Uj Kelet, 1961. április (42. évfolyam, 3858-3880. szám)
1961-04-24 / 3875. szám
ALEXANDER PARDY VISSZATÉR 31 Alexander későn érkezett. Egy köpcös embert látott a karmesteri pulton. Wolters éppen magyarozott valamit a zenészeknek. Richter azonnal észrevette a barátját és intett, hogy jöjjön közelebb. A jelre Wolters is felnézett és bosszankodva látta az idegent, Alexandert. A megkezdett mondatot újra, idegesen kezdte el: — Ott rabszolgaság, fájdalom, halál... Itt szabadság, győzelem, beteljesülés... ez a különbség Coriolan és Egmont között. És most, uraim... Pálcájával rákopintott a pultra. A hegedűsök felemelték vonóikat és felhangzott a két sötét F - mollban. Három taktus után Wolters megint kopogott. — Szépen, korrektül játszották, de higgyék el, uraim, ez mégsem Egmont. Már kezdetén meg kell találjuk a kellő aláfestést. Kérem, figyeljenek csak. És Wolters énekelt: ״ Tata... tata... tara-tara-tam-tam ... még egyszer... A hegedűsök újból játszani kezdtek. Alexander kissé unatkozott. Elővette skiccelő füzetét és lerajzolta a karmestert. Richter odapillantott. A papíron Wolters karmester jelent meg, amint magasra emeli a pálcáját. Aztán, amint kezével — jellegzetes módon — eltakarja a száját. Alexander ceruzája alól újabb alakok bontakoztak ki: a kürtös, a dobos és folyton újra. Wolters, ahogyan óriásként a zenekar fölé emelkedik — Wolters lekopogta az első próbát, az Egmontnyitány befejeződött. A fúvósok hangjának sötét misztériuma ragyogó győzelmi himnuszban oldódott fel. F-Dur volt ez, az öröm tónusa. Walters letörölte az izzadtságot homlokáról, majd leszállt az emelvényről és egyenesen Alexanderhez sietett. — Ön mit csinál itt? — kérdezte Alexandert, aki e pillanatban pontosan úgy érezte magát, mint amikor a gimnáziumban Tappeiner lepte meg. — Hadd lássam! Wolters kezébe vette a rajzot és hangosan felnevetett. — Nagyon jó, de remélem, nem fogja átadni a sajtónak. — Melyik újságnak dolgozik? Richter válaszolt Alexander helyett. — Karmester úr, bemutatom a barátomat: Alexander Pardy. Nem újságok számára dolgozik. A rajzokat nem szánta a nyilvánosságnak. — Akkor talán megtarthatom magamnak? Alexander zavartan mondta: — De értéktelen dologról van szó. — Nem osztom a nézetét. Ne legyen olyan szerény. Szignálja és máris értéke van. Alexander odakanyarította a monogramját. — Higgye el, karmester úr, jobbat is tudok, ezt valóban értéktelennek tartom. — Lesz még alkalma, hogy bebizonyítsa a tehet■égét — válaszolta Wolters. Visszasietett az emelvényre és kezébe vette a dirigenspálcát: — Uraim, most Julius Richter szimfóniájának második tételét fogjuk próbálni. Várt, amíg a muzsikusok felütötték a kottáikat, majd így folytatta: — Kérem az oboákat... Pfaff úr , — adagio ... kezdje el. Ön pedig van der Berg úr — most az első hegedűshöz fordult: — valamivel halkabban, emelkedően_,most következik a második téma... Wolters újra énekelni kezdett. Pálcája az érckürtösök felé lendült: — Hirtelen, erőteljesen kezdjék ... ez nem jó... lekopogta a zenekart. — Hofstättei úr, ne ilyen hosszan, rövid, hatalmas kezdést kérek . .. kezdje el újra ... így, most jó__ uraim ... mindnyájan__ fájdalmasan ... így ment ez egy órán keresztüL Walter» ráme־rülten lépett le az emelvényről. Hofstätter odaszólt egyik kollégájához: — Jól nézünk ki ezzel a gyászindulóval. — Miért, magának sem tetszik? Nem értem, miért tűznek ilyesmit a programra? — Mert — szólt közbe most van der Berg, az első hegedűs, mert a zeneakadémia azt kívánja, hogy támogassuk a fiatalokat. A darabok közül, miket oda benyújtottak, még ez volt a legelfogahatóbb. — A legjobb? — Nem, a legelfogadhatóbb. A többi még nagyobb őrültség. Hindemith és társai, meg ez a Schönberg teljesen megbolondították a fiatalokat. Atonális zene, ez lett a jelszó a háború után és aki a kontrapunkt, a harmónia törvényeihez ragaszkodik, azt kiöregedettnek tartják. Richter, szerencsére, nem hallgatta végig ezt a beszélgetést. Ha hallotta volna is, bizonyára csak a vállát vonogatta volna. Meggyőződése szerint Beethoven, Brahms, sőt még a század elején modernnek számított Mahler korszaka is véglegesen lezáródott. A háború után új fejezett kezdődött el. Amiko»• elhagyták a Konzertsaalt, Rieht«• megkérdezte: — Mi a véleményed? — Nagyon jól tudod, Julius, az én fülem nem alkalmas komoly zene befogadására. Szívesen fütyülök el egy dalt, szívesen nézek meg egy operettet, de a szimfonikus zenéhez nem értek. — De mint laikus, kiérezted-e a műből a fájdalmat ? — Megvallom őszintén, nem! Richter csalódottan búcsúzott el barátjától. ★ Február másodikára volt kitűzve a bemutató előadás. A hangverseny első részében Walters Beethoven Egmont-nyitányát és Schubert második szimfóniáját vezényelte. Aztán szünet következett. A csengetés után a terem már csak egy harmadáig telt meg. A közönség jelentékeny része hazament, nyilvánvalóan nem voltak kiváncsiak az ismeretlen zeneszerző szimfóniájára. Riehte izgatottan ült Alexander és Dorothy között az egyik páholyban. Az asszony azzal vigasztalta, hogy most legalább csak igazi zeneértők maradtak vissza, akik értékelni fogják a művét. De minden másként alakult. Amikor Wolters megjelent, csak gyenge taps fogadta. A karmester meg sem várta, hogy csend legyen, azonnal beintette a zenekart. Az oboa elkezdte, de a téma nagyon vékonyan érvényesült. A földszinten valaki megszólalt: — Ez úgy hangzik, mintha próbálnának egy hangszerrel. Hofstätter, a kürtös is rosszul indított. Idegességből, vagy véletlenül. Mindenesetre komikus hangok törtek elő a kürtből. És mintha csak erre vártak volna az emberek. A közönség soraiból előbb csak morajlás, majd nevetés hallatszott. Sokan fütyülni kezdtek. Tumultus keletkezett. Wolters egyelőre nem törődött a brutális „tetszésnyilvánítással” és tovább játszatta a zenekart. De nem jutott messzire. Amikor Hofstätter befejezte a témát, Wolter lekopogta a zenekart és a közönség felé fordult: — Hölgyeim és uraim! Aki botrányt akar, menjen a parlamentbe! A koncertteremnek más a rendeltetése. Folytatni akarta a hangversenyt, de a helyzet nem javult. Nagy lármában hangzottak fel Richter gyászindulójának következő tételek A közönség két pártra szakadt, hangosan folyt a vita. Wolter végül is feladta a harcot, összecsapta a kottákat és dühösen leugrott a karmesteri emelvényről. A zenészek riadtan követték az öltözőbe. A rendezők hívására csak most érkeztek meg a rendőrök, akik kiürítették a termet. — Rettenetes — mondta Dorothy, amikor kiléptek az utcára. Alexander karonfogta a halálsápadt, szótlan Rich tért: — Most nem engedlek haza, velünk jössz, nálam alszol. Alig léptek be a lakásba, Alexander konyakot töltött. — Igyál! ne búsulj, Julius — mondotta. Aztán megvacsoráztak. Az étkezés alatt alig váltottak szót. Vinzenz a vendégszobában ágyazott meg Júliusnak és az asztalra egy üveg bort helyezett A másnap reggeli újságok röviden jelentették, hogy a Konzertsaalban egy modern zenedarab előadása közben botrány tört ki és a rendet csak a rendőröknek sikerült helyreállítani. Richter nevét meg sem említették. A bukás teljes volt. Richtert azonban már egy riporter várta a lakásbán, a Welt am Abend munkatársa. Az újságíró interjút akart a bukott zeneszerzőtől. Legelsősorban azt akarta tudni, hogy miből él Richter. Nagy buzgalommal jegyezte fel az Uhu-bár címet, ahol Julius dolgozott. Rendkívül pikánsnak tartotta, hogy egy bárzongorista, aki táncdalokat, fox-trottokat és tangókat szerez, háborús élményei alapján, hősi szimfónia alkotására adta a fejét. Ez érdekes riportanyagnak számított. Richter gorombán válaszolgatott, nagyokat káromkodott, átkozta a dilettáns hallgatóságot, a konzervatív nyárspolgárokat. Az újságíró elégedetten távozott. Cikke néhány nap múltán meg is jelent a Welt am Abend-ben. „Komponista és az Uhu-bár zongoristája” — ez volt a felirat. Pontosan visszaadta Richter haragját, káromkodásait, még a legnyersebb, legdisznóbb kifejezéseit is. — Még csak ez kellett nekem — morogta Richter, amikor a cikket elolvasta. De a riportnak mégis volt hatása. Az Uhu bár egyszerre híres lett, az interjú megfizethetetlen propagandát jelentett. Bécs előkelő közönsége már a cikk megjelenésének estéjén ellepte az összes asztalokat. Mindenki látni akarta a bősz muzsikust, aki leszidta az egész világot, mert zeneművét elutasították. Amikor Richter eljátszotta a darabjait, hatalmas taps jutalmazta. Vasárnap már egy komoly napilap foglalkozott a február másodiki hangversennyel. A cikk ezt írta: ״ A közönség elutasítja az új alkotásokat, csak a régieket szereti, így volt ez már százötven évvel ezelőtt. Konzertsaalban olyan botrány volt, amilyen csak kevés akadt Bécs zenetörténetében. De ez nem volt az utolsó skandalum. Julius Richternek, a zeneszerzőnek nem kell elkeserednie. Huszonöt évvel ezelőtt Brucknert éppen úgy kifütyülték éss Hugo Wolff megőrült, mert senki sem törődött vele. Még Brahms negyedikjét is elutasították. Az idők azóta sem változtak meg. Pedig Julius Richter munkája értékes. Persze, nem Beethoven vagy Chopin klasszisáról van szó. Inkább Ravellel van közösségek. A mű a világháború borzalmai között született. Ezért olyan kemény. Nem könnyeket vált ki, csak elkeseredést. Megérthető, hogy a finálé sem hoz vigaszt, nem tartalmazza az eddig elengedhetetlennek hitt apoteozist. De a halott hősök apoteozisának ideje már elmúlt. A mai ember több realitást követel a művészetben, a zenében is. Sajnálatos, hogy közönségünk Julius Richter művét még figyelemre sem méltatta. Úgy tudjuk azonban, hogy a leleményes amerikaiak már meg is hívták, hogy egy nagy film a gyár számára kísérő zenét szerezzen. Ha Richter felhagy bennünket, Ausztria szegényebb lesz egy művésszel.” Így lett Julius Richterből bukott nagyság. Az újságcikkek reklámja híressé tette, aminek következménye elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az Uhu-bár tulajdonosa lényegesen felemelte a fizetését. A bár minden este színültig tele volt A nők tapsoltak leglelkesebben a bukott nagyságnak. Dorothynak márciusban volt az első rosszulléte. Egy reggel gyengének érezte magát. De közeledett a dél, felkelt az ágyból, hogy elkészítse az ebédet, mert Alexandernek még nem akart szólni. Az émelygések megismétlődtek és Dorothynak most már nem voltak kétségei. Vinzenz megsejtette a dolgot és kettőzött gyöngédséggel vette körül az asszonyát. Csak Alexander nem tudott semmit. Már két hét múlt el, amikor Dorothy gyönge* sége szeget ütött Alexander fejében: — Valami bajod van, drágám? — Semmi különös. Valószínűleg összefügg az állapotommal. Alexander a karjaiba vette. — Dorothy, miért titkoltad előttem? A te örö* med az enyém is. Forrón megcsókolta az asszonyát. — És most sürgősen egy lányról fogunk gondos* kodni. Segítségre van szükséged. Dorothy tiltakozott, hogy még jó erőben van és Vinzenz mindent magára vállal, a pénzzel takaró* koskodniok kell. De Alexander nem engedett. Tappeinemé segítségével néhány nap múlva sikerült kg egy jóképű, egészséges steyermarki leányt találni, aki nyomban megnyerte Dorothy tetszését. A lány — Ágnes volt a neve — erőteljes volt és könnyít mozgású, munka közben állandóan énekelt. Alexander is szerette, csak Vinzenz viselkedett egy előre tartózkodóan, mert úgy találta, hogy az uraságokkal szemben túlságosan közvetlen. Az ilyesmit nem szerette. Később Dorothynak megszűntek az émelygései. Ezzel szemben fáradságérzése erősbödött, sokat égett a gyomra és járása elnehezedett. Teste szabá*lyosan telt lett. Már a hetedik hónapban járt, amikor egy nyá ri, forró délután Alexander táviratot kapott. Ágnes hozta be a kávéval együtt a műterembe. Ki küld* hette? Összeráncolta a homlokát. Valami azt mond* ta belül, hogy baj van. Rossz sejtelmekkel félre* tolta a táviratot és előbb megitta a kávéját. De a kávé már nem ízlett. Rágyújtott egy szivarra és észrevette, hogy reszket a keze. Aztán hirtelen a távirat után nyúlt és felbontotta. ״ Apa délben agyvérzésben meghalt. Azonnal gyere” — olvasta. Alexander érc fogy fejen a bőr összehúzó dik, ugyanakkor egész testében borzongani kezdett. Az apja meghalt. Hány éves volt? Számolt: 1864- ben született. Csak 61 évet ért meg... milyen fia,* talán ment el, szegény. Ajka némán formálta a sza*vakat. Váratlanul súlyos lelkiismeretfurdalást érzett. Nagyon szerette az apját, de az utóbbi években nagyon elhanyagolta. Miért nem látogatta meg gyak* rabban? Dorothy miatt? Dorothy lett volna az ok? Hiszen Pozsony csak egy órányira van Bécstől! Minden héten átmehetett volna. Vagy legalább az ünnepekre kellett volna átlátogatnia. Fél öt volt. Beszélnie kell Dorothyval. Lábujj- hegyen a hálószobaa osont, de Dorothy már nem aludt, könyvet olvasott. Alexander általában estig sohasem hagyta el a műtermét, az asszony tehát csodálkozva nézett rá. Aggodalommal a szemében kérdezte: — Mi történt? — Dorothy, át kell utaznom Pozsonyba ... Az apám meghalt... Az asszony felemelkedett az ágyból és rémült arccal mondotta: — Veled megyek. Alexander villámgyorsan átgondolta a dolgot. Nem, egy keresztény nővel nem mehet al vallásos zsidó apja temetésére. Az egész családban visszatetszést szülne. Kínos lenne mind a rokonok, mind Dorothy szempontjából. — Drágám, az állapotod nem engedi meg az izgalmakat Előrehaladott hónapokban vagy, vigyáznunk kell. Különben is egy hétig kell elmaradnom, mert nálunk, zsidóknál hét napig kell ülni a gyászt a halott házában • Új Kelet 1961 TV 24