Uj Kelet, 1956. április (37. évfolyam, 2332-2356. szám)

1956-04-24 / 2351. szám

(16) Volt Adynak még egy nyugtalanító traumája: a zsidó Léda, Brüll Adél, akit nem a híres „Elbocsátó szép üze­net” című gyönyörű versével csapolt le, hanem a keresz­ténynek vélt, de csak kikeresztelkedett Lesznai Annának ajánlott versével s főleg a Kaffka Margitnak szentelt vers túlzott ajánlásával: „a nagy írónak” s a hozzáírt strófá­val (üzenet), amelyben végre-valahára, egészen nyiltan, Horthy-költőhöz illően azt írja: Margit, egyfajta a fajunk, de nagyon nem itthon vagyunk S de nagyon itt kell nekünk lennünk S de kár ez a sok furcsaság: Csak tépik lelkünk a lazák, Kit őseink feledtek bennünk. „Egy fajta a fajunk ... őseink ... mindjárt Utána a következő vers ajánlása: „Hatvany Lajosnak kül­döm szeretettel és hálával, azért, mert szeret, bánt és félt”.­­ A Városmajor Szanatórium drága mulatság volt. Azon­kívül szüksége volt egy egészen új műfogsorra is. Azután jött a végleges elszámolás a zsidó Lédával és a magyar lelkifurdalással,­­ a paraszt-arisztokrata fele­ség. Nem igaz, hogy Csinszka forszírozta a házasságot. Amint Karinthy felesége, Aranka mesélte nekem 1932- ben, Ady makacskodott csakis: „Haljon bele az a Brüll Adél!” Boncza Berta, alias Csinszka, Svájc egyik úrilány­­nevelő intézetében melengetett tulipán. Megszületik végre a felsóhajtó vers: „Oh, fajtám vére...” és a harmadik strófában: „Szép úr-fajtánk megint találkozik" — és a hetedikben: „Oh, véremből véredzett büszke vér...” Nem­zeti szerelem. Lédát egyszer kidobatta a Johndienerrel egy nizzai ho­telből, miközben hangosan lerimázta. Akkor, egy perccel később (ezt maga Révész Béla mesélte, Ady zsenijének szimulációit magyarázva) megszületett egyik legragyo­góbb verse: „Tengerpart, alkony, kis hotelszoba . . .” Csinszkával nem teszi meg ugyanezt, de nem is születik ilyen vers sem... Hogy miért? Mert akkor „örült a ten­ger”. S hogy miért is örült? Azt senki nem érti. A vers­nek zsidó komplexum-titka, melyet a hotel Johndienere, aki történetesen magyar-zsidó volt, leleplezett, — persze nem magyarázza a verset, csak elmesélve a tényt a Nizzá­ban járt dr. Lukács Hugónak, aki viszont Vojticzky Gyu­lának mondta el s Vojticzky nekem megismételte 1932- ben itt, Izraelben, — hogy Ady lezsidózta Lédát és ez a felszabadulása persze örömet szerzett neki. A DALOLÓ MÁGLYA KERESZTREJTVÉNY 115 VIII. .Pokol a mennyországban­ 1. Újhelyi, a témakeres­őd Az első héber írásom, mely nyomodafestéket látott egy héber anekdota volt. Hangsúlyozva héber, mert szójátékon alapult, tehát nem lehet lefordítani. Még pedig a Hamicpe című hetilapban, amely Krakkóban jelent meg. Termé­szetesen csak kezdőbetűimet írtam alá: A. P. (Avigdor Feuerstein). Amikor ez történt, alig voltam 17 éves. A szerkesztő, Simon Menáchem Lázár megköszönte a kül­deményt s kért még. Sőt tudósítást is kért. Küldtem is kettőt, de csak az egyiket közölte, a másikat visszaküldte azzal a megjegyzéssel, csináljak belőle novellát. Ugyanis történt akkor a családunkban, hogy egyik nagybátyám rajtakapta a feleségét valami fiatal fickó­val. A férj, aki orvos volt s nagy humanista s aki a légy­nek ablakot nyitott, hogy kirepülhessen, hirtelen förtel­mes vadállattá lett, revolvert szegezett a hűtlen, bűnös párra, ráparancsolt a fiatalemberre, hogy öltözzék fel, de fizessen a pásztoróráért. S amikor az dadogott, hogy nincs pénze (valami diákféle volt), a férj váltót íratott vele alá egy korona értékben és szélnek eresztette. Az asszony ott állt közben egy szál ingben s rémületé­ben hallgatott; tudta, ha egy hangot szól, férje agyonlövi. Miután a gavallér elkullogott, az orvos leemelte feleségé­nek bekeretezett fényképét a falról, kivette belőle az asz­­szony képét s helyébe­ téve a váltót, újra visszahelyezte a falra. Aztán a feleségéhez fordult és ugyanabban a be­céző, szerelmes stílusban, amelyet az asszonnyal szemben mindig használt, azt mondotta: „Lillikém, édes, kicsi pá­rom, ez a te kereseted, drágám. Az én kis feleségem ke­resete. Mégpedig nemcsak kezed, apró, kicsi kezed fárad­sága, hanem egész testedé, fehér galambtesteddel és még fehérebb lelkeddel kerested a pénzt. Ja — és majd el­felejtettem, neked is alá kell írnod a váltót.” Újra levette a keretet a falról és az asszony remegő kézzel aláírta: „így ni!” De nem folytathatta tovább, az asszony eszmé­letlenül összerogyott. A férj megvizsgálta az ütőerét, kon­statálta a halált. Erre forrón megcsókolta halott feleségé­nek a kezét és agyonlőtte magát. Mindezt egy cselédlány látta. Mikor az Ady-társaságban elmeséltem a héber szer­kesztő tanácsát, Ady nagyon helyeselt. — Bárcsak én írhatnám meg, — mondta. — Az Újhelyi­­boltban tíz korona az ára. — Én olcsóbban adom, ha akarod — mondtam. — Piszkos konkurrencia — jegyezte meg valaki a tár­saságban. — Akkor adom ingyen! — védekeztem. Újhelyi Nándor — a kétméternyi nadrágszíjas, mindig elegáns, feketekesztyűs bohém, aki pirosbéléses havelock­­ban és széleskarimájú kalapban járt, — tudniillik abból élt, hogy témákat adott el a költőknek, íróknak, publicis­táknak, drámaíróknak, sőt kritikusoknak is. Őmaga, ha írt, nagyon elegánsan és szellemesen írt, de igen ritkán. Témáit inkább eladta. Hány ilyen Újhelyi-témából épült fel a magyar irodalom! Ha valakinek sikere volt egy témájával, azt mondotta: „Becs szó, nem Újhelyiség!” Sport volt az író bohémvilágban Újhelyi-témákat feldol­gozni. Nem is igen csináltak titkot belőle, sőt! „Ezt a gyöngyszemet Bródy Sándornak tartogatom” — mondotta Újhelyi. Lehet, hogy tréfált, de komolyan vették. Karin­thy ezeket a témákat Ujhelyi-fattyaknak nevezte. Újhelyi egy ízben egy kezdő, fiatal, katolikus papnak is eladott egy karácsonyi témát s amikor a papnak megmondták, hogy Újhelyi zsidó, így felelt: „Jézus is zsidó volt.” Azt mondja erre Zuboly: — Te, Újhelyi, valld be, hiszen nem főbenjáró bűn, te adtad el Jézusnak a Hegyibeszéd témáját? — Látod, te örmény, ennyi esztétikai érzéked sincs! Még most se vetted észre, hogy Mózes tízparancsolata is az én témám. Shocking! De azt Ignotus árulta el, hogy Nagy Lajosnak a Nyu­gatban megjelent két novellája Ujhelyi-fattyú. És Igno­tus meg is magyarázta, hogy a művészi igazság szem­pontjából ez se nem szoroz, se nem oszt, mert teljesen mindegy, hogy a művész mit dolgoz fel, történelmi témát, mesét, valami megtörténtet, vagy elmondott témát, avagy akár pletykát. Fő, hogy sajátjává adoptálja a fantáziá­jával. Megtudtam később, hogy novelláskötetében megjelent az én témám is. Egy talmudi témával a következő esetem volt: Élt Pesten egy hivatalnok-ember, aki állandóan iro­dalmi körökben forgolódott, Vámos Hugónak hívták. El­meséltem egyszer a Talmudban előforduló legendát egy Ephezusban élt özvegyről, akinek férjét felakasztották és őrt állítottak melléje, hogy a holttestet bizonyos időn belül senki le ne vegye az akasztófáról. Az özvegy, aki férje testét el akarta lopni, ott az akasztófa alatt, elcsá­bította az őrt és elvihette férje holttestét. Vámos ezt a témát feldolgozta egyfelvonásosnak, amit a Thália-szín­­házban elő is adtak. Csakhogy elrontotta, mert úgy dol­gozta fel, amint elmondottam, minden drámai feszültség nélkül. Nem is írt ezenkívül többet életében, de nemsokára hallottam, hogy megnősült s a felesége nem kisebb sze­mélyiség, mint Medgyaszay Vilma. 2. A pesti nyomortanyákon Verseim körül a héber lapokban heves viták támadtak, Varsóban, Moszkvában, Berlinben, Jeruzsálemben (Ben Jehuda lapjában), Lembergben, s persze a krakkói Hámie­­pében. Ben Jehuda azzal kezdte cikkét, hogy „Új csillag lobbant fel Magyarországon, az asszimiláció fertőjében...” Klausner havi folyórata, a Hásib­áeh, a versek „csodálatos szintéziséről” beszélt, amelyben a Biblia archaizmusa és a legmodernebb formák organikusan egybeolvadnak. Voltak éles ellenhangok is. Egyik kritikus azt írta, hogy ezekből a versekből „a magyar barbárság rikit”. Egy másik: .......Amit értek ezekből a versekből, bár ne érteném (ha Éliás próféta káromkodott, valószínűleg ilyenformán tette), amit pedig nem értek, hálistennek nem értem!” Egy har­madik: „... Úgy látszik, ez az ifjú megirigyelte Bialikot, hogy a nép ostorává nevezte ki magát” (Abban az időben még a nevét se hallottam Bialiknak és ezen a kritikán a Patai-család mulatott legjobban). Egy negyedik: „...Máris túl sokat beszéltem erről a Feuersteinről. Ez a példa egye­lőre nem jelent mást,, mint azt, hogy a héber nyelv szabad préda és aki akar, kárpótolja magát az ifjúkorában elszen­vedett társadalmi és szerelmi fiaskóiért. Ha fiatalkorában tette volna, talán még idejekorán a papírkosárba dobhat­ják a szerkesztők ezeket a fecsegéseket és elkedvtelenítet­ték volna a papírfecsérléstől”___ Ebben a kritikáiban az volt a legmulatságosabb, hogy abban az időben tizennyolc és féléves voltam. Amikor az öreg kritikus erről tudomást szerzett, csürös-csavarosan bebizonyította, hogy lám, ő el­találta: valóban ifjúkori lelki fiaskók kompenzációi ezek a versek! Ma már kissé furcsának találom akkori hidegvéremet, amellyel a patetikus felfedező, vagy a lóhátról beszélő, sőt itt-ott dühös hangú kritikákat fogadtam. Ami ezeket a han­gokat ellensúlyozta bennem, — azt hiszem, — az az egy­szerű örömérzés volt, hogy héberül tudó barátaim, mint például a jelenleg Haifán élő, igen nagy tiszteletnek ör­vendő dr. Peli és elsősorban két mesterem, Patai József és Bolgár Mózes jó véleménnyel voltak verseimről. Talán nagyapa figyelmeztetése volt az, ami tudat alatt immuni­zált mindkettő ellen: „A dicséret és a becsmérlés egyfor­mán megrontja az embert. Ha a dicséret hat majd rád, önimádó, koravén tehetetlenség lesz belőled." Valószínű, hogy a bennem akkortájt kialakuló marxista befolyás is segített hozzá, hogy ne törődjem az úgynevezett kritikával. A marxizmushoz Büchnernek „Erő és anyag” című könyve vezetett. Ez a könyv úgy hatott rám, mintha vadidegen országba kerültem volna, ahol minden máskép van, mindnek máskép él és cselekszik, mint ahol én élek. Furcsa, — ma látom furcsának, — hogy Büchner világfel­forgató könyve egyáltalán nem ölte meg bennem Istent, ahogy akkoriban szokásos volt. „Jó, jó, — mondtam ma­­gamban, — ez mind igaz és helyes, de nem Isten maga, hanem az ő alkotása csupán. Ez is Őbenne van, mint min­den más a világon.” Szilárdan élt és uralkodott bennem a Talmud filozófiai tétele (mely Einstein filozófiájával be­igazolódott) . Ő a’ világ helye és nem a világ az ő helye (héberül Isten egyik neve: Makom, Hely, vagyis a Tér, mint ahogy a neve Idő is. Jehova annyit jelent, hogy volt, van és lesz — tehát Idő, így aztán természetes, hogy erő és az anyag is benne vannak. Egyszer aztán olvastam az újságban, hogy Jászi­ Oszkár előadást tart a marxizmusról s azt az információs magyarázatot kaptam, hogy Büchner teóriája a marxizmus alapja (vagy fordítva?). Ama előadás után kezdtem „falni” Marxot. Reinitz Béla észrevette ezt és helyeselt. Azt mondotta: — Egyszer eljösz velem megnézni a nyomortanyákat. — Azok hol vannak? — kérdeztem. — Itt, Budapesten. Ebben a híres mennyországban. (Éppen akkor kezdte Wekerle miniszter építeni a munkás­­negyedet Budapest perifériáin.) Amit a nyomortanyákon láttam, teljesen lesújtott. Bor­­zalmas látvány volt. Lesoványodott, éhező gyerekek és öregek, s minthogy Reinitz késő ősszel vitt oda, rongyokba öltözött és szégyenüket alig takaró kislányokat láttam dideregni. Tehénlepényt szárítottak, égő tehénlepény és másféle ganaj tüzénél melegedtek s főztek valamilyen koty­­valékokat. A nyomortanyák egyben bűntanyák is voltak, természetesen. Ott termelte ki a nyomor a tolvajokat, zsebmetszőket, sőt gyilkosokat is. S ahogy Reinitz magya­rázta, a nemi anomáliákat is. Fiatal fiúk és lányok közös vackon alusznak, tizenkét-tizenhárom éves kislányok te­herbe esnek, aztán vagy öngyilkosságot követnek el, vagy kihordják porontyaikat és halálra éheztetik őket. S közben a nemibetegségek úgy burjánzanak, mint mérges gombák... — A szocializmus bibliájának illusztrációi — mondotta Reinitz Béla. — És te cionizmussal foglalkozol. Egy percre gondolkodóba estem, aztán így feleltem: — A cionizmus bibliája a Biblia, az első szocialista könyv a világon. — De nemzeti mozgalom — mondta Reinitz. Én akkor már a Makkabea-előadások állandó hallgatója voltam. A Makkabeának nemrég zajlott le egy vitája a szabadgondolkodó Galilei-körrel a „szocializmus és cioniz­mus” témáról. Azonkívül akkor már megjelent volt Patai- Szabó Dezső vitája a „Huszadik Század” című folyóiratban, ugyancsak ebben az ügyben és a robosztusán vitázó Szabó Dezső valósággal kapitulált Patai érvei előtt, mégpedig nyílt, becsületes megadással. — A mi nemzeti eszménk — mondtam — nem kell, hogy okvetlenül kópiája legyen a létező összes nemzetekének, az összes hibákkal együtt. Mi új terv szerint olyan házat-házát akarunk építeni, melynek világítási, levegő és víz-problé­mája a legmodernebb architektúra szabályai szerint lesz megoldva. (S itt eszembe jutott egy új ötlet az általános vitához.) Mi a nemzetek proletár-nemzete vagyunk. Ne­künk nemzeti földéhségünk és saját zsidó nyomorunk van. (S merész axióma ötlött fel bennem, a szocialistákhoz való pretenció, követelés.) Mi nem hisszük, hogy a szocializmus megválthatja a világ proletárjait, ha egyúttal nem veszi tervbe a népek proletárjainak megváltását is. Ha nincs ehhez érzéke, akkor az ahhoz való érzékében sem hiszünk! Reinitz, aki általában elég szűkszavú ember volt, vala­mit mondott, éppen csak, hogy válaszoljon, majd hozzá­tette: — Remélem, hogy azt a képet, amit láttál, nem fogod hamar elfelejteni. Te költőnek készülsz s nem politikusnak. Apropó, ha írni akarsz erről prózában, beajánlok a Nép­szavához. Mielőtt beadtam a riportot — „Pokol a mennyországban" címmel, — megmutattam Adynak. Elolvasta s a végén csak annyit mondott: — Úgy írd alá magad: Kova Albert. Kova Albert: Jó név. (Folytatás pénteken) Vízszintes: 1. Nagy élő francia költő és iró, az Academie Fran­­caise tagja. 7. „Az eltűnt idők nyomában” szerzője, keresztnevé­nek kezdőbetűjével. 13. Híres ma­gyar festő — az emberi vonzalom jele is — névelővel. 14. Á-val náci fogalom. 16. A moszkvai orvos­­per egyik rendezője. 17. Munka­ruha anyag. 18. Arckrém márka. 19. Látszik. 20. Újságok. 22. L. H. Y. 23. Háborgat.­­ 24. N-nel Zola-regény. 25. K-val volt ilyen országgyűlés is. 27. Női név. 2­9. Bennem — héberül. 30. Mene­kültügyi organizáció. 31. Román folyó. 33. Felkiáltás. 34. Lesem mássalhangzói. 35. Vissza: idő­határozó. 38. Kemény­­ héberül. 39. Rag. 40. Ebből a közből jöt­tek a magyarok. 41. Orvosi kivizs­gálások egyike. 43. Ebből nő min­den. 45. Fordított jogi személy. 47. Férfinév. 48. Szenvedés. 49. Idegen szent rövidítése. 50. Eke keverve. 52. Spanyol királynő — fonetikusan. 55. H. Z. E. 56. Visz­­sza, üde. 58. Falu Natanja mel­lett (ade). — 59. Interpretál. — 61. Francia kastély — fonetiku­san. 62. Profil. 63. Sz-el gyomor­baj. 64. Ivrit tanfolyam. — 66. . . . nawa — a dzsungel háború egyik csatája. - 67. G-vel a régi Franciaország. - 68. ,,Az anya” szerzője, elöl keresztnevének kezdő­betűjével. 69. Francia zeneesztéta és író. Függőleges: 1. Vissza. ,,Az emberi komédia” szerzője, kereszt­neve kezdőbetűjével.­­ 2. Tengeri. 3. Szemben keletkezik. 4. Japán admirális. 5. EEEE. 6. Domináló. 7. Van ilyen udvar is. 8. Idegen várjon. 9. Vissza, európai valuta, névelővel. 10. A költemény.­­ 11. Dicséret. 12. Élő nagy francia író. 15. Nagy amerikai író — most fut Tel-Avivban a filmje. 21. A „Bu­dapesti Kaland” szerzője, kereszt­nevének kezdőbetűjével. 23. Nagy francia író, a Dreyfuss-perben is szerepelt. 26. Fedd. 27. Olcsó — héberül. 30. Termék — angolul. 32. Mitológiai alak. 34. Két oldal. 35. T. N. C. 36. Régi űrmérték. 37. Igekötő. 40­. Vissza: francia költő keresztnevének kezdőbetűjé­vel. 42. Fém. 44. Vissza: XIX-ik századbeli francia író, keresztne­vének kezdőbetűjével. 46. Vissza: idegen üveges. 48. K. L. 49. Kés, héberül. 51. Vissza: láttam — ide­genül. 53. Vissza: román politi­kus. 54. Vissza: idegen óriás.­­ 56. Idegen pokol (are). 57. An­gol ordítás. 60. Y-nal francia zene­szerző, 65. N. K. 67. Rangjelző. 4 Új Kelet 1956 IV II

Next