Uj Kelet, 1961. május (42. évfolyam, 3881-3905. szám)
1961-05-04 / 3883. szám
ALEXANDER PARDY VISSZATÉR mBBBESSSSBSSEESEEBSESEa ^SSSBSS₪B3^BESSESSBSBBB^^I^SKSSS^^SBSS^^^^^SBSl^^SB3SSSi5SE3BBB....EB83BBBE55BBSEB3BHHBE 39 Alig hagyta el a házat Alexander, Dorothy reszkető kézzel felbontotta a levelet: ״ Kedves hugocskám, — Már a megszólítás is nyugtalanította, mert ezt a kifejezést még sohasem olvasta, vagy hallotta Karl Augusttól. ״ Szeretett Führerünk birodalmában vagyok és ▼égre szabad levegőt szívok. Óh, bárcsak már nálunk, Ausztriában is ilyen tiszta lenne a levegő. Ha a mi szerencsétlen országunkra gondolok, melyet kizsákmányolok és felelőtlen elemek vezetnek, a szívem összeszorul.” „Ti nem szeretitek, átkozzátok a Führert, mert még nem jöttetek rá, milyen óriási ember. De még eljön az idő, amikor ti is lelkesdni fogtok érte.” A levél kicsúszott Dorothy ujjai közül. Bátyjával szemben érzett régi haragja aggodalommá, félelemmé változott. Gonosz, rossz vége lesz Karl Augustnak, ezt súgta benne valami sejtelem. Karl August egyetlen testvére volt. Eszébe jutott a gyermekkoruk. Milyen kedves, csinos fiú volt Karl August. Az egész család kényeztette. És amikor tiszti egyenruhába öltözött, apja büszkesége lett. Elegáns tiszt volt... ez igaz. De eddig soha nem jutott az eszébe, hogy Karl Augustnak tulajdonképpen sohasem volt dolga egy lánnyal. Nem emlékezett, hogy valaha is szerelmről beszélt volna. Soha nem udvarolt lánynak. Most megdöbbenve gondolt ennek a jelentőségére. Talán a végzet zárta el a természetes közeledés útját a másik nemhez? Talán a háborús haslövés következménye ez? Karl August sohasem beszélt vele ilyesmiről. E pillanatban mély részvétet érzett a bátyja iránt. Tovább olvasta a levelet: ״ Ebben az évben nem mehetek haza. Kérlek, ments ki a mamánál. Sürgős ügyek minden időmet igénybe veszik. Ha minden jól alakul, úgy — remélem — hozzájárulhatok ahhoz, hogy megpróbáltatott hazánk újból felemelkedjék, népünk újra áldott és boldog legyen.” Dorothy letette Karl August levelét. E szavak: áldott és boldog t utálkozást váltottak ki a szívéből. Halkan imádkozni kezdett: „Isten szent anyja, térítsd vissza a helyes útra a testvéremet.” Kiment a fürdőszobába, hogy lemossa kisírt arcát. Karácsony ünnepe nem volt olyan vidám, mint tavaly. Richter ugyan nagy erőfeszítéseket tett a hangulat emelésére, de csak részben volt sikere. December 31-én expressz levél érkezett a Schafbergre Richtertől: ״ Kedveseim, mellékelek két jegyet az Opera ma esti előadására. Én dirigálom a Denevért. Csak beugrottam, mert K. beteg és engem ajánlott. Az előadás után, természetesen, együtt maradunk. A viszontlátásra.” — Végre, valami kellemes — jegyezte meg Dorothy, aki még nem heverte ki Karl August levelének a hatását. Néhány hónappal ezelőtt Alexander kis Fiatautót vásárolt, Evelyne külön gyönyörűségére, minden reggel azon vitte az iskolába. Vinzenz ragyogó fényesre puccolta a kocsit az újév tiszteletére. Mielőtt beszálltak volna, Alexander így szólt: — Szervusz, Vinzenz, ebben az évben már nem látjuk egymást. Minden jót az újévre, hű barát! Elindította a motort és a kocsi leereszkedett a meredek lejtőn. Könnyű köd feküdt a városon. — Havazni fog — mondta Dorothy. — Az idén még nem volt hó. Nálunk, Beckinghausben már Adventkor esett. Elérkeztek a Währinger-kapuig és keresztül száguldottak a viadukt alatt. A jelzőlámpák váltották a színeket: zöld ... piros ... zöld . . . piros. Csak lassan haladtak előre. Az Albertina, a fizikai, anatómiai intézet épületei következtek, Schottentor, Botrkirche. Most jobbra. Végre a Ringstrassen voltak. Alexander kerülőutat tett, de megérte, mert a kocsi szabadabban futhatott. Most már előttük állott az Opera kivilágított épülete. Öt perccel nyolc előtt helyet foglaltak az első páholy első sorában. A zenészek a hegedűket hangolták. A hegedűsök kis, atonális koncertet tartottak, a kürtök, oboák is beleszóltak. Valahol csengettek, a lámpák kialudtak. — Nézd, most jön Richter — mondta Dorothy. Julius Richter árnyékban állott, csak a kezei látszottak. Jobbjában karmesteri pálcát tartott. Balkezét kissé felemelve adott jelt a hegedűsöknek, hogy kezdjék meg a nyitányt. — Jól felküzdötte magát — suttogta Dorothy — az Uhu-bár zongorájától hosszú volt az út a wieni operáig. Ugyanakkor keserűen gondolt Karl Augustra, aki olyan könnyelműen játszotta el ifjúságát. Csak egy asszony menthette volna meg, aki gyereket szül neki. Felgördül a függöny. A színpadi képet és a darab zenéjét Dorothy jól ismerte. Fital lány korából emlékezett egy énekesre, Waldenre, aki a galamb-áriát énekelte Rosalinde ablaka előtt. Az első előadást Bielitzben látta, az opera a postaépület mellett volt. Hogyan is hívták azt a gimnazistát, aki a szomszédos kis cukrászdába hívta uzsonnára? Nem fogadta el a meghívást. Félt. De a mai lányok már nem ilyen gyávák. Az énekes az ablak előtt befejezte az áriát. Most Adelenek, a szobalánynak kellett jelentkeznie, hogy éjjelre kimenőt kérjen. Ebben a jelenetben volt a következő bonyodalmak kulcsa. Dorothy átengedte magát a képek, a zenei hangok varázsának. Elfelejtette a gondokat és amikor a ״ Glücklich ist, wer vergisst lária után lehullt a függöny, Dorothy elégedetten, kipirult arccal szorította meg Alexander karját. A második felvonás után a foyerba mentek és elmerültek az elegáns urak, dámák forgatagában. Amikor visszatértek páholyukba, kis cédula várta őket: „Az előadás után várjatok a hátsó színpadi bejáratnál. J. R.” — Nagyszerű volt! — üdvözölték Júliust. — Pompásan dirigáltál. —Erről más alkalommal fogunk beszélni. Hol van a kocsitok? A Neuer Markt-on parkoltak. Amikor beszálltak így szólt Richter: — Hajts a Schwartzenbergplatz 4. alá. Ti is meg vagytok híva Wayda kereskedelmi tanácsosokhoz. — De hiszen nem ismerjük egymást. — Nem tesz semmit. Hírből jól ismer téged. Wayda — folytatta Richter — a Steyer Werke, a Länderbank igazgatója és főrészvényese jó néhány hotelnek. Amikor megjelentek a szalonban, Wajda így fogadta őket: — Íme, a két kiváló művészvendégünk! Bemutatkozás, kézcsók. Valaki nyomban táncra kérte és elvitte Dorothyt. A tanácsos pedig megérintette Alexander karját: — Professzor úr, szeretném közelebbről is megismerni. Portrét szeretnék rendelni önnél a feleségemről és lányomról. Miután egy inas pezsgőt hozott, Alexander megkérdezte: — Közös képet kíván, tanácsos úr? — Nem, mindegyikről külön. — Sajnos, nagyon zsúfoltak mostanában a napjaim, új megrendeléseket nem veszek fel. Nem tudnám megmondani, mikor kezdhetem el a munkát. — Professzor úr, fáradjon velem a dolgozószobámba. Mindenesetre előleget szeretnék önnek adni. És azután már nem is tárgyalunk ez évben többet a dologról. Alexander ötezer schillinget kért a két arcképért és kétezerötszáz schilling előleget kapott. Wajda megjegyezte: — Ragyogó felesége van önnek, professzor úr. Bécsi lány? — Nem. Vidéki nemes család gyermeke. Egy katonai kórházban ismertem meg, mint bajtársam, Karl August von Beckingen húgát. — Von Beckingen ... von Beckingen — ismételgette a tanácsos. — Már hallottam valahol ezt a nevet. Wayda most feleségéhez vezette Alexandert. — Ismerje meg a modelljét. Majd a feleségéhez: — A professzor úr szíves lesz portrédat megfesteni és Alicét is. Aztán félrevonta Richtert: — Mondja csak, Julius, kicsoda ez a Karl von Beckingen, a professzor úr sógora. — Jobb róla nem beszélni — súgta bizalmasan Richter. — Hogy értsem ezt? Egyszer járt már nálam az a fiú. Ha jól emlékszem, hazafias célokra pénzbeli támogatást kért. — Adott neki? Van egy, külön e célokra szolgáló kasszám. Háromszáz schillinget utaltam ki. — Helytelenül tette, kedves apósom — szakította félbe Richter — Karl August a nácik részére gyűjtött. Wajda titokzatosan mosolygott: — De a nyugtáját megőriztem. Sohasem tudhatjuk, milyen alkalommal használhajuk fel? — Mire gondol? — Az én ügyfeleim a nép mindenfajta rétegéből származnak. Éppen úgy adok a keresztényszocialistáknak, mint a cionistáknak. A cionistákra is szükségem van. Amióta a német zsidók megérkeztek Palesztinába, az ottani importőrök jó üzleteket csinálnak. Nekem is vannak arra érdekeltségeim, ha tehát a cionistáknak adok, úgy ez csak kifizetődhet. Richter hevesen ellenkezett: — Kedves apósom, nem tudom követni ezen az úton. A nácik ellen, akik védtelen zsidókat akarnak megsemmisíteni, minden eszközzel és minden ponton harcolni kell. — Ne féljen, Julius, én nem vagyok náci és soha nem is leszek. De egyet meg kell értenie: elsősorban üzletember vagyok és minden kapcsolatomra ügyelnem kell. Richter nem engedett. _ — A magam részéről más állásponton vagyok. Néhány hónappal ezelőtt például a Berliner Singerakademie korrepetitori állását ajánlották fel nekem. De az ajánlatot visszautasítottam, mert Fritz Buschtól megtudtam, hogy elődömet zsidó származása miatt kergették el — Bravo! — kiáltott fel Wajda — Julius, ha tetszik nekem. , — Miért, talán ön is így cselekedett volna? — Természetesen. Az a művész, aki politikai szempontból bátran viselkedik, biztosan világhírre tesz szert. Ha most, például, Amerikába, vagy Angliába utaznék, az újságok ezt írnák: ״ Megérkezett Julius Richter, a kiváló karmester, aki nem volt hajlandó a Horst Wessel dalt dirigálni__” De most már elég a politikából. Mindjárt éjfél. Csatlakozzék a lányomhoz. Amikor beértek a nagy szalonba, egy láthatatlan gong ütései az év utolsó pillanatait jelezték. A tizenkettedik ütés után kialudtak a csillárok. Azután újra világosság lett. Julius Richter a szalon közepén állott és karonfogta Alicet. Wajda tanácsos pedig kihirdette: — Hölgyeim és uraim! Az 1943-as új esztendő első hírét jelentem. Lányomat, Alicet eljegyezte Julius Richter, az ismert karmester. Általános lelkesedés fogadta a tanácsos szavait. Alexander és Dorothy összesúgtak: íme, hát ezért hívta meg őket Richter. — Látod, Alice — szólt Julius a menyasszonyt hoz — ezek a legjobb barátaim, akikről annyit meséltem. Már vagy húsz éve ismerjük egymást. Alexanderrel a troppaui tisztiiskolában ismerkedtem meg. A gratuláló vendégek áradata elsodorta Alexandert és Dorothyt. — Julius fényes házasságot köt — jegyezte meg Dorothy. Szegénykém, te egy fillér hozományt sa kaptál. — Valóban rossz házasságot kötöttem — válaszolt — mosolyogva Alexander — de most már nem óhajtok változtatni. — A vendégek előtt megcsenkolta a feleségét. Már szürkület volt, amikor Alexander és Dorothy elbúcsúztak Wayda tanácsosoktól. Az erős hideg miatt Alexander hosszan járatta a motort, mielőtt elindult. — Boldog újévet! — mondta Alexander és megnyomta a gázpedált. 4. Alice és Richter esküvőjét május végére tűzték ki. Közben Julius gyakran járt a Schafbergen és folyton panaszkodott: — Minden rendben volna, csak a nagy luxus zavar. Nem keltette egy boldog vőlegény benyomását. Meg is indokolta a rosszkedvét: — A ti helyzetetek egészen más volt. Amikor összeházasodtatok, nem volt egyebetek mint egy omladozó kis ház és néhány rozoga bútor. Mindent te szereztél Alexander. És éppen ez az, ami nekem hiányzik: az élőbről, az alulról kezdés kalandja, gondja és az önálló szerzés öröme. Én mindent készen kapok és semmi sem az ízlésem szerint való. A bútorokat nem én választom ki, hanem a dekorátor, aki nem kíváncsi a véleményemre. Alice ruháit előkelő szalon tervezi, ugyancsak megkérdezésem nélkül. Ez a passzivitás, amiben leledzem, az idegeimre megy. Értsétek meg, a küzdelem, a vívódás, a boldog gondok — ez az, ami nekem hiányzik. — Julius, maga nappal is kísérteteket lát — válaszolt Dorothy. — Mit akar? Már a negyvenes években van és gyönyörű fiatal lányt kapott, nézzen a szemébe és ne okoskodjék. Az a baj, hogy túlságosan sokáig volt agglegény. Az ilyenek lassan deformálódnak. Legyen boldog azzal, amire talált. ★ Eljött a nyár. Julius és Alice Svájcba utaztak nászútra. Alexanderék pedig ismét nyaralni mentek, ezúttal Hinterbrühlbe. Politikai és családi szempontokból egyaránt izgalmas volt az év első fele, Alexander ki akart kapcsolódni. Pontosan negyven éves volt. Egy este Vinzenz már a vacsora utáni kávét szolgálta fel — Ágnes, a leány jelentette, hogy egy ismeretlen férfi keresi Alexander Pardy professzor urat. Alexander kisietett az előszobába, ahol egy begombolkozott férfi várakozott. — Zieska detektívfelügyelő vagyok Bécsből — mondotta. — Igen, kérem — miről van szó? — Az ön felesége Dorothy, született von Beckild gén lány? — Igen. A detektívfelügyelő megköszörülte a torkát: — Professzor úr, néhány kérdést szeretnék felvenni. — Úgy látszik, nagyon sürgős és fontos ügyről lehet szó, különben nem jött volna ide ilyen késő■ este, Bécsből. — Jól sejti, professzor úr. Kérem, iemeri ön Karl August von Beckinget? — Igen, a sógorom. Mi van vele? , — Letartóztatták. Alexander megdöbbent. — Feltételezem — folytatta a detektivfelügyelő — ön tisztában van azzal, ami ma a BaUhausplatao■ történt. (Folytatta* pénteken) 6 Új Kelet 1961 V 4