Uj Kelet, 1961. július (42. évfolyam, 3932-3957. szám)

1961-07-26 / 3953. szám

★ REGÉNY 23 A zene kitűnő volt. ״ Hivatásos zenészeimé éppen olyan kötelező a vidámság, mint cirkuszi bohócok- Dál”, mondta Rezső. ״ Hogy haldoklik-e otthon egy barát, vagy a világ lelkiismerete haldoklik-e, egyre megy.” Észre se vettem, hogy ösztönösen ringatom a vállamat a zene ritmusára. Rezső rámnézett. Elpirultam. ״ Avi, kérlek, táncolj vele, annyira szeret táncolni”, mondta és ellenállhatatlan kedvességgel egymásba fűzte kettőnk karját. Rezső még mindig sem tanult meg táncolni, képtelen volt a zene ritmusára mozogni, de ellentétben gyerekkori lázadá■ával, most bölcs mosollyal vette ezt tudomásul. Elindultam Avival a parkett felé. Nem szorított magához, mint a legtöbb táncos, nyugodt bizton■ággal tartott a karjaiban. Úgy táncoltunk, mintha előre megbeszéltük volna a lépéseket és betanultuk volna őket, tökéletes harmóniában. Mikor leültünk, kényelmetlenül éreztem magam. Majd különös gondolatom támadt, hogy Avi is kényelmetlenül érzi magát és ettől a gyanús gondolattól még kényelmetlenebbül éreztem magam. Amikor Rezsővel később felmentünk a szobánkba, ■avarban voltam, mintha még sohasem vetkőztem volna le férfi előtt. Az okát is tudtam: józanul, minden láztól mentesen kötöttem egy paktumot, melynek feltételeit csakis lázasan és szédülten lehet betartani. Vacogni kezdett a fogam és a szívem sem az izgalomtól, hanem a félelemtől dobogott. ״ A szellem és a barátság ereje át fognak segíteni a buta, automatikus test ellenállásán”, bíztattam magam. Jéghideg volt a lábam. Eloltottam a lámpát. Rezső forró volt és diadalmas. A barátság át fog segíteni... segítség ... Misi... Furcsa házasság következett. Én Magyarországon éltem, Rezső Szlovenszkón. Csehország ekkor már névleg sem volt önálló, teljes egészében német kormányzás alá került. Szlovákia ״ önálló” köztársa■ág lett, melynek minden tevékenysége a zsidók útton irányuló intézkedésekben merült ki. A szlo▼enszkói zsidó fiatalok ugyanakkor, amikor a magyarországi zsidók mereven elzárkóztak a nemzeti gondolat elől, százával tódultak a cionista előképítő táborokba. Ha Rezső egyszer-egyszer el tudott szabadulni munkájától, átrándult meglátogatni engem a határon túlra. Hernadovce és Királyvár között sohasem közlekedett gyorsvonat, akkor sem, amikor még mindkét város Csehszlovákiához tartozott és azelőtt ■em, amikor osztrák-magyar monarchiának hívták ái a darab földet. Egy óra hosszat is eltartott, míg eldöcögött a vicinális a harminc kilométernyi távon s a helyi tréfacsinálók szívesen emlegették a történetet az utasról, aki menetközben leszállt a vonatról virágot szedni. Amikor ezen a tréfán mulattunk, még nem tudtuk, hogy egyszer majd tíz órát is eltart, míg Hernadovcéről Királyvárra ér az ember és ezen nem lesz semmi nevetnivaló. Rezső már régebben az „eltűntek” közé számított Szlovenszkón. Az élők között nem tartották számon, mert személyazonosságát nem tudta igazolni, állandó lakhelye pedig nem volt. De a halottak is megtagadták tőle a közösségi jogot, mert még csak egy valamirevaló halotti levéllel sem rendelkezett. Hogy élt, az maga volt a leghajmeresztőbb törvénytelenség. Csodálatosképpen mégis az illegalitás volt az egyetlen állapot, mely mozgást szabad■ágot biztosított neki, hiszen útlevelet és utazási engedélyt már régebben nem kaphatott legális körülmények között élő zsidó. Rezső kalandosan tette meg az utat a szlovák-magyar határon keresztül és mégis oly könnyedén, mintha csak iskolai kiránduláson vett volna részt. Csak éppen, hogy nem énekelt közben. Ismerte az embermagasságú náda■okát a szomorúfűzek között a Hernád folyó partján és a sötétben is pontosan tudta, hol cirkálnak ן a határőrök. A mezőn mindig megtalálta a mesgyét és úgy ment át rajta könnyű léptekkel, soha sem tett kárt a vetésben. Ezek a nyaktörően veszélyes kirándulások, amelyeken csaknem minden alkalommal hajszálnyira kerülte el a halált, rövid életének ■súcspontját jelentették. Kettős diadal volt: kiját■zotta egy állam éberségét és meghódította azt a nőt, akinek közömbössége, sőt ellenszenve annyi éven át pokollá tette az életét. Őszinte csodálatot és barátságot éreztem iránta. Ha Rezső nem végezte volna be az életét olyan hirtelenül és olyan tragikusan és számot adhatott volna magának, amint azt Walter tette, felujjongott volna ez éjszakák emlékére. Lélegzetvisszafojtva, macskaügyességgel! ■zökelt napnyugtától hajnalhasadásig, meghazudtolva sokdioptriás szemüvegét, vékony lábszárát és természetes félénkségét, mely minden fizikai megpróbáltatástól és veszélytől visszariasztotta. Minden emberben van egy ösztönös vagy énjé Bek ama hiányzó adottságai ellen, melyeket a teremtés megtagadott tőle. Az izomkolosszus azt álmodja ■zemérmesen rejtegetett álmaiban, hogy egyetemi tanár lett a filozófián, a dadogó matematikai zseni számára pedig a Nobel-díj sem elég: győztes szeretne lenni az atlétikai versenyen. Ezt persze sajátmaga előtt sem fogja elismerni soha. Olyanok vagyunk, mintha az irigy teremtésénünk egyik felét levágta és a másvilágon hagyta volna, a mi feladtunk a földi lét alatt így vagy úgy megbékélni ezzel a tökéletlenséggel, de van úgy, hogy halálunkig vagyunk a másik év után, mely nélkül nem lehetünk teljesek. Lehet, hogy ez a különbség a köznapi ember és a művész között. A köznapi ember belenyugszik a tökéletlenségbe, mert menekül a kereséssel járó boldogtalanságtól, a művész szívszorongva kutat a tökéletes után haláláig. Rezső azon kevés boldog halandó közé tartozott, akik még földi létük alatt elérték a másik ént, amelyről álmodoztak és ő ezt a nehéz utat a legnagyobb ellenállás irányában találta meg, az önfelismerés útján. Vékony lába nem vált izmossá és a bátorságot sem kapta készen, hányaveti meggondolatlanság formájában a természettől. Az akaratérő acélozta meg gyenge lábait és a szellemi tartalom kölcsönzött neki bátorságot. Rezső átformálta az ellenálló anyagot önmagában is. A tény, hogy engem elért, megsokszorozta benne az akaratot, sosem sejtett életerőt szabadított fel benne. Úgy érezte, ezek után már semmi sem lehetetlen. Ikarusz volt, akit nem rettentett a mélység és aki nem hitte el, hogy a nap megolvaszthatja ragasztott szárnyait. Látogatásai istenkisértések voltak, s amikor megérkezett, még csak fáradt sem volt. A lelkesedés és az újonnan felfedezett biztonság fáradhatatlanná tette Olyan frissen kopogott be a parasztkunyhó ajtaján, ahol találkozni szoktunk, mintha csak sarki kávéház lenne. A helyiség ilyenkor már meleg volt az állati és az emberi testek kigőzölgésétől és a frissel begyújtott kemencétől. Ahogy belépett a hűvös, későős■ hajnalon, pára futotta be a szemüvegét és ő így, vakon, tapogatott felém, kacagva, mert még ahhoz sem volt türelme, hogy megtisztítsa szemüvegét. Kucseráné ilyenkor már iszkolt is kifelé, a hátsó ajtón az istállóba, magával hurcolva a nyüzsgő gyerekhadat és a mekegő kecskéket. Kucseránét a királyvári kórházban ismertem meg, azokban a hetekben, amikor a politikai változás jobban veszélyeztette életét, mint a súlyos tályog a karján. Ha Gyurinak nem sikerült volna megmenteni segítségemmel a kórház felszerelését és haza kellett volna küldeni a beteget, minden bizonnyal belepusztult volna betegségébe, elhagyott kunyhójában a királyvári havasokban. Abban az időben különben is nehéz volt életben tartani a súlyos fertőzésben szenvedőket. Rozsdás szegek, piszkos rongyok és az elhanyagoltság dagasztották ezeket a keléseket félelmetes méretű gennyes daganatokká. A második világháborút megelőző években nem gyógyítottak még penicillinnel és a többi modern orvossággal, melyeknek később sok sebesült köszönhette életét. Ezért több ápolásra volt szükség. Naponta frissen kötöztem Kucseráné sebét, de még így is oly erős volt az erjedés és a rothadás szaga, hogy ember volt a talpán, aki meg tudott maradni mellette. Kucseráné redszerint erőtlenül feküdt az ágyán, nem panaszkodott. Csak egy ilyen önfejű, fásult, nehéz földhöz szokott paraszt képes olyan csodálatraméltó közönnyel fájdalmat elviselni, ahogy azt Kucseráné tette. Ma, Bár Gorálék szobájában fekve, halálos betegen, úgy érzem, irigylem őt azért a közönyért, sőt nyugalomért, mellyel a halált várta. Paraszt számára a halál — és ez alól a sajátja sem kivétel — nem nagyobb esemény, mintha borjú ellene, csirke kotlana, vagy lepottyanna az első termés a fáról. A születés és a halál egyet jelent a szemükben: köldökzsinórt elvágni, vagy koporsófedelet szegezni nem nagy különbség számukra; mindkét művelet pénzbe kerül és mind a kettőnek meg kell adni a módját — Ugyan, ne vesződjön velem, rothadó ganéjjal, kisasszonyka, nem a maga finom kezének való — mondta néha betegsége alatt. — Ha egyszer meg kell halni, nem Istennek tetsző dolog, fellázadni ellene. Miután azonban meggyógyult, furcsa változás ment végbe benne. Adni, csak adni kívánt folyton, friss túrót, tojást, ölelést, amint azt éppen helyénvalónak vélte. Megtanult mosolyogni. Gyakori vendége lettem azóta Kucseránénak. Télen sítalpakon kapaszkodtam fel a kunyhóba és ilyenkor rendszerint ott aludtam a földön, vastag libatolldunyhóba csavarva a testem, mert abba már nem mentem bele, hogy én miattam az egész család kiköltözzön az egyetlen ágyból. Megtanítottam Kucseránét, hogyan kell kezelni a ragyát a gyerekek arcán és ő, akit soha életében nem hallott zúgolódni senki, most egyszerre panaszkodni kezdett lusta férjre, beteg gyerekre, sovány, zsugori földre, mert a mosolynak ára is van. Ar a bánat, elégedetlenség és kétség. Az állat nem ismeri a mosolyt, de a fájdalmat sem. Azt hiszem, ha ma betegedne meg Kucseráné, nem nyugodna bele a halál gondolatába olyan egykedvűen, mint akkor, amikor nem ismert még sem mosolyt, sem jóságot emberi módra. Most, amikor meg kell oédanom a ti' at életem mér'egében és válogatok a tartozik-követel rubrikában, tisztán látom, hogy — amikor Kucseránét mosolyogd és kételkedni tanítottam — felfogtam valamit at teremtés felségéből. És Mióta Rezső is feljárt Kucseráné kunyhójába nem tudtam megakadályozni, hogy egyetlen szobáját át ne adja nekünk. Olyan verőfényes örömmel tette, amit senki sem tételezett volna fel róla, amikor, állati egykedvűséggel feküdt a királyvári kórházban. Mindig talált egy ínyenc falatot a szegén® gazdaságban, amit az asztalra tehet és kérés nélkül is kiszellőztette a szobát, mert finom ösztönével megérezte, hogy nem tartom ildomosnak ekkora áldozatot kérni tőle. A szobaszellőztetést ugyanki a városi ember különc szokásának tartotta, nem* tudott megbarátkozni vele. Jj Rezső azon módon, amint belépett, párás szem* üvegét meg sem törülve, a kabátzsebébe nyúlt és dobálta, szórta belőle a Kucsera-gyerekeknek szánt apró ajándékokat. A gyerekek visítva, viháncolva kapkodtak az ajándékok után, a kecskék mekegtek ée megkergültek és a vidám hancúrozásnak percekig nem volt vége. Úgy érkezett, mint aki népes családjához jön. Körülötte dübörgött a föld: az emberek egy része üldöztetéstől és háborútól rettegett, másolá bosszút, gyilkosságot forraltak, mi pedig egy ápo* rodott szagú lyukban a királyvár' havasokban* örültünk annak a kis darab életnek, amely számunkra megmaradt. Ebben az időben éreztem először megmozdulni méhemben a magzatot. Mint amikor kicsiny madár* csőr félénken megkoppantja a tojása falát, próbálgatva saját erejét és a környezet ellenállóképessé gét, ilyen volt ez a kis életjel. Éppen forró teát töltöttem Rezső csészéjébe, amikor váratlanul meg*szólalt a belső morze: kipp-kopp, kipp, kopp.. * Olyan váratlan volt, mint egy kedves figyelmesség és olyan kedves, mint egy váratlan simogatás. Meglepetésemben leültem. Megfogtam tenyeremmel a testemet. Kipp-hopp, szólalt meg újból, pontosan a tenyerem alatt és most olybá tűnt, mintha kis aranyhal hirtelen mozdulattal mozgásba hozná a vizet az akváriumban. Rezső azonnal mellettem tér* mett. ,,Rosszul érzed magad?” ״ Csitt, ne mozdulj!* mondtam és tenyerét az előbbi mozgás helyére tét* tem. De a kis huncut nem volt hajlandó „produ* kálni” magát. Már ebben a születés előtti korban is tiltakozott az ellen, hogy csodagyermeket csináljanak belőle. De hiába tiltakozott! ״ Ilyen picike és már mozog!” diadalmaskodott Rezső, ״ bivaly erős gyerek lesz, ha felnő.” Hogy minden gyermek, a leggyengébb is ugyanabban az időben kezd mozogni, azt hiába is magyaráztam volna neki. Mint a legtöbb férfi, ő is nem mindennapi egyéni teljesít* ménynek tartotta jövendőbeli apaságát. Minden el*képzelésen felül büszke volt rá. Hogy száz fiatal* ember sorsát irányítja, hogy vakmerően, saját ere* jét felülmúlva csempészi át magát a határon, a■ mind elenyésző apróság volt a szemében a nagy cse* lekedethez mérten, melyet tulajdonképpen a termé* szet produkált. ji Akkor, Kucseráék kunyhójában, csak mosolyog* tam Rezső felfújt férfigőgjén, amint a legtöbb asz szonyhoz hasonlóan, azt is tudomásul vettem, hogy, természetadta nagy pillanatokban nem számíthatok a férjemre. Fájdalom és vérzés, természettől fogva ismerősek az asszonyi szervezetnek, nem föltétlenül szükséges betegség ahhoz, hogy a nő megismerkedjen velük. Talán ezért is erősebb a férfinél fájdalom elviselésében, vérzés csillapításában. Könyönyen megtörténhet, hogy a diadalmas hadvezért jobban megviseli egy csúnya seb látása, mint gyenge, kényes asszonyát, így hát egyrészt anyai, bölcs mosollyal szemléltem férjem gyengeségét, másrészt büszke voltam a féktelen önbizalomra, mellyel sérthetetlennek vélte magát. De azért minden alkalommal rossz sejtelmek gyötörtek, mialatt érkezésére vártam a Kucsera- kunyhóban. Látogatásairól nem lehetett lebeszélni,, különösen, amióta a meg nem született gyermek, aprócska földrengések okozója lett a hal-akváriumban. Ha Rezső mozdulatlanul feküdt és magához szorított, ő is érezhette a dobbanást a húsfalon keresztül. Ezért a minatűr csodáért veszélyeztette életét minden alkalommal. De mégsem egy ilyen alkalom okozta vesztét. Abban az időben — 1942 tavaszán — váratlanul munkaszolgálatra hív" be Szlovenszkón a zsidó fiatalokat, fiúk és leányokat egyaránt. zon a vidéken nem tudták még, hogy a deportálás alapjaiban véve álcázott formája a tömeggyilkolásnak. Emberi agy nem tudta elképzelni, hogy bűnös vérengzési vágyat ki lehessen elégíteni bürokratikus tendszerrel és legszámítással. A náciuralom azonban bebizonyította, hogy az a mód lehetsé ge , hanem a legtökéletesebb is, de az emberek fan* táziája még nem jutott el a gázkamra-halálgyár in tézménynek elképzeléséig. Lengyelország híres halál* táborból, Treblinkából megszökött egyszer egy fogoly és elterjesztete a rémes hírt a varsói gettó lakói között, de a hír sokáig nem lépte át a lengyel- szlovák határt. És ha elvétve át is lépte, mindenki szívesen hajlandó volt elutasítani magától az elképzelhetetlen gondolatot (Folytatása csütörtökön./ « Uj Kelet 1M1YB26 Irja: STARK VALERIA A GYEPRE LÉPNI TILOS