Uj Kelet, 1959. december (40. évfolyam, 3449-3474. szám)

1959-12-18 / 3464. szám

REKTIVY IRTA: PEARL S. BUCK PEKING! LEVEL (9) — Azt hittem, Kínában kommunisták vannak ... — Most igen. — Akkor, hogy lehet az, hogy az apja... — Ő egy nagy kollégium vezetője és úgy éri, köte tessége a tanítványaival maradna. — Oh ... értem... De nem érti, látom, hogy aeat érti, elgondolkozva nézi Renniet, óriási kék szemével. — Tálalj fagylaltot Rennie — mondom — a frédasiderben megtalálod... — Menjünk Allegra — szól Reuma és megfogja a lány kezét. Ez a kezdet, de nem tudom, mi lesz a vége. Keskeny W- völgyben lakunk. Egyetlen ásó, pletyka, óriási erdővizet okozhat. Egyetlen szócska, mint például es: ״ kommunisták ..vagy a másik: ״ Kína...” — Mindent ki kellett tálalnod neki egyszerre... ? — mordult rám Rennie ezen az éjszakán, amikor hazaérkezett. — Nem mondtam el mindent — tiltakoztam. Baba már lefeküdt, én még vártam Renniet, tudtam, hogy mivel fog vádolni. — Aliegra azt mondta, most már érti, miért nézek ki olyan különösen — suttogta Rennie lefojtott hangon. Mennyire vágytam átölelni a fiamat, de tudtam, hogy most gyűlölne érte. De meg kell mondanom az igazat és az egészet. — Vállalnod kell saját magadat, úgy, amint vagy — szóltam —, mert részben kínai vagy. Véred negyedrészben kínai, ízlésed és hajlamaid pedig talán még nagyobb arányban is. Ezzel szembe kell néznünk. Egyet azonban biztosan tudok, nem lehetsz addig boldog, míg nem fogadod el magad büszkén annak, aki vagy nem csupán egy kis részt belöle. Nemes örökséggel jöttél a világra, de az a földgolyó mindkét oldaláról származik. Nem néztem rá, megcsókoltam az arcát és kimentem a szobából. E világ Allegrái nem neki valók, de erre magától kell rájönnie. S ha elmúlt a csalódás fájdalma, meg fogja találni azt a nőt, aki neki való, aki az övé lesz, akihez tartozik. S hogy ez a nő kínai-e, vagy amerikai... ki tudja... s ki törődik azzal? ★ Ami mostanában foglalkoztat, az a gondolat, vajon Beraid enyém volt-e? Most úgy érzem, rendkívül középszerű leány voltam. Gyermekkoromat nem tarkítja semmiféle kimagasló esemény s még anyám is csak mérsékelő hatást gyakorolt rám. Benne sem viharzottak nagy emóciók, világrengető érzelmek. A templom, amelybe jártunk, a sokat emlegetett és keveset gyakorolt testvériségből nem sokra tanított. Apám szkeptikus volt, fe nem hirdette saját igéit. Visszaemlékszem egyetemi tanulmányaim utolsó tavaszára Radcliffben. Osztályomba igyekeztem sietve, filozófia órára, karomon nagy köteg könyvvel, mert szorgalmas diák voltam, de abban az időben nem kellett szégyenkezni emiatt. Manapság, úgy tűnik nekem, — ha megítélhetem abból, amit Rennie mesél — a fiúk nem kedvelik a szorgalmasan tanuló leánynövendékeket. Allegra például rendkívül kedves módon adja az ostobácskát, bár nem tudom, hogy valóban az-e? De nem ilyesmit gondoltam. Ezen a tavaszi napon későn érkeztem a leckeórára, mert megzavart az időjárás szépsége, a napfény melege, miközben igyekeztem megjegyezni magamnak Kant kategorikus imperatívuszának súlyos jelentőségét, és ebben a végzetes pillanatban láttam meg Geraldot, amint lenyűgözően kecses mozgással leszaladt a lépcsőn onnan, ahova én igyekeztem, örökké emlékezni fogok arra a pillanatra, akkor is, ha látásomat már elhomályosítja az öregség. . . látom a nap megcsillanó fényét fekete haján, sötét szemének élénk pillantását és krémszínű bőrének tiszta simaságát. A kínaiak arcbőrében mintha valami varázslatos volna, szinte úgy tűnik, átcsillog rajta a vér. Rennie bőre örökölte ezt a hibátlanságot. Nem csodálom, hogy Allegra! Szívesen simul arcához tánc közben, mint múlt szombat este a mulatságon láttam. Ugyanígy szeretek táncolni Suis Geralddal — arc az arcon —... Azon a napon, ott a lépcsőházban nem beszéltünk egymással, de mélyen egymás szemébe néztünk és abban a pillanatban elhatároztam, hogy megtudom a nevét és megmondom neki, hogy ő az enyém. Nem egy nap és nem egy hét, hanem egy hónap múlva történt... Mert szemmel tartottam őt, a legszebb férfi volt, akit valaha is láttam. Re ide sem sikerült beszélgetést kezdeni vele és úgy intéztem, hogy egyszerre lépjünk ki a tanteremből. Olyan félénk volt, nekem kellett hozzálépnem a folyosón, különben továbbment volna. Én szaladtam mellette végig a bejárati kapuig és azon túl az utcán is. Nem tudott megszabadulni tőlem, így történt, hogy egy napon azzal az ürüggyel, hogy idegen és nincsenek barátai, meghívtam a házunkba, hogy találkozzék anyámmal... így kezdődött. Szeret- Ittes lettem. És amikor ő is bevallotta, he milyen hosszú időbe telt, két hónap, három, négy ... — már azt hittem, sohasem mondja ki a szót, még akkor is habozott, tétovázott. — Folytassa ... ó, folytassa már... — szóltam hacagva a boldogságról. — Nem tudom, akar-e barátjának tekinteni... — mondta és megnedvesítette száraz ajkait. — Akarom és úgy is tekintem — feleltem. Már házasok voltunk, amikor egyszer megkérdeztem Wie, miért dadogott annyit azon a napon, — mert nappal történt, fényes délben, ott ültünk a folyópart egyik padján, könyveink oszlopba fűzve hevertek lábaink előtt a földön. S Gerald újból dadogni kezdett, noha ekkor már pekingi házunk hálószobájában pihentünk, elalvás előtt és boldogok voltunk ezen az éjszakán... — Soha nem hittem hogy képes leszek... beleszeretni egy... érted ... ? amerikai lányba. — Nem hitted...? — ingerkedtem — és kit méltóztattál feleségül venni, ha nem engem ... ? De ő komolyan válaszolt: Mindig azt hittem, hogy kínai lányt fogok feleségül venni. Nagybátyám azt mondotta, hogy ez volt anyám kívánsága. Ezt mondta Gerald nekem valamikor régen, amikor anyja számomra csak egy halott asszony volt, s amit mondott, az sem jelentett sokat. Magát az éjszakai beszélgetést is elfelejettem, egészen a mai napig s csak Allegra megjelenése idézte fel emlékezetemben. Nézem Gerald anyjának fényképét. Előveszem s újra a helyére rakom. Minden alkalommal azt mondom magamnak, nem veszem elő újra addig, amíg Rennienek meg nem kell mutatnom. De ekkor megjelenik előttem az arc, nyugtalanná válok s meg kell nézzem saját szememmel ismét. Ma éjszaka tehát elővettem a lezárt fiókból s most itt fekszik előttem Gerald anyjának fényképe, nyugodt arccal, változatlanul. Egyáltalán nem hideg, csak a felszínen. A kínai asszony komoly, állhatatos pillantású szeme mögött sok melegséget érzek. Barátnők lehettünk volna ő és én, ha nem dönti el már jóelőre, hogy ellensége vagyok. Ha ismerhettük volna egymást, neki kellett volna határoznia ebben a kérdésben. Tudom, nem csalódtam volna benne, soha nem csalódtam kínai nőben, még a legvilágszerűbb szépségben sem. A kínai nő a legerősebb asszony a földön. Mindig engedékenynek látszó, de sohasem engedékeny. Hozzájuk hasonlítva a kínai férfiak gyengék. Honnan jön ez az asszonyi erő? Az évszázadok adják, a világrahozni nem kívánt gyermekek ereje ez. Mert csak a fiúk születésének örvendeznek Kínában. Mindig a fiúk kapják az előjogokat, védelmet és kényeztető szeretetet. A lánynak el kell fogadnia helyzetét nemzedékeken át és sorsát némán kell elviselnie. A nőnek meg kell tanulni elsősorban saját magára gondolni, védelmeznie magát titokban, ellopni azt, amit meg nem kaphatott, hazudni, nehogy az igazság kárt tegyen benne, felhasználni a csalás eszközeit saját védelmére, oltalmára és örömére, mert csupán nő. De milyen csodálatosan nagyszerű áldozatokra képes, ha olyan jelentékeny asszonynak születik, mint Gerald anyja volt. A képet ismét visszatértem az íróasztal fiókjába és bezártam de nem hagy nyugtát, űz és hajszol. Ma, szombaton Babával kettesben ebédeltünk, Rennie halászni ment, legalábbis így mondta: nem ismételhetem állandóan a kérdést, hová megy és kivel ? — Baba, emlékszel, legutóbb Gerald anyjáról beszélgettünk 7 __ Igazán...? — Az öregúr szépen, finoman kezeli az evőpálcikát, csupa megszokásból valahányszor rizst főzök, ami gyakran megtörténik, mert ezt jó étvággyal fogyasztja, míg más egyebet alig eszik. __ Bizony beszélgettünk — felelem — és még többet akarok hallani róla. Baba leteszi az evőpálcikákat. — Mi az, amit tudni akarsz ? ׳ ־ — Van egy képem róla ... odafenn a szobámban. Baba elsápad. — Hogy jutottál hozzá? — Egy képeslapban találtam — mondom , mert képtelen vagyok megmondani, hogy Gerald küldte. — Hozd ide. Felrohanok a szobámba, lehozom és elébehelyezem az asztalra. Baba felteszi a szemüveget és gondosan vizsgálja a képet. — I . .. igen — mondja lassan — felismerem őt, de nem ilyen volt a tekintete. — Hanem, milyen volt? Baba összevonja szemöldökét és elgondolkozik. __ Amikor a menyasszonyi fátylát felemeltem, úgy találtam, hogy közel jár ahhoz, amit »׳ épségnek nevezünk. ׳ __ Igazán? — jegyeztem meg és magamban azt gondoltam, hogy ezen a válaszon gondolkozott ilyen sokáig■ __ De később nem voltam olyan biztos, néha olyan fura képet mutatott nekem. — Miért? — Nem kérdeztem. Nem voltunk annyira közel egymáshoz,, hogy ilyen kérdéseket feltehettem volna neki. Nem tudtam ellentállni a kísértő kérdésnek. — De hiszen volt egy közös gyermeketek .. Halvány rózsaszín fény lopózott Baba arcára. — Hát... igen. — Remélem, nem tagadod meg Geraldot? — Bevallom még nevetnem is kellett ezen a kérdésen. — Nem ..., dehogy is, de .. látod ... — Nem látok semmit. — A gyermeknek nem sok köze van ehhez a dologhoz ... úgy érzem, hogy ... ilyesmi megtörténik ... — Férfiakkal igen, de nem nőkkel. Baba a torkát reszelte. — Nos hát... mindenesetre... Gerald születése után nem történtek többé ilyen dolgok... — Te nem akartad? — Ő nem akarta. — Milyen kitűnően emlékszel, Baba. — Sok mindent elfelejtettem már — szólt tétován. Újra felemelte a pálcikákat és folytatta az étkezést. Emlékszik, de érezni nem képes többé és én arra gondolok, hogy az a kínai asszony, aki valaha szerette őt, — mert érzéseit nem viszonozták, fogta amije volt, a gyermekét és örökre elvette apjától. S ez a gyermek Gerald volt... ★ Ma este telihold ragyog a hegyek fölött és a völgyet, mely szélesen terül el a két gerinc között, sötét árnyékba borítja. A teraszom nyugati irányba néz, a kavicsos út ezüstfényben úszik és messze, lent a fák között, két lassan haladó, egymásba fonódó figurát látok. Tudom, hogy Rennie és Allegra... Micsoda szerencsétlenség, hogy tavasszal találkoztak. Télen az ember nem esik olyan könnyen szerelembe. A tél a házastársi szerelem évadja. A hóba zárt ház belsejét esténként kályha fénye világítja meg. Pekingben télen mindent mélyen betemet a hó, jobban eltorlaszolja a kaput akármilyen erős zárnál. A kínaiak megcsodálják a hó szépségét, festőik kedvelt témája a havazások fehérségének hátterében a barackvirág rózsaszínje, vagy az indiai bambusz bogyóinak vörös izzása, de nem szívesen járnak ki a házból hóesésben, mert cipőik anyaga szövet, vagy bársony. A havas estéken tehát nem kaptunk látogatókat . .. Gerald és én . . . öreg szolgánk ilyen időben óvatosan bezárkózott a kapu melletti kicsiny szobájába és mi zavartalanul, kettesben lehettünk. Jól megraktuk a szénserpenyőt, kioltottuk a gyertyákat, úgy ültünk a tűz vibráló fénye mellett. Ez volt szerelmünk időszaka, hosszú téli éjszakák terültek véget nem érő boldogságunk fölé ... Itt, Vermontban is rabul ejt a hó, de most nem a szerelem rabja vagyok. Télen magánosan ülök a tűz mellett. Rennie saját szobájában végzi iskolai feladatát... És most, amikor elérkezett a nyár, még mindig egyedül vagyok, Rennie Allegrával tölti idejét. Már az országút végén járnak, kiértek a holdfényből és eltűntek a juharfák árnyékában, nem látom őket. Ebben a hónapban az újholddal valami változás köszöntött be hozzánk. Tudom, érzem Rennien. Halgatag Igá lett és mindig siet, nem mintha munkája sürgetné, hanem valami más, belülről. Jön-megy szó nélkül és látja szememben a kérdést: ״ Mi ez a változás...?” de elfordítja a fejét és nem válaszol. Tegnap este neon tudtam tovább elviselni a némaságot, mert ki marad meg nekem, ha Renniet elveszítem . Fennmaradtam, künn a teraszon jóval éjfélutánig és a hűvös éjszakai szélben piros gyapjúsálamba burkolóztam. Rennie nagysokára, szökdécselve jött felfelé a domboldalon. Az éjszakai világításban olyan, mint egy meglett férfi, magas, erős, hatalmas. Valami változás férfivé érlelte. Amikor közelebb jött és meglátott, nem lépett hozzám, mint máskor, hanem ehelyett a konyhaajtón át bement a házba. — Rennie ...! • Hangom hallatára megtorpan keze a kilincsen. — Tessék . . . ? — Kérlek szépen, jöjj ide. Jött ellenkezés nélkül, csendesen, nyugodtan. — Nagyon késő van már — csak ennyit mondott. — Vártalak. Hangja most már egy férfié. — Nem szabad várnod rám, ezentúl ne várj. — Képtelen vagyok elaludni, ha nem tudom, hol vagy — feleltem. — Meg kell tanulnod. Hidegen ejtette ki a szavakat és én hirtelen haragra lobbantam, mert tudtam, hogy igaza van. És, amikor haragszom, nem tudom elhallgatni az igazságot. — Tudom, hogy minden estédet Allegrával töltöd és én nem szeretem őt. — Most történt első alkalommal, hogy a lány iránti egyre növekvő ellenszenvemről beszéltem neki, Rennie pedig csak most kezdte szeretni őt. Most kezdte... – Fogalmam sincs róla, milyen mélyek az érzései máris és nem tudom, mit gondol egyáltalán a szerelemről. Ha Gerald itt volna — és mennyire itt kellene lennie, hogy segítsen — megbeszélhetnémvele a kérdést és megszívlelném a tanácsát. Vajon hajlandó volna-e ő beszélni a fiával? Mrs. Landes a szomszédnőm, aki már nagymama, azt állítja, hogy az apák nem tudnak ״ beszélni” fiaikkal. Azt állítja, hogy saját férje sem „beszélt” velük soha. A fiúk azóta már megnőttek, megházasodtak, de az apa sohasem beszélt velük, Mrs. Landes pedig képtelen rá. — De miért? — kérdezem. — Mert úgy érezném magam, mintha saját fiam előtt meztelenül mutatkoznék — jelentette ki őszintén. Ezek a fiúk idevaló, derék falusi lányokat vettek feleségül. — Mrs. Landes talán úgy gondolta, hogy egyszerű, szavakkal alig meghatározható életükben jobb nem beszélni. A szavak talán túlsúlyosan lennének egymás iránti kapcsolatuk mindennapi jelenségeihez viszonyítva. Nem tudom, mit gondoljak róla. És ismerem a szerelem teljességét, mélységeit és magasságait , ugyanezt a szépséget, örömet kívánom a fiamnak is. — Ülj le Rennie — szóltam. — Már késő van ugyan, de nem ahhoz, amit mondani akarok neked. — Rennie leereszkedett a terasz alacsony kőfalára, háttal a kelő holdnak, úgyhogy arca árnyékban maradt, az enyém pedig világosságban. Folytattam: — Ne hidd, hogy Allegrával való kapcsolatodat az ő személye miatt nem helyeslem, ő éppen olyan, mint a többi fiatal lány, csinos, édes és felületes. Egy bizonyosfajta férfit még boldoggá is tehet, olyan férfit, aki nem kíván sokat, aki olyan, mint a többi átlagember, akinek nincsenek túl nagy igényei másokkal szemben, aki tagja valami klubnak, egy mindenkivel barátkozni tudó kedélyes alakot, vidám barátokkal maga körül, aki nem sok könyvet olvasott életében, szereti a könnyű muzsikát... ha egyáltalán kedveli a muzsikát, valaki, aki szombat esténként moziba jár és örömet talál a cowboy-filmekben. (Folytatása vasárnap) 14 Új Kelet 1959 XIII8