Uj Kelet, 1961. szeptember (42. évfolyam, 3984-4005. szám)
1961-09-01 / 3984. szám
WELFELE ' Welfele régesrégen beirtott volna Wolfnak is, de egykoráig rajta maradt az édesanyjától kapott becéző név. A falu öregjei még jól emlékeztek arra, hogy azt a máramarosi bekötőutat, amelyen Welfele járta a közeli községeket, úgy körülbelül 1880 táján kövezték, de, hogy Welfele mikor született, arra senki sem emlékezett, mert ő volt a leg-öregebb a faluban. Borzas Szakállat övezett ezertáncú arcában, csak átlátszó he- Szúpatakhoz hasonló két világos szeme volt fiatal és derűs. Welfele nem tudott sem írni, sem olvasni. Imádkozni tudott és egy kicsit szá Kölni, amennyi éppen az ő apró üzleteihez szükséges ▼olt. A zsidó bölcsek neveit nem ismerte, a tanításaikban nem volt része, de született bölcs volt. Soha nem történhetett vele olyasmi, aminek ne kereste volna meg a jobbik oldalát. Nemcsak a szeme volt hasonló a tiszta hegyi patakhoz, hanem a szive is, amely ezeken a szemeken keresztül nézte a világot. Szegény özvegyasszony gyermeke volt, aki idegen konyhákon dolgozott, onnan hozta a neki szánt falatokat egyetlen fiának és bi- Bony sokszor üresen mardt a gyomra. Szegény asszony keményen dolgozott, mégsem jutott neki mindenre. Ha jöttek azon- írta: Gács Teri népek, peszách, vagy az őszi nagy napok, könnyben áztak a szemei, ha nem tudott új ruhát venni a fiának, legfeljebb friss foltokat rakni a kabát ujjára, vagy a nadrág ülepére. Welfele szívét is mély fájdalom marcangolta, ha Smuel és Joszef és a többi pajtása az ünepen új ruhában büszkélkedett, de anyja könynyes szemei láttára átölelte nyakát és vidáman mondotta: — Nem baj! Legalább nem kell olyan nagyon vigyázni a ruhámra és nem fogsz haragudni, ha esetleg pecsétes lesz. Welfele két asszonyt ismert egész életében, az anyját és a feleségét, Cirlt. Amikor Cirlt feleségül vette, akkor az édesanyja már nem élt. Cirlről tudták, hogy rendes, dolgos, tiszta, derék teremtés, csak egy kicsit csúnyácska. Ha akadtak — ami nem éppen ritkaság — tapintatos emberek, akik azt mondták neki, miért vesz el szép, derék fiú létére ilyen csúnyácska leányt, ő, aki ismerte Cirl értékét, azt felelte: — Nem baj! Legalább nem kell őt félteni. ők ketten nagyon jól megvoltak egymással, csak egy kicsit szegényesen. Szűk volt a kereset. Welfele a nyakában hordta az üzletét egy kis ládikában. Hajtű, varrótű, szagos szappan, biztosítótű, piros pántlika és más ilyen apróságok, amire a falusi népnek szüksége volt, azt hordta faluról-falura, ajtóról, ajtóra. Ha volt olyan nap, hogy valamilyen komoly okból nem tudott házalni menni, bizony alig akadt kenyérrevaló. Volt úgy, hogy szombatra sem került rendes szombati étel az asztalra. Cirl ezt megkönnyezte, akár a Welfele boldogult édesanyja az új ünnepi ruha hiányát. Fájt, hogy nem tudott az urának szombaton jobb ételt tálalni. Welfele ilyenkor vigasztalólag megsimogatta a kezét: — Nem baj! Legalább nem rontjuk el a gyomrunkat. Tudod te Cirl, hogy milyen borzasztó dolog az a gyomorrontás ? Sokszor még doktort is kell hívni és mi pénzbe kerül az a doktor ... Ilyenkor Cirl szeme még nedves volt a könnyektől, de a szája már mosolygott. Gyermekeik nem voltak. Nagyon fájt ez mindkettőnek. Rejtegették egymás elől ezt a fájdalmat, de ha éppen véletlenül szó esett róla, Welfele egy kicsitetetteti vidámsággal azt mondta: — Nem baj! Te leszel az én gyerekem, én leszek a te gyereked, legalább jobban vigyázhatunk egymásra. Volt úgy, hogy az utcakölykök csúfot űztek Welfeléből, még a kutyákat is ráuszították, ilyenkor megesett, hogy tépett nadrággal és vérző lábikrával került haza. Cirl kétségbeesetten tördelte a kezeit és sírva mosta le a sebeket és rakott borogatást a sérült részekre, de Welfele nyugtatta: — Nem baj! Legalább nem felejtettem el, hogy zsidó vagyok. Tudod Cirl, vannak zsidók, ha egy kicsit jobban megy a soruk, könnyen elfelejtik, hogy zsidók. Egy ízben úgy tűnt, mintha a sorsuk tényleg kissé javulni kezdene. Welfele egy döglődő szamarat talált az árokparton. A gazdája nyilván ott hagyta, mert nem volt már reménység arra, hogy talpra álljon. Welfele egy deszkát kerített, rátette a szamarat és azon húzta hazáig. Otthon aztán kezelésbe vette. Tejet öntött a szájába. A maga szűkre szabott részét. Dehogy vett volna el a Cirl részéből. Azután csak úgy gondolomra borogatásokat rakott rá, a fejére, a hasára és a hoszszú, hegyes, de most nagyon lankadt fülébe súgta: — Tipés! Csak nem akarsz ilyen fiatalon meghalni és itthagyni ezt a gyönyörű világot? Tipés, mintha megszívlelte volna Welfele szavait, javulni kezdett, lassan-lassan visszatért bele az élet és amikor Welfele kórót is hozott neki az útszéli bokrokról, már vígan rágcsálni kezdett és talpraállt. Welfele két ócska kereket vett a falusi kovácsnál, egy egyenes faágból tengelyt faragott, ráerősített egy ócska ládát és készen volt a kordé. Befogta Tipest az új fogatba és most már lehetett állatböröket, rongyot, csontot, ócska ruhát is vásárolni és egy ideig tényleg könnyebben jött a mindennapi kenyér és Cirlnek a szombati asztal miatt sem kellett szégyenkeznie. A jólét azonban nem sokáig tartott, a falu kezdett nagyon romlani. A mesterséges gyűlöletszítás nem maradt nyomtalanul. A falvakban, ahol máskor már várták a Welfele hordóját az ismert napokon, nem volt sem vevő, sem eladó, sűrűn hangzott el a „Hep, hep zsidó” és üzlet helyett sokszor csak rossz szavakat kapott. A kis jólét nyomai hamar elmúltak. A sovány ellátástól Tipés is és gazdája is nagyon lefogytak és ezúttal Welfele hiába biztatta Tipést és simogatta a kiálló gerinccsontjain felborzosodó szőrét és hiába súgta a hoszszú fülébe: — Nem baj! Legalább könnyebben tudunk járni, ha nincsen a csontjainkon annyi hús. Tipes ezúttal nem volt hajlandó megvigasztalódni és „felvette a néhai nevet” egy szép őszi estén. — Nem baj — mondta Welfele — úgysem tudtam volna már annyit bajlódni vele, hiszen már nagyon öreg és gyenge vagyok magam is. Egy ezer jom-Mpur előtti napon, Welfele a Szlichot után nyakába vette ismét a régi ládikáját, hogy útra menjen. — Ne menj — mondta Cirl. — Holnapután van a nagy nap. Böjtölni kell. Kell az erő. Ne fáraszd ki magad annyira. — De a böjt után éhesebb az ember — felelte Welfele és most már egy erős, nagy bottal a kezében indult útnak, hogy biztosabb legyen a járása. Cirl a rendes időben hiába várta haza. Sokszor kifutott az utcára, nézni, hogy jön-e már? Az órák elmúltak, Welfele nem jött. Estére hajlott már az idő, kocsi állt meg a ház előtt. Az öreg, zsidó körorvos homokfutóján hozta haza Weselet, dagadt fejjel, felhasított karral, vérbefagyva. Cirl nem sikoltozott. Megérezte ő már a rosszat. Beütött a villám az ő szegényes kis életükbe. Veszélyes volt már a falujárás, rossz lett a nép, szálka volt a szemükben a zsidó, ha szegény, ha gazdag. A rossz szavakat most már rossz tettek követték, de mit tehet egy szegény házaló, ha kell a kenyér. Welfelét ágyba fektették. Az öreg orvos hallgatagon megvizsgálta és a vizsgálat után még jobban hallgatott. Cirl reszkető kezekkel mosta le Welfele dagadt arcát, bedagadt szemeit, felhasított kardusát. Ma nem csupán gúnyszavak repültek, hanem kövek is. Cirl hangtalanul zokogott, de Welfele megérezte ezt a kezei reszketésén és amenynyire dagadt ajkait mozgatni tudta, suttogva mondta: — Nem baj! Legalább egy kicsit kipihenem magamat. Furcsa rángás vonult végig az öreg orvos arcán. Bekötözte a sebeket, aztán elment azzal, hogy majd ismét visszajön. Ebben az esztendőben két jom-kipur napot tartottak. Egyikük sem evett erer jom kipurkot sem. Welfele a sérült szájával nem tudott enni, Cirkt a bánat verte le a lábáról. Welfele hol eszméletlenül, hol kisé magához térve töltötte a nagy napot. Végtelenül szenvedett, de Cirl elöl el akarta titkát!». Cirl nem mozdult az ágya mellől. Látta jól ezt a hangtalan szenvedést. Alkonyatkor nagy nyugtalanság vett erőt a betegen. Az agya kitisztult és tágra nyílt szemekkel nézett ki a kis ablakon a lehulló alkonyatba. Dagadt ajkait nagy kínnal szóra nyitotta, de csak egy szót tudott ismételni: — Mondd... mondd... mondd... Cirl megértette. Elővette az imakönyvet és lassan, nehézkesen, ahogyan gyenge tudásából telett, elkezdte mondani a Neila imát. Welfele elcsendesedett, lehunyta a szemét és úgy itta az imádság szavait. Néha eszméletlenség környezte és már messze, nagyon messze járt a kis szobától, azután a könnyes szavak ismét visszahozták a valóságba és ajkait nehezen mozgatva próbálta követni a Cirl által lassan tagolt szöveget. Mire Cirl a Neila végére ért, már sötét este volt. A csendben Welfele tágranyitotta a szemeit. A kis szobában csak a halódó jómkipuri lélekmécs utolsót lobbanó lángjainak árnyéka futkosott a falon, a Cirl ruháján, az ágytakarón heverő, halódó kezeken. — Hallod Cirl! Most fújják... most fújják az utolsót... a legutolsót... Most hát jön a halál, a végső út... menni kell... a nagy útra... a legnagyobbra ... nem baj... nem baj ... gondolta tűnő eszméletének egész életét felölelő zavaros képei között — legalább Cirlnek lesz néhány nappal tovább ennivalója. A zavaros képekből még egy pillanatra visszatért tiszta eszmélete, az utolsó ״ Smá Jiszráel” hagyta el szegény sebesült száját és egy mély sóhajtással viszszaadta tiszta és jó lelkét annak a tiszta és jó forrásnak, amelyből eredt. ★ Welfelet, aki egész életén át soha, semmiért nem zúgolódott, bizonnyára a Lechina fénye által megvilágított, ragyogóan terített asztal várta a magasságos trónusnál, ahol a nagy cádlikokkal együtt ehetett a Leviátán húsából. JL ״ Szelá" kántorképző-szeminárium évzárója Az elmúlt napokban tartotta meg a vallásügyi minisztérium által létesített *Szelá” kántorképző-szemi- nárium képesítő vizsgáját, melynek során öt kántorjelölt kapott kántor aklevelet. A vizsga a nevelésügyi, valamint vallásügyi minisztérium vizsgáztató biztosai előtt zajlott le. A jelöltek dházánatból, tóraolvasásból, zenei tantárgyakból, héber nyelvtanból, irodalomból és egyebekből vizsgáztak. A ״ Szelá” kántorképns szemináriurrinak jelenleg közel harminc hallgatója van és az oktatási idő három évig tart. A kántorképző szeminárium célja, hogy tradicionáls zsidó tudással és alapos Bénél szakképzettséggel rendelkező kántorokat adjon az izráeli templomoknak. Célkitűzései közé tartozik az egységes Erec Jiszráeli templomi imarend kialakítása és az izráeli templom Riókba való bevezetése. ör▼endetes jelenség, hogy a szemináriumoknak nemcsak askenáz hallgatói vannak, hanem több keleti törzsből származó fiatalembert is ott képeznek ki. Bár a szeminárium célkitűzése az izraeli kántorhiány pótlása, a végzett növendékek közül többen helyezkedtek el külföldön, így Amerika több nagyvárosában, Sao Paulóban, Londonban, Münchenben, Berlinben, Johannesburgban és másutt működnek a ״ Sze- W egykori növendékei. Az intézet a Tel-Aviv-i Bilu-iskola épületében működik Misori Chájim igazgatása mellett és tanári karába tartoznak Rávec Slo׳mo főkántor, Rámbám és Glück tanárok, valamint mások. Nagy megbecsülésnek örvend az intézet magyarországi származású énektanára, Bendor (Weisz) Jirmijáhu, aki azelőtt Temesváron, majd Budapesten működött, mint főkántor. A kántorképző szeminárium hallgatóinak közel 50 százaléka magyar nyelvtesületről származik. (Dr. H. T.) 4 Új Kelet 19611X1 A ROLEX-TÖLTÉS MINDEN MÁS TOLLRA ALKALMAS. A.M. ad.״ oscar־־ Mindet kipróbáltam, de a ROLEX-et választottam. A londoni ״ Café Royal", mely egykor a bohémek találkozóhelye volt, érdekes újítást vezetett be. Ebben a vendéglátó üzemben vacsorázni lehet a megszakítással. Színház előtt szer■ vírozzák az előételt, a levest és a húst. A vendég ezután elmegy valamelyik szomszédos színházba és az előadás befejeztével folytatja a vacsorát. Időközben az asztalt fenntartják a vendégnek, jó időjárás esetén kabátja is a ruhatárban maradhat. A „Café Royal” legeredetibb újítása azonban az, hogy a helyfoglalással egyidejűleg színházjegyet is lehet rendelni, melyet a vendég azután a vacsorával együtt fizet meg. (Paris Match). * A legutóbbi francia állami ünnepen, amikor a katonai zeneikar a Marseillaise-t internálta, mindenki felállt és állva hallgatta végig a himnuszt. Csak De Gaulle köztársasági elnök maradt ülve a jelenlévők legnagyobb csodálkozására. Charles de Gaulle volt ugyanis az egyedüli, aki észrevette, hogy nem az eredeti francia himnuszt játsaszák, hanem Hector Berlioz Marseillaise-átdolgozását, amelynél természetesen nem kell felállani. (Le Monde, Párizs) * Sanford R. Wagner 9800 dollárt köteles fizetni egy csókért, melyet a 20 éves miamii Loretta Ann Pollonak adott. A csók a robogó autóban cuppant, illetve még el se cuppant, amikor a kocsi nekiment egy villanypóznának. Ezt a kártérítési összeget Wagner partnernőjének ítélte meg a bíróság, aki különféle sérüléseket szenvedett és nem vette figyelembe a vádlott ügyvédjének azon érvelését, hogy Miss Potio tökéletesen és minden fenntartás nélkül együttműködött a csókolódzás aktusában és így ő is előidézője az autóbalesetnek. (Ladies’ Home Journal) öt angol írót tüntettek ki az ״ Companions of Literature” éremmel, mindanynyian betöltötték már 80-ik életévüket. A kitüntetettek közül csak kettőnek az egészségi állapota engedte meg, hogy az ünnepélyes szertartáson megjelenjen, éspedig John Masefield udvari költő és Somerset Maugham vették át személyesen az érdemrendet, míg Sir Winston Churchillnek, E. M. Forsternek és G. M. Trevelynnek díszküldöttség adta azt át. Somerset Maugham kijelentette, ha tudta volna, hogy beszélnie is kell majd az ünnepélyes aktus alkalmából, akkor felkészült volna egy kis rögtönzésre. John Mansfield viszont, mikor megmondták neki, hogy most a nevéhez hozzáfűzheti a „C. Lit.” címet, azt mondta, hogy ennek nagyon örül, de azt hiszi, hogy már nem érdemes neki új névjegyeket nyomatni... (Schweizer Illustrierte Zeitung) * A dorseti kikötőhatóságok nagyon csodálkoztak, mikor észrevették, hogy a 351 tonnás „Caribia” nevű holland teherhajót, orrától faráig különféle zászlókkal díszítették. Azt hitték, hogy valamilyen holland nemzeti ünnepet jelez a zászlódísz, vagy talán magas személyiségek látogatását várják. Végül egy matróz megadta a szükséges magyar rázatot, mely szerint a zászlókat kimosták és szárítás céljából függesztették ki. (Daily Mirror, London)