel volt, a hivatalban, az újságban olvasta a nevét. Ekkor már pár napja nem találkoztak, a fiú elutazott valahová. Eleinte csak táncoltak a szeme előtt a sorok. Azt írja az újság, hogy a fiú, két zsidó segédrendőrrel együtt harcba keveredett egy arab bandával. Katonai revolverrel tartotta sakkban az arabokat, akik két társát lelőtték mellőle. A lövések zaja rendőrjáratot csalt a kis völgybe, ahol a csata zajlott. Amikor a rendőrök odaérkeztek, már pár golyó találta. Mindhármukat kórházba vitték, de ő már útközben meghalt. A másik kettő is meghalt reggelre... És mi volt a cikkben... hogy a fiú egyike volt a legjobb céllövészeknek és állandó kiképzőtisztje a Haganának. Ő... a cinikus, az idegen... a zsidó, aki gyűlölte önmagát a fajtájáért és fajtáját önmagáért. Szinte hallotta, amint mondja: — Nos, és?... Otthon vadászni jártunk arisztokrata barátainkkal és megtanultam célozni... Miért ne tanítottam volna meg másokat is?... Vére egybefolyt egy más zsidónak a vérével. A Karmel védelmében. Megvédte számára a Kermelt... A hitetlen zsidó, a hivő zsidók földjét.... ÚJ KELET Szerda, 1949 április 13. az ország legrégibb biztosító társasága Alapítva 1922-ben Befizetett tőke és tartalékok: 560.327 izraeli font Főiroda: TEL-AVIV, HERZL U. 12 Telefon 53-58 Fő ügynökség: (elemi károk elleni biztosításra) HAMISHMAR biztosítási szolgálat g. „RÁBÁN" AZ EGYETLEN KÁVÉ - szaküzlet és párjai kölde a Ben-Jehudán 4 A. BEN-JEHUDA 129 nos“? “itzo