Uj Kelet, 1954. november (35. évfolyam, 1896-1921. szám)
1954-11-12 / 1906. szám
BENJAMIN DISRAELI LÓID BEACONSFIELD S«ittletc*»évek 150-ik évfordulójára MTott». Az a nép, amely nem szűnt meg szőlőkertjeihez ragaszkodni, amelyeket már kétezer éve, hogy elveszített, az azokat meg fogja művelni, azokban még szüreti dalokat fog énekelni. (Disraeli) 1290-ben Eduárd angol király kiűzte az összes, országában élő 16.000 zsidót. Ezelidebb lelkű volt sok más túlbuzgó keresztény uralkodónál, úgy rendelte, hogy a zsidók — a „hitetlenek” — minden bántórlás nélkül hagyhassák el a keresztény országot —, ami évszázadokon keresztül vajom ritka eset a zsidó kiűzések történelmében. Az egyik hajóskapitány mégis úgy találta, hogy a kereszténység szellemében cselekszik, ha tengerbe süllyeszti, vagy ötven utasát. ״ Most kiáltsatok Mózeshez, hátha kettéhasítja a tengert értetek! ׳ — kiáltotta a hullámokkal küzdő szerencsétlenekhez Ezért Eduárd király fel is akasztatta őt. A kiüzöttek Franciaországba, majd onnét Spanyolországba menekültek. A spanyolországi kiűzetés után pedig sokan Velencében kötöttek ki. A XVIII-ik században a reformáció liberálisabb áramlatot teremtett Angliában. A Biblia olvasása — ma is nagy kivétel volt — a zsidóság iránti türelmességet oltotta be a magasabb körökbe, annyira, hogy a főúri osztály ׳ emberei héber neveket׳ kezdtek felvenni és ־ az ־ a hit kezdett terjedni,hogy ■ ők, az angolok, az ״ elveszett tíz zsidó törzs” egyike. ״ Vissza kel hozni a zsidókat!" ,volt a jelszó és Cromwell miniszterelnök II Károlyjóváhagyásával is״ mint megnyitotta Anglia kapuit a zsidók, előtt. Ezzel megindult, a visszavándorlás folyamata. , 1748-ban Velencéből jövet, Angliában kötött ki egy Benjámin Israeli־ nevű zsidó. Szegényesen kezdte. Folytatta a velencei foglalkozását, azaz makarónit árusított az Utcán és szép olasz nótákkal kedveskedett a járókelőknek. Ez újdonságként hatott a londoniakra és szorgalmasan vásárolgatták tőle a makarónit. Isten lassan felvitte a dél- Kát, szerepet kezdett játszani a zsidó társadalomban. Első feleségét korán elvesztette és szép olasz nótáiba beleszeretett egy gazdag londoni zsidó nő, akinek nemesi rangja volt. Ezzel azután búcsút mondott a makarómnak, de a londoni bőrnén kezdett üzleteket kötni. A szerencse kedvezett neki itt is és rövidesen nagy vagyonra tett szert. Felesége, a Sarah nevet viselte, nem zsidó nemzeti öntudatból, hanem, mert az ilyenfajta bibliai név akkor■ tájt divatos volt az angol főúri társadalomban. Sarah Israeli büszkélkedett angol társadalmi összeköttetéseivel és zsidóságát nemigen hangoztatta. A spanyol-portugál zsidók egyre inkább az angol zsidóság ״ arisztokráciájává’ váltak, akik — már akkor — lenézték a ״ póksiakat”. Az összes ,keleteurópai zsidók » gyűjtőnév alá tartoztak. A londoni ״ spanyol-portugál hitközség a mai napig is megőrizte ezt az elzárkózó, különálló jellegét. Innen származnak a Herbert Samuelek, a Hore-Belishák stb., akik mai napig semmevesen házasodnak a „jiddis” világból származókkal, akik a Keleteurópából történt tömeges bevándorlás folytán az angol zsidóság zömét teszik ki. Irtot Dllomashhoff Bártteh Salahnak nem tetszett a kirívó „Israeli” név. Hogy ezt valahogy ellensúlyozza, azon volt, hogy férjét a zsidó köröktől minél távolabb tartsa, sőt még a zsidó templomba való járástól is eltanácsolta. Egyetlen gyermekük, fiúk született, akit Sarah Isaacnak nevezett el. Nyilván ezt is azért tette, mert ez volt akkor egyike a legelőkelőbb angol körökben divatos férfineveknek. Ekkor már jónak látták családnevüket is ״ Disraeli"-re változtatni, ami már nem hangzott olyan „zsidósnak”, sőt ennek már némi nemesi csengése is volt. Isaac, akit szülei kereskedőnek szántak, azok nagy bánatára, írói pályára lépett, „a kereskedelem korrumpálja az embereket” — mondta. A ״ Curiosites of Literature” volt az első munkája. A zsidó bevándorolt kezdte kritizálni az angol írókat. Felesége,, szintén olasz szárfifizású zsidó dó, szerette költői lelkületét és így nagyon harmonikus családi életet éltek. Isaac Desraeu gyorsan nevet szerzett magának az angol Irodalmi világban. Dacára anyja által beléje oltott „zsidó antiszemitizmusnak” némi érdeklődést mutatott, zsidó ügyek iránt, sőt irt Mendelsohnról is. Isaac első leánygyermekét — anyja után — szintén Sarahnak nevezte el, első fiát pedig saját apja után, Benjáminnak. Amikor Benjamin nem messze volt a bár micvájától, még héber tanító is járt a házhoz, hogy arra Benjámint előkészítse. . A bármicvá előtt azonban az történt, hogy a portugál-spanyol hitközség Isaac D’Israelit megválasztotta templomi elöljárónak, amit p hetykén visszautasított. Nem volt hajlandó az emiatt rá kirótt szokásos büntetést, sem megfizetni, sőt, mikor őt erre ismételte is felszólították, kérte, hogy a hitközség egyszer S mindenkorra törölje a tagok sorából, ő megmaradt ugyan zsidónak élete végéig, de gyermekeit, így a barmicvá jelölt Benjámint is kikeresztelte. A kis Benjámin ezután előkelő angol iskolába kerül. A kereszténységgel és általában a vallással, tulajdonképpen itt, az iskola levegőjében, ismerkedik meg imádság tanítás előtt, tanítás után, ebéd előtt, ebéd után keresztény himnuszok éneklése az énekkarban és így tovább. Azelőtt a kis ״ Ben ilyen alkalmakkor másik zsidó társával együtt kilépett a padból, amin a a szőke angol fiúk rendesen mosolyogni szoktak, de ugyanúgy mosolyogtak ezek most is és minden alkalommal, valahányszor a sötétgöndör ..Ben, aki róluk eleganciájával is /״!. tűnően elütött, az osztályba belépett. Emellett itt hallja először emlegetni Izráelt, mint ״ Isten kiválasztott népét . A rendkívül értelmes gyermek új problémával áll szemben, de mikor a témát apja előtt megemlíti, az válaszol valami olyasmit mond, hogy ״ a vallási különbség zsidóság és keresténység között csak babona . A gyerek azonban érzi hogy nem így van, a fiúk számára nem a vallása, hanem a fekete szeme, göndör haja, a gondolkodása és viselkedése miatt idegen Szeretné lerázni magáról az ismeretlen terhet, érzi szellemi fölényét és ez büszkévé és dacossá teszi. Ez robbantja ki életének első nyílt konfliktusát is. Titokben színtársulatot szervez, ő az igazgató, a rendező és a főszereplő. A színház miatt egy felsőbb osztálybeli felvigyázóval összeszólalkozik és pofonüti azt. Elhivatják az apját,hogy nyomba vegye ki a fiút az iskolából. ,,Ez az idegen lázadó szellem az intézet szelleméhez sohasem fog hozzásimulni.” Ben 15 éves, nem igen tudtak vele mit kezdeni, élete mintha ketté tört volna, bár szelleme és érdeklődése továbbra is rendkívül élénk. ״ Leszek én még miniszterelnök is" — ilyeneket mond. Apja egy vidéki fiskálishoz adja, de a fiú ezt hamar otthagyja és írni kezd. Mire húsz éves lesz, kiadja első politikai regényét, a „Vivian Grey”-t. Bár ekkor már Disraeli helyett a kissé kevésbbé zsidó hangzású Disraeli nevet viselte, mégis jónak látta, hogy a könyv „Anonymus” alatt jelenjen meg. A regény főhőse, Vivian Grey, nem más, mint az ő saját terveinek, vágyainak a megszólaltatója. — ״ Van arisztokrata, akiben hiányzik a szellem, a képesség és van, akinek megvannak a képességei, de nincsen meg a gyermekszobája”... — mondja Vivian Grey, — a kettőnek tehát össze kell állni és az egyikből, vagy a másikból előbbutóbb miniszter, vagy talán miniszterelnök is lesz!” Vagy 120 évvel ezelőtt ugyanis Angliában a nem főúri osztályból való ember nehezen tudott politikai vezető szerephez jutni. A regényben rámutat a sok társadalmi és politikai furcsaságra és fonákságra. Maró gúnyja, szellemessége, néha Nordan Konventionelle Lügen-jére emlékeztet. A könyv nagy port vert föl. Ilyet a konzervatív angolok még addig nem olvastak. Minden szalonban beszéltek róla. „Vájjon ki lehet a könyvnek az írója?” – kérdeztékAnglián végig. Végül Csak kitudódott, hogy ki a könyv szerzője. Erre aztán kikelt magából az angol társadalom. ״ Aljasság, felháborító, foreign arrogancia! Idegen ember mer így írni rólunk!” – kiáltotta ugyanaz a sajtó, amely röviddel ezelőtt azt hogy az „Anonymus” mögött az angol társadalom kiváló ismerője húzódik meg. Benjámin Disraeli nem mert mutatkozni az utcán. Visszavonul és elköltözközik Londonból apjának egy vidéken lévő házába, ahol majdnem melankolikussá lett. Itt most tűnődhetett azon, hogy a kikeresztelkedés milyen keveset használ a zsidónak. Sarah nővére rajongva szerette. Vele tárgyalt meg mindent. Atyja ajánlatára azután elhatározta, hogy útnak indul. El Olaszországba, ahonnét a család jött. El, hogy felejtsen és el, hogy mégis Egerje az Anglián kívüli világot. ״ Azért is fogok írni és írni — még lesz belőlem világszerte ismert író is”, el mondotta apjának. Sára ekkor el volt jegyezve, de elhalasztotta lakodalmát egy évre és vele ment. Nagy várakozással indult el. És tényleg, Itália üdítő levegője, különösen pedig Velence és a Lido szépsége, a Szent Márkus-tér, újból felvidította és élénkítette is magasropta fantáziáját. Érezte, hogy nagyapáinak szellemi levegőjét szívja magába, amelyről nagyatyja oly sokat mesélt neki. Innét aztán tovább hajtotta vágya Spanyolország felé, ahonnét korábbi elődei jöttek. És utazik, utazik a Földközi tengeren át Gibraltár felé. Granadában, a hajdani mór királyok várában, az Al'1®^'urában, olyan ,,uralkodói” természetességgel ül ן le az ott lévő királyi trón-ra, hogy: a .^gol^Ala pl! •u* felügyeli)• azt'■ kérhite tőle: ״ Az úr talán leszármazottja ezeknek az itt ábrázolt királyoknak?" Mire a 26 éves Disraeli azt felelte, hogy: „Ez a nekem való hely!” Spanyolhonban nagy darab zsidó történelem elevenedik meg lelki szemei előtt, a saját családi leszármazásának történelmével együtt. Toledó, Szaragosszy egyrészt a zsidóság fénykorának és másrészt az inkvizíciónak, a zsidó kiűzetésnek színhelyei, amely kiűzetését magát is Angliába sodozta. ״ Milyen misztikus a zsidó sors!" — mondta magában. Régen érezte, hogy atyja húzódozik attól, hogy ennek a zsidó sorsnak a tudatára jusson, hogy a zsidó probléma velejéig ható־ jön, ő viszont menni vágyott és akart — még tovább is! Ha eddig valami tudatalatti komplexum kergette őt Jeruzsálem felé, most már sokkal tudatosabbá válik benne a vágy, hogy szemtől-szemben lássa a földet, amelyből az ő népe, faja származik és amely a világnak a kereszténységet adta, azt a kereszténységet, amelynek ő is a viselője. Ekkor 26 éves volt mindössze. Jeruzsálem leírhatatlan hatással van rá. Első kérdése: „Melyik angol tud ilyen régi civilizációra hivatkozni?” Dávid király sírjánál hosszan megáll és álmodozik! Majd a zsidó történelemből Dávid Alos, a 13- ik század nagy álmodozója jut eszébe, aki — mint ״ a fogság fejedelme” — zsidó népét a török járom alól akarta felszabadítani. „Nem lehetnék én is olyan fejedelem?” — kérdezi önmagától. Mindjárt másnap a szállójában megkezdte a hasonló című regényét, amelyet visszafelé a hajón folytatott és be is fejezett. Az Olajfák hegyén töltött órákat élte legszebb élményének nevezi a cionizmusnak ez az izgatóan érdekes előfutárja, aki Hesst harminc évvel és Pinskert több mint 50 évvel előzte meg. Elment a keresztény helyekre is. Itt megint eltűnődik az ő saját kereszténysége és zsidósága felett. ״ Mi, zsidók Istent adtunk a világnak! Fejedelmet, aki annyi száz millió embert, annyi száz éven keresztül ural!" Itt kezdhetett gondolkodni a zsidóság és a kereszténység közötti viszony felett. Hiszen kezdettől fogva szintézist keresett a kettő között. A kevés zsidó nevelés folytán, amit kapott, úgy gondolta, hogy a kereszténység nem egyéb, mint a zsidó egyistenhitnek a kiterjesztése a nem-zsidó világra, vagyis annak a prófétai zsidó gondolatnak ״ a megvalósítása, hogy valamennyi nép boruljon le ugyanazon Isten előtt’־ Tény, hogy ő őszinte szintézist keresett a kettő között. Szintézist, amely szerint a kikeresztelkedett zsidó is mindvégig hiven kitarthat népe mellett és hitet olyan kereszténységben, amely Jézusban szellemi uralkodót lát, akinek a nevében a zsidó Biblia terjed a nem zsidó népek között is. A szintézist persze nem tudta megtalálni. Ezer belső dilemmájával tért vissza a Szentföldről. Mégis úgy érzi, hogy ott lelki erőt merített. Éppen az ősök földjén, a zsidó ősöktől tanulta meg, hogy nincs lehetetlenség, hogy viharon, vészen keresztül győz az erős akarat, amelylyel világokat lehet uralni. Talán ő maga, a zsidó fogja uralni, ha nem is a világot, de bele fog nyúlni Európa népeinek sorsába. Ezzel a szent eltökéltséggel ment vissza Angliába , ahol aztán mind magasabbra és magasabbra emelkedett, amíg nem lett belőle az angol birodalom minisz■■ terelnöke, — majd Lord Beaconsfield, aki végül __ mint ,,az angol Bismarck” — tényleg belenyúlt az európai népek sorsába. I i volt. az 5. oldalról),asonlóképen alakult a nemzsidó földmunkás két fiának sorsa is. Az optimista Amerikába ment, a pesszimista maradt. Igavonónak és ág. !!tölteléknek, királyok és papok cselédjének. A konvencionális hazugságok kontinensének tragikus, pesszimista jellemvonásához, tartozik, hogy a keresztrefeszítés népszerűbb előtte, mint a feltámadás. • › Azért az európai integráció gondolata, mintha sz kzdene polgárjogot kapni ;« az elvitathatatlan politikai és gazdasági egymásrautaltság felismerése." olyan légkört teremt, amely a strasburgi Európa Tanács évek óta döcögő munkáját elősegíti. A szupranacionalista törekvéseket fontossági sorrendben három vezérgondolat kormányozza: gazdasági, stratégiai és politikai. Az elsőt komoly, követendő például szolgáló ígéret izmosítja, a Montan-Unio, amelynek szerzői a francianémet szén- és acéltermelés tervszerű összepapcsolásában látják az évszázados, véres konfliktusokat előidéző súrlódási felület eliminálását. A kilenchatalmi egyezmény végrehajtása az európai egység második számú erőpróbája, míg a szabad világnak a keleti országokhoz való viszonya képezi minden békés elrendezési igyekezet Achiles sarkát Európa nagy gondolkodói és humanistái a totális országok elleni küzdelem ébrentartása mellett szállnak síkra, hangoztatva, hogy a tartós béke záloga az emberi szabadságjogok respektálásában rejlik, amely nem képezheti csere tárgyát. Mindenesetre az Európa-gondolatot ,az egyöntetűség szükségességének megalkuvásokat kizáró szükségessége erezi át, egy bizonyos fokú optimizmus, tisztultabb felelősségérzet és önzetlen összefogás-készség. Hogy ez a kristályosodási folyamat, minden hagyomványos nagyhatalmi versengés ellenére Amerika közvetlen, vagy közvetett befolyása-e, nehéz megmondani. De, bizonyossá vált, hogy a derűlátó életösztön az a történelmi periszkóp, amely a fennmaradás biztonságérzetét felszínen tartja. • Az orosz-amerikai viszony alakulása tanulságos keresztmetszete az utolsó másfél évszázad történelmének. A 19-ik században mindkét ország külpolitikáját kizárólag a féltett Angliához való viszonyuk irányította. Közös érintkezési pontjaik alig voltak. Sándor cár csak 1809-ben ismerte el a fiatal amerikai köztársaságot, kimondottan azért, mert benne, ha nem is szövetségest, de a világuralomra törekvő Nagybritannia ellenlábasát látta. Ugyancsak Albion imperialisztikus tervei elleni tüntetése volt Alaszkának 1867- ben, hét millió dollárért való, ajándékszámban menő eladása is, abból a bevallott meggondolásból, hogy ezt a hatalmas és nyersanyaggazdag területet képtelen adminisztrálni és támadás esetén megvédeni. Ez a langyos nemzetközi kapcsolat akkor szűnt meg, amikor Amerika, felkelések legyűrése és háborúk sikeres befejezése után, neeyhatalommá korosodott és Oroszországot a Távolkelet kezdte érdekelni. A 20-ik században már nem a veszélytelenné szelídült és jóllakott Anglia ellen közös arcél határozta meg kettőjük helyzetét, hanem a közvetlen kapcsolatot teremtett érdekszféra. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt 5 és fél évtized hangulata, néhány évi együttműködéstől eltekintve, barátságtalan volt. Az északról leereszkedő oroszok és a Fülöp-szigeteken keresztül beszivárgó amerikaiak ütközőpontja már a század elején is, — Kína volt. Amerika ellenezte úgy a nyugati hatalmak — Anglia, Franciaország és Németország — szabadkikötő־ két és egyéb exterritorial!« jogkat követelő mohó étvágyét, mint az oroszok, nem éppen üzleti érdekében nyugvó terjeszkedési szándékát, ami érthetővé teszi, hogy a megerősödött pozíciójáraféltékeny Japánban partnerre talált. Az 1904-es oroszjapán háborúban Amerika több, mint jóindulatú semlegességet tanúsított, ugyanakkor őrködnie kellett azon is, hogy a győztes japánok ne nőjenek a fejére. Az ennek következtében kissé megenyhült légkör azonban csak négy évig tartott, amikor is az újból felocsúdott Oroszország ismét megjelent a Távolkelet színpadán, mire Amerika felmondta a 21 évig érvényben volt kereskedelmi szerződést, azzal a számunkra figyelemre méltó, de nyilván a világ közvélemény felajzására szánt ürüggyel, hogy Oroszország megtagadta amerikai zsidó üzletemberek beutazását. Az első világháború ismét felderítette a politikai láthatárt és amikor Amerika 17-ben beavatkozott harcokba és a cárok zsarnokuralmát leváltotta a köztársasági államforma, a két nemzet között baráti szálak fonódtak. De ez az idill csak addig tartott, s ameddig a szovjet nem lépett fel a rövid életű szabadelvű rezsim helyébe. A Nyugat léleknélküli és sikertelen fegyveres beavatkozását 14 évi el-nem ismerési áldatlan időszak követte, ami alatt a hivatalos- és késshangúlat a fagypont alá sülylyedt. A diplomáciai kapcsolatok felvétele utáni események, mint Japán, Kína elleni inváziója, az orosznémet megnemtámadási szerződés és a finn-orosz háború csak még fokoztak az ellenséges érzületet, 1941 júniuséig, amikor Hitler betört Oroszországba és ezzel szövetségbe ötvözte a közös célért küzdő feleket. Az egyetértést a háborús fejlemények és olyan személyiségek, mint Harriman fűzték szorosabbra, minden ideológiai ellentétet elhomályosító következetességgel. A többi ismeretes. A fasizmus leverése utáni fokozatos elhidegülés, a gyanakvás, a hidegháború, Ke-׳ reá, Indokina, a távolkeleti védelmi szövetség. Formuza — a hegemóniáért folytatott nap-nap utáni ijesztő méreteket öltő harc, amelynek kimeneteléből függ a világ jövője. Eisenhower elnök a kongresszushoz ez év január 28-án intézett gazdasági jelentése annak a kormányzati parancsszerűségnek jegyében íródott, amely túlnő az Egyesült Államok sebezhető határain. A „start-andstop” doktrína által lehetséges ingadozó-osztható felelősség a múlté. És ez,az állandó készenlétre és éberségre kötelező politika a nemrég lezajlott választási harc ütőkártyája. Mindkét párt hirdetőoszlopán a biztonság, az egyéni szabadság és a nemzetek önrendelkezési jogának szentsége állt, az amerikai életfelfogás tápereje. De Amerika változatlanul derűlátó és bizakodó. Hisz erejében, életberendezése erkölcsösségében, népe ítéletének, akaratának és optimizmusának csodatevő hatásában. Az ötmillió zsidó, aki Izráel újjászületése óta új öntudatra ébredt, azzal is hozzájárulhat, országunk boldogításához, ha túláradó optimizmusát átplántálja az ősi földbe. Mert „optimum” legjobbat jelent, és a hűbérrendszeren felépült, agyarkodó nemzetek által körülvett Izrael a demokrácia középkeleti fellegvára méltán igényelheti fiaitól a legjobbat. De Amerikától is, ha azt akarja, hogy a világ higyjen szándékai és vállalt kötelezettségei őszinteségében. Amerika és , Európa között 6 Uj Kelet 1954. XI. 12.