Uj Kelet, 1964. január (44. évfolyam, 4694-4720. szám)

1964-01-20 / 4710. szám

AKASZTÓFA TONCSI MENNYBEMENETELE Irta: EGON ERVIN KISCH Ritkán láttam olyan sí- már éjjeli lokálokat, mint a prágaiakat a Zöld­ utca ás a Húsvásártér környé­­kén. Eredetileg ezek nem is voltak éjjeli lokálok, ha­­nem reggeli lokálok, ahol a hajnali szürkületben kávéz­­tak vagy levest kanalaztak a szerkesztők, falusi asszo­­nyok és parasztok, a hal és virágárusok, a hentessegé­­desj, és a vásárosok. Azon­­ban a hajnali madarak he­­lyiségei az éjjeli pillangók találkozóhelyévé vált. És mert kapuikat akkor nyi­­tották, amikor a többi ven­­d­églők számára rendőri zár­­óra volt, itt gyűltek össze azok is, akiknek nem volt kedvük aludni menni: pin­­cérek, zenészek, szedők, új- Bágirók, prostituáltak, ré-­szegek, hajlék nélküli em­­berek, selyemfiúk. És a jó­­zan vidékiek a háttérbe szo­­rultak. Ezek a csapszékek több­­százéves házakban voltak és minden háznak meg volt a maga története. A legnagyobb ivászatról amely hajdanában a „Zöld Békában” lezajlott, még ma is beszél a kocsmáros és törzsvendégei, mintha ma­­guk is jelen lettek volna. De annak már háromszáz éve, hogy Mydlár, a hóhér elitta azt a hatszáz tallért amelyet aznapi munkájával megkeresett: a cseh urak tömeges kivégzéséért kapta a pénzt. A „Batalion” nevű kocs­­mában nincsenek tányérok, csak az asztalokba vájt mé­lyedések vannak: ezekbe a mélyedésekbe spriccelik be gumicsövei a levest. A pléh­­kanalakat az asztalhoz lán­­colták, hogy a vendég ne vihesse el azokat. Itt telepedett le doktor Uher, a nemzetközi alkot­­mányjog magántanára és országgyűlési képviselő, mi­­kor megtudta, hogy felesége kartársaival orgiázik. Mi­­előtt szándékosan halálra itta volna magát, egész va­­gyonát a „Batalion” kilenc­ven törzsvendégére hagyo­­mányozta. Ezért — így állt a végrendeletben — menje­­nek el a temetésére, mind­­egyik kezében egy-egy üveg gabonapálinka legyem, út■ közben igyanak a lelkűid■ Vére és énekeljék el ked­­venc nótáját: ״ Mindennek, mindennek vége, vége min­­den reménynek...” A halottaskocsi után ment az özvegy, fekete gyászfá­­tyollal, mögötte Csehország főmarsallja kétszarvú ka­­lappal, aranyvarratos frakk­ban és karddal, továbbá a főiskolák rektorai és dékán­­jai, tatárokban, aranylánc­­cal a nyakuk körül, és a bíborköpenyes pedellusok vitték az egyes fakultások jogarait. De mellettük és közöttük tolongott a részeg örökösök rongyos, ordítozó tömege. Pár lépés után az özvegy elájult a szégyentől. A rek­­tor a sírnál belekezdett a gyászbeszédbe, amelyet me­­lodrámaian aláfestett a „Mindennek, mindennek vé­­ge...” dal rikoltása. A magnificenc nem fejezhette be a beszédét, a dékán rosszul lett, úgy, hogy el kellett őt vinni, a temetés többi résztvevői páni meg­­döbbenéssel menekültek, mi­­közben a ״ Batalion”-beli szesztestvérek uralták a mezőnyt és sírva dobálták a halott cimbora sírjába az üres pálinkásüvegeket. A ״ Batalion” testvérlo­­kálja volt a ״ Mimóza”. Ez a szerény név valószínűleg még a biedermeier-korból származott, a vendégek azonban nehezen tudták megjegyezni ezt az idegen szót, ezért egyszerűen ״ Fi­­mozá”-nak hívták. A lokál mellett nagy udvar volt, te­­le üres ládákkal. Brumlik posztókereskedő tulajdonát képezték, éjszaka azonban a ״ Mimóza” tulaja szerel­­mespároknak adta azokat bérbe. Több veszélyes összecsa­pásnál voltam jelen a ״ Mi­­mózá”-ban; az atlétaterme­­tű Luft Jancsi, a pincére mindegyiket elsimította, mi­­előtt még vér folyt volna. Csak egyszer voltam tanú­­ja annak, hogy intervenció­­ja szégyenteljes kudarcba fulladt Akkor történt ez, amikor egyszer a prostitúció két veteránja esett egymásnak. Az egyik dadogott és a má­­sik rasszosan olyan vadul szitkozódott, hogy az egész­­ből csak annyit értettem meg, hogy egy vendégről volt szó, akit a dadogós el akart csalni a káromkodó­­tól. Egyszerre csak a da­­dogó ordítozni kezdett: „ ״ Akaszófa Toncsi, Akasz­­tófa Toncsi” és ״ ötét híják, mielőtt valakit felkötnek”. Most az, akit a dadogó ״ Akasztófa Toncsinak” ne­­vezett, ráugrott, földre te­­perte és, püfölte a borzalma­­san visítozó ellenfelét, mi­­közben a világhárító Lufi Jancsi igyekezett elválasz­­tani őket, mindaddig, amíg csak az ellenfél elhallgatott és lélektel­enül mara­dt a földön. Ebben a pillanatban megjelent a rendőrség és el­­vitte Akasztófa Tancsit. Nem sikerült kellően jel­­lemezni ezt a népárviadalt, melynek tanúja voltam mert nem tudtam, mit jelentet1■ a célzás, amely kiváltotta ezt a brachiális dühroha­mot. Feltettem magamban, hogy megkérdezem alkalom adtán a partnereket. Azon­ban sem az egyik, sem a másik nem mutatkozott töb­­­bé is. ״ Mimózá”-ban. Talán az egyiket elítélték a vere­­kedésért és a másik meg­­halt, talán mind a kettőt kitiltották a lokálból. Egy másik lebuj­t ״ Me­­lantrieh kávéházinak hív­­tak. Itt is hasonló alakok ültek, mint a ״ Batalion”és a ״ Mimóza” törzsvendégei. Mégis elitnek számítottak az alkalmi betolakodókkal szemben, akik a sötétben lapultak, az erőszakosko­­dókkal, verekedőkkel, epi­lepsziásokkal vagy bélpok- 1030kkal szemben. Ezeknek nem engedélyezte a Mungó­­nak nevezett Nácserádec Izidor úr a belépést a lokál belsejébe. Állva kellett ki­­inniuk a poharukat és így sorfalat képeztek a kivéte­­lezetteknek, akinek szabad be és kijárásuk volt a szen­­télybe. Ebben a sorfalban fedez­­tem fel egyszer a „Mimó­­zában” lezajlott párbaj mindkét küzdőfelét. Akasz­­tófa Toncsihoz léptem és beszélgetésünk azzal a kér­­désével kezdődött, nem len­­nék-e hajlandó egy pohárka pálinkát fizetni neki. Fi­­zettem, nemcsak neki, ha­­nem a dadogó ellenfelének is, sőt még a szomszédnő­­jüknek is, akit Nyafka Barbarának hívtak. Mind a négyen koccintot­­tunk és szinte barátokká váltunk. De, amikor előho­­zakodtam a kérdéssel, mi­­ért is dühödött úgy meg ak­­kor Akasztófa Toncsi, a kérdezett haragosan elhall­­gatott. Hiába próbálták őt rábeszélni Dadogás Betti és Nyafka Barbara — az egyik szitkokkal, a másik hizel­­kedve, — hogy elmondja nekem. Időként elhúzott mellettünk Nácserádec Mun­gó, nagyon bizalmatlanul, mintha nem remélt volna semmi jót a lokálja szám­á­ra leghirhedtebb törzsven­­dégeivel készített inter­­júmmal kapcsolatban. Csak amikor harmadszor koccintottunk, egyezett be­le Akasztófa Toncsi, hogy elárulja nekem, milyen kap­­csolata volt az akasztóié­­val, de egy feltételt sza­­bott: a lakására kell men­­nem, ott mindent részlete­­sen elmond nekem. Ez a lá­­togatás sokkal fontosabb volt számára, mint a pálin­­ka vagy a pénz, hadd lássa a lakásadónője és a lakó­­társnője, hogy még fogad vendégeket! A Bőr­ utca egyik nyo­­morúságos szobácskájában Akasztófa Toncsinál sok éjszakai órán át ültem Nagy megerőltetéssel kel­­lett kihúznom belőle életé­­nek részleteit, de amikor nekilendült, hogy mintegy a láthatatlan bíró előtt, vé­­dőbeszédet mondjon maga mellett és vádolja a Lengyel Vandát, Dadogás Bettit és Nyafka Barbarát. Nacse­­rádec Mungót és az erkölcs­­rendészetet, hát csak úgy ömlött belőle a szó. Nem­­csak azt követelte a látha­­t­atlan bírótól, hogy dicső­­ségesen mentsék fel őt a vád alól, hanem azt is, hogy büntessék meg az ellensé­­geit Sorsa a legborúsabb ro­­mantik­a és a legszürkébb realitás között zajlott le, lezuhant vélt mennyország­­ból a legundorítóbb kaná­­lisba, ahol csak az volt a kívánsága, hogy visszatér­­hessen paradicsomába. Pár hét múlva újra akar­­tam beszélni Akasztófa Toncsival, de nem találtam sem a Melantrich kávéház söntésében, sem pedig nyo­­morúságos szobájában. Ott azt mondták, hogy a kór­­házban van, a kórházban pedig megtudtam, hogy meghalt. Most hát megy az ima­ginárus bírójához, melynek ítéletére készült védekező nérben. Az biztos, hogy ez a mennybemenetel úgy ját­­szódott le, amint azt Akasz­tófa Toncsi elképzelte ma­­gának. Barátaim, ne kétel­kedjünk ebben! A lelkek gyülekezőhelyén, ahol a vi­lág elővárosa végződik, egyszerű rendőrkocsi vár És mégse egészen egyszerű. Ez a magasságokba való szállításra szolgáló rendőr­­kocsi, ami abból is látható, hogy a kocsi elé fogott ló­­nak fehér szárnyai vannak és a rendőrőrmesternek is aki fel és alá járkál, szintén szárnyai vannak. Nem kell sokáig várnia az utasokra. Nézzék csak, ott jön már az egyik. Hálóingben, a fején fe­­hér kendővel, amelyet az álla alatt kötött meg, az egyik kezében koszorúval,­ IS a másik kezében égő gyer­­tyával meghajlik Nyafka Borbála az őrmester előtt. Egyenesen a kocsinak tart, egyenesen a mennyország­­ba akar jutni. — Angyalkám, őrangyal­­kám — nyafogja Nyafka Borbála — egyenesen az égbe jutok. Pont egy órá­­val ezelőtt ígérte meg ne­­kem a főtisztelendő plébá­­nos úr, mikor az utolsó ke­­netet­ adta nekem. — ״ Nyaf­ka Borbála kisasszony” — mondta neki a főtisztelen­­dő úr — ״ egyenesen a mennyországba kerül ..” Az őrmester barátságo­­san felvilágosítja, hogy sen­­ki se jut egyenesen az ég­­be, az összes lelkek előbb a tisztítóba kerülnek. Ezzel a kerülővel Nyafka Borbá­­la nem sokat törődik, a plé­­bános úr biztosította, hogy az égbe kerül. De miért nem megyünk már, ha már itt van? Éjfélig kell várniok . Ma mi vagyunk az utolsó transzport. Aki­­­zenkét­ óráig hal meg, még velünk jön fel. És tényleg, ott jön már a további utas, Nácserádec Mungó úr. Bocsánatot kér, hogy az uraságokat meg­váratta, meg van győződ­­ve, hogy az indulással ki­­zárólag miatta vártak és első osztályú jegyet kér az égbe. közvetlen kocsit, ha­­csak lehetséges, hálókocsit. — Mennyit tesz ez ki, kalauz úr­׳ Hányszor is adhatott már az őrmester felvilágosítást, hogy nem létezik közvet­­len összekötetés az égbe! Nácserádec úr beképzelt mosollyal válaszol׳ — Azt kegyed mondja! Úgy látszik, hogy nem tud­­ja, ki vagyok. Felolvassa a halálozásá­­ról szóló gyászjelentést: Az elhunytban a kitűnő jelle­­mű, kiváló tulajdonságok­­kal rendelkező férfit gyá­­szoljuk... Azután meg van győződve a hatásról, ame­­lyet ez a szöveg szükség­­szerűen kiváltott és ki akar­ja nyitni a kocsi ajtaját. De az őrmester visszatartja őt és Nyafka Borbála sóhaj­­tozva mondja: — Mennyi türelemmel kell felvérteznünk magun­­kat. Nácserádec Mungó lelke mélyéig meg van lepve, hogy itt látja a Borcsát, szívélyesen kezet nyújt ne­ki, de Nyafka Borbála mit­ sem akar tudni a hirhedt lebuj tulajdonáról. — Nem ismerem önt — ismétli Nácsrádec Mungó a szavait, csúfolódva — és húsz éven át az én loká­lomba jár, hogy pasasokat fogjon magának. Ettől Nyafka Borbála megijed. Mi lesz, ha neta- tán meghallja az őrmester és jelenti oda fenn, ez árt­­hat neki, a főtisztelendő úr ígérete ellenére. Mérgesen súgja oda Nácserádec Mun­­gónak, hogy már régen nem járt hozzá a kávéházba, az­­óta, amióta­­a vőlegénye el­­vesztette ott az egész pén­­zét. Most azután Nácserádec úr gyullad be, mert szépen besüthetnek neki a pokol­ban, ha megtudják, játékbarlangja volt. Mindkettőjük szerencsé­­jére, beszédjükből az őr­­mester semmit sem hall, mert messziről idehallat­­szik egy rekedt hangon kor­nyikált utcai ének. Egyál­­taláb­an hangnak lehet ezt nevezni? Igen. Mert szinte egyszerre mondják Nácse­­radec Mungó és Nyafka Borbála, hogy valahogy is­­ráérősnek tűnik nekik ez a hang. Ekkor már a holdfényben feltűnik Akasztófa Toncsi. Abbahagyja az éneklést, mikor észreveszi a rendőr­­kocsi körvonalait. Mint ren­­desen, most is belerúg a ko­­csi ajtajába, hogy kir­gitjon. Úgy tűnik azonban, hogy ez ide valahogy nem ülik, az őrmester eltolja őt. Akasztófa Toncsi ezt nem veszi tőle rossznéven. Olyan boldog, hogy megszabadult, a kórháztól, hogy még a rendőr se tudja elrontani a jó hangulatát. Csak tü­rel­­metlen, az égbe akar men­­ni. Nincs szüksége jegyre, kiáltja, évi jegye van, már kezelték is, hetenkint ke­­zeli a rendőrorvos úr, mikor az utcai lányokat vizs­­gálja. Borzalommal súgja Nvaf­­ka Borbála Nácserádec Mun­gónak, hogy ez Akasztófa Toncsi. Ez jó, Nácserádec úrnak mondja, hogy ez Akasztófa Toncsi, úgy én éljek, ez ki­tűnő! Hiszen Nácserádec úr még csak nem is eresztette be őt a tokácsba, állva kel­­lett hogy kiigya kávéját a söntésben. És most az égbe akar jutni! Igen, Akasztófa Toncsi­­nak tényleg ilyen szándé­­kai vannak és lehetőleg mi­­nél előbb — Talán arra várjunk, — mondja — amig valamilyen hotentotának Taljanország­­ייזו­­ kedvekeredik felfordul­­ni?­ Ilyen viselkedéssel a­­kar az égbe kerülni hogy ן mondja bajusza közt Na-Toncsi ezt meghallotta. Nekitámadt, itt azután már nincs mit parancsolgatnia neki, jobb lesz ha befogja a száját, mert különben még a ״ zöldantal” el­indu­­lása előtt kénytelen lenne lekenni neki egyet a Dafá­­jára, amitől mindjárt meg­­hallhatja az angyalkák da­­lát. Közben eszébe jut, hogy ez a ״ zöldantal״ egy reu­­más láda, amely úgy be van rozsdálva, hogy az ajtaja nem akar kiragadni — Hát hiszen itt nem megyek strichelni — gon­­dolja magában hangosan, szinte nagyon is hangosan. — Ez nem az én rajonom. Ilyen nyomorúságos negyed­net nem is fogadnák el. Már ötvenkét éve örülök neki, mint egy gyerek, ho­­gyan fogok az égbe menni, és tessék, most álljak itt­ sorba? Hát megyünk, vagy nem megyünk, az anya szentségit magának indul­­jon, amíg szépen mondom! Nyafka Borbála keresz­­tet vet. Istenkém, segíts, imádkozik és az őrmester suhint a korbácsával. Tenk­esi nyomatékosan figyelmez­t­eti, hogy ne sokat csap­­kodjon azokkal a szárnyak■,­kal. Az ő stációja az ég és ott­ már várnak rá. — Vagy a pokol — szól oda a rendőr, amivel Nácse­­rádec Mungó dicséretét nye­­ri el, milyen jól megadta neki a magáét, kitűnően! Az neki teljesen mindegy, ordítja Toncsi, de semmi körülmények között sem akar itt felfázni és meg­­fagyni, akkor már inkább fütyül az egész mennybeli strichre. — Ha azonnal nem indul el ezzel a tragaccsal, úgy belerúgok ebbe a gebébe, hogy a füléig fognak re­­pülni a lógombócok és az egész tejút azzal lesz tele. (Folytatása következik) 6 Új Kelet 1964 1 20 Őrségváltás !... 9 .0$ a­ célszerű csomagolásban Az '׳»letes, tápláló és legnépszerűbb leves az országban — változatlan marad, f■ csomagolás, amelyet eddig, szokás szerint eldobott, — ezután mindennapi használatra alkalmas ü­vegpohár lesz. Nem tévedett — ez VITA ajándéka !3

Next