Uj Kelet, 1968. április (49. évfolyam, 5989-6013. szám)
1968-04-22 / 6006. szám
HOLDSUGÁR, a vietnámi lány»”T״» [ 3®. Tetszett neki az ötlet. Csak hajigáljanak az ameikaiak minél több bombát Cho Phu-ra, csak semmisítsék meg saját támaszpontjukat, miközben abban már hírmondója sincs a Vietkongnak. Viszont ők csak akkor kezdik bombázni, ha már biztonságban tudják saját embereiket. Ezek szerint tehát éppenséggel ajánlatos, az amerikai nőt s két őrmesterét szabadon bocsátani. Hivatta Chin-t s így szólt hozzá: — Úgy döntöttem, hogy meghagyom az amerikaiak életét. Segítsd kiszokni őket. Méghozzá rögtön. Chin üdvözülten intett, aztán elrohant. Kim-Than- Son sohasem tudta meg, hogyan s mit intézett, hogy az amerikaiakat kiszabadítsa. Nem is igen érdekelte. Neki elég volt, hogy tudta: az amerikaiak eltűntek, még mielőtt ő a csapatait Cho Phu-ból kiviszi; az amerikaiak tehát azt jelentik a parancsnokaiknak, hogy a Vietkong még mindig megszállva tartja Cho Phu-t. Kim-Than-Son összehívta az egységparancsnokokat. Kiadta az elvonulási parancsot. Elrendelte, hogy egy kisebb kötelék, az ő helyettesének vezetésével, lesállást foglaljon el. Mihelyt az amerikaiak feltehetik, hogy Cho Phu-t teljesen szétbombázták s a támaszpont minden emberét megsemmisítették, meg akarják majd szállni a tábort. De a kis csapat lesben áll, s az amerikaiak halálos kelepcébe esnek. Kim-Than-Son megelégedetten nézett végig mégegyszer a terepen. A Cho Phu-akció már most is tökéletes siker. De tervszerűen fog lezajlani a folytatás is, eziránt semmi kétség. Kim-Than-Son a maga részéről le is zárta az ügyet. Ami ezután jön, az már csak részletkérdés, amit nélküle is nyélbeütnek. Egységparancsnokai megbízható, tapasztalt emberek. Kisvártatva el is hagyta, a rizstermelő parasztok Szegényes, feltűnést nem keltő öltözékében a tábort. Át akarta verekednie magát Hai Phu-ig, Gaston Degras tanyaházáig. Onnan majd Soc Trang-on át Szajgonba kerül, ahol már nagyon várják. Kim-Than-Son tudta, hogy nem lesz könnyű útja. A hatóságok kezében ott volt már a köröző levél. Betty Gimble éppen végzett a munkájával. Tucatnyi beteget látott el, Donetti őrmester segítségével, mindkét fél sebesültjei közül, s most kimerülten dőlt az ajtónak. Karasinszki őrmester felhúzott térddel üldögélt s csúnyákat grimaszolt. Nagyon sajoghatott a sebe. — Nagyon fáj? — kérdezte résztvevőn Betty. — Dehogy, dehogy, ez elmúlik. Sokkal jobban aggaszt a helyzetünk. — Káromkodott egy zaftosat. — Ez az átkozott Qui őrmester! Ha nem áll át a sok kormánycsapatbeli katonájával együtt, akkor talán tartani tudtuk volna magunkat egy-két órán át. De hát így ... — így pedig szép nyugodtan kivárjuk, amíg Westerman hadnagy eléri a csapatainkat és segítségről gondoskodik — felelt bizalommal telten Betty. Távolról sem volt ilyen optimista, de hát ezt eltitkolta a társai elől. — Segítségről gondoskodik? — Donetti rágyújtott. ■— Miféle segítségről? Mire a mi embereinknek sikerül Cho Phu-t felszabadítani, minket már rég kicsinált a W. C. Ha pedig nem —, s itt elhúzta a száját —, akkor kifoghatjuk egy saját bombánkat... Betty félreállott az ajtóból. Két katona lépett be megint a hordággyal, hogy kivigyenek az egészségügyi barakkból egy sebesült, de már átkötözött vietkongot. A három amerikainak sejtelme sem volt, hová viszik a gyógyulóban lévő vietkongokat. — A várakozáson kívül más teendőnk nem lehet — szögezte le Betty. — Azonkívül pedig a genfi egyezmény hatálya alá esünk. Nem merhetnek bántani két egészségügyit, s egy sebesültet. — Genfi egyezmény? Vörös Kereszt? — Donetti őrmester dühösen csóválta a fejét. — Mondja, Betty, maga komolyan gondolja, hogy ezek a sárga senkiházik tiszteletben tartják a civilizáció szabályait? Ez a vietkong-tábornok mégis egész jó benyomást tesz — vélte Betty. Nem folytathatta, mert hirtelen egy vézna, fiatal vietkong lépett be az egészségügyi barakkba. Látszott, hogy izgatott, agyonhajszolt. Sietve körülnézett, aztán becipelt egy hordágyat. Megint sarkon fordult, s egy amerikai gyártmányú bőrönddel tért azonnal vissza. Kinyitotta, s rámutatott a tartalmára. Három bozótvágó kés feküdt benne, útra- Való és egy pisztoly. Ismét becsukta a koffert, s ráhelyezte a hordágyra. Aztán odalépett Karasinszki őrmesterhez, s ráncigálni kezdte a kabátujját, közben valami érthetetlent csicsergett, a hordágyra mutogatott. Akármi legyek, ha nem azt akarja, hogy ráfeküdjek — mondta elképpedten Karasinszki. — Bízd csak rám — kérte Donetti őrmester. Beszélgetni kezdett a maga tűrhető vietnámi nyelvén a fiatal vietkonggal. Utána odafordult Bettyhez és Karasinszkihez: — Azt mondja, ki akar innen csempészni bennünket. Karasinszki feküdjön a hordágyra, mondja, ő meg én majd azt cipeljük, Betty meg kísér bennünket, hogy — úgymond — vigyázzon a súlyos sebesült Karasinszkire. _Közönséges fogás, ez egészen nyilvánvaló — morogott Karasinszki. — Látszólag szökni, segítenek, aztán „ majd az lesz a dolog neve, hogy „szökés közben agyonlőttek”. Teljesen világos. Kicsinálnak bennünket, de azért a látszatra is ügyelnek. Hát nem, ebből én nem kérek. Maradok. — Azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha megtennék, amit mond — állapította meg higgadtan Betty. — Idehallgasson, Donetti őrmester, én ugyan csak nagy ügygyel-bajjal bírok két bennszülött arcot egymástól megkülönböztetni, de most az az érzésem, hogy... — Nyugodtan lépett oda a kis satnya vietkonghoz, s kigombolta a zubbonyát. Óvatosan nyúlt be a fiú vállához. A kötés ott volt, ahol sejtette. A seb már majdnem behegedt. Visszafordult a szanitéc-őrmesterhez: — Még most sem ismeri fel? Donetti lassan felelte: — Nem ez az a kis fickó, akit Hoang főhadnagy meg Qui őrmester úgy megkínzott a vallatásnál? Hát persze, a vállsebes, akinek mi segítettünk megszökni! — Ő az — mondta Betty —, s ha nem tévedek, most meg akarja hálálni. Karasinszki őrmester, feküdjön a hordágyra. Karasinszki teljesítette a parancsot. Betty betakarta, de úgy, hogy a bőrönd is el legyen rejtve. Felkapott egy vérplazmás konzervdobozt, az abból kilógó gummicsövet a takaró alá dugta, a konzervet meg magasan tartotta. A fiatal vietkong buzgón bólintott, s fej felől felkapta a hordágyat. Lábtól Donetti emelte meg. Betty mellettük haladt, kezében a feltartott plazmakonzervvel. Az utóbbi órák során nem egyszer haladt végig a táboron hordágy mellett, magasba tartott tartósított plazmadobozzal, úgyhogy nem tűnt fel senkinek. Egy őrizetlen pontnál sikerült a tábort elhagyniok. Párszáz méterrel odább lerakták a hordágyat. A kis satnyatestű vietkong mosolyogva intett, s már ott se volt. Karasinszki lemászott a hordágyról. Donettei segítségével összebarkácsolt hordágy egyik tartórúdjából egy primitív mankófélét. Azzal neki is vágtak a dzsungelnek. Lassú, nehéz út volt, de végigjárták. Hosszú, fáradságos órák múltán, a kormánycsapatok egy őrjáratára bukkantak, amelyik elvezette őket Moore kapitányhoz. Miközben a két őrmester jelentést tett, kiegészítve azt, amit Westerman, az előttük szerencsésen megérkezett hadnagy már jelentett, Betty, noha rendkívül kimerült volt, nézdelődni kezdett a férfiak között. Rolf Ahlberget kereste. _Kizárás a hadsereg kötelékéből, lefokozás, kitüntetések visszavonása, talán még szabadságvesztés is — ugye, tábornok? — Nem tudom, ezredes. Csak annyit tudok, hogy más körülmények között agyonlövetnék. Stoker keserűen nevetett: — Értem önt, Sir. Ha ez reguláris háború lenne, hadbíróság elé kerülnék. Mivel azonban hivatalosan nem vagyunk hadviselő felek, megúszom kevéssel az ügyet, s ez önnek nincs ínyére ... A tábornok erre nem felelt, hanem azt mondta: — Hát egyelőre ez minden, colonel. Távozhat. — Aztán még hozátette: — Stoker, erről az ügyről kevesen tudnak, ezért nem akarnám, hogy épp maga keltsen gyanút, a magatartásával. Viselkedjék csak úgy, mint eddig. — Megértettem, Sir. Jónapot, Sir. — Stoker távozott. Elég nehezére esett, semmi gyanút nem kelteni a magatartásával. A legkeservesebb az volt, hogy Holdsugárt továbbra is szeretőjeként kellett kezelnie. Pedig, ha csak hozzáért, a számtalan áldozat jutott rögtön eszébe, akinek ez az áldatlan kapcsolat az életükbe került. Valahányszor csak a leány rámosolygott, neki Roberts hadnagyra kellett gondolnia, akit a leány —, mint ez időközben kiderült — sajátkezűleg gyilkolt meg. De aztán összeszedte magát. Most is, amikor belépett a Caravelle Hotel előcsarnokába, rámosolygott az elébe siető, őt hevesen megölelő Holdsugárra. — Elnézésedet kérem, kicsikém, hogy csak most jövök, de nagyon sok a dolgom. El is kell hamarosan mennem, szolgálati ügyben. — Ó, nem baj — csicsergett Holdsugár —, úgyis ki akartam menni a városba, vásárolni egyetmást. Estére visszajössz, ugye? Akkor majd együtt vacsorázunk. Utána aztán miénk az éjszaka. — Hogyne, darling, persze. Holdsugár hamarosan el is hagyta a hotelt. Stoker civilben követte, ehhez egy fel nem tűnő, ócska taxi állott rendelkezésére. A taxi lassan, lépésben döcögött végig a főútvonalon, miközben Stoker gyalog haladt Holdsugár nyomában. A leány nem ment messzire. Hirtelen egy bennszülött bukkant föl robogón Holdsugár a hátsó ülésre kapaszkodott, s a robogó elhajtott vele. Stoker odaintette a taxit, amelyet egy megbízható embere vezetett: — Utána! Feszülten figyelte az ezredes a robogót, de várakozásait csalódás váltotta fel: a robogó madame Hién házához hajtott. Hát persze: Holdsugár megpróbál kapcsolatot szerezni, hiszen nem tudhatja, hogy Hiént letartóztatták. (Folytatása következik) 6 Új Kelet 1908 IV 22 Clifton B. Stoker, a United States Army elhárítószolgálatának ezredese, megtört ember volt. Külsőleg nem lehetett látni rajta: még mindig energikus, céltudatos férfiként hatott. Belül azonban tépte-marta az önkínzó lelkifurdalás. Minden újabb, Cho Phu környékéről érkező kiábhírt a saját számlája terhére rótt. Minden egyes halott, amit a vállalkozás áldozatul követelt, minden egyes halott, aki annak idején Cau Vinh körül pusztult, kísértett álmaiban. Már-már ott tartott, hogy végez magával, de végül is nem tette meg. Öngyilkossága nagy diadalt jelentett volna az ellenség számára, ártott volna az amerikaiaknak, azonkívül még igen gyáva cselekedet lett volna. Engedélyt kapott, hogy a még mindig teljesen gyanútlan Holdsugárral Szajgonba repüljön, s ott, mint egykoron, a Caravelle Hotelben szálljon meg. Elöljárói úgy vélték, hogy Holdsugár, miután már ismerik a valódi arcát, nem veszedelmes többé, sőt, talán még hasznossá is válhat. Stokernek a terve, hogy a leány segítségével elkapja Kim-Than-Son-t, nem is volt annyira lehetetlen, meg lehetett kísérelni. E pillanatban Stoker a vezérkari főnöknél, egy halkszavú tábornoknál üldögélt, akit régről ismert. A tábornok ismét elébe rakta a Holdsugár ellen szóló teljes bizonyító anyagot, hogy Stoker végső kétségeit is eloszlassa. — Tábornok, én még mindig képtelen vagyok elhinni. Az a Holdsugár oly gyengéd, oly ártalmatlan teremtés! — Tudom, Stoker. Épp ezért válhatott oly veszedelmessé magára, s ennek következtében miránk nézve. Well, fogjuk kurtára. Mi azon a véleményen vagyunk, hogy a leány révén némi kilátásunk van, elcsípni Kim- Than-Son-t, esetleg felgöngyölíteni egy-két szajgoni ellenállási fészket, vagy legalább felszámolni néhány összekötőt. — S mi lesz velem, Sir? — kérdezte Stoker. A tábornok végigmérte: — Eziránt még nincs döntés. Annyi azonban bizonyos, hogy a munkáját minél előbb le kell zárnia, s át kell az utódjának adnia. Döntéseket már nem lehet hoznia. Utolsó feladata visszavonááig a következőkben áll: Holdsugárt megnyugtatni és ז áltatni, s az ő felhasználásával a megbeszélt irányban még egynémely sikert elérni. Mindenesetre készüljön közben fel arra, hogy egész hamarosan vissza fog térni az Államokba. Addig majd döntenek a Pentagonban is affelől, milyen eljárást alkalmaznak az esetében. LEVELEK Nemrég kaptam egy barátnőmtől levelet Ausztráliából. Megírja, hogy rendszeresen nem kapják a lapot, csak néha egy-egy ismerősüktől kölcsön, s ilyenkor az első betűtől az utolsóig kiolvassák. Mint derűs esetet, azt is megírta, hogy a múltkor egy vásárlásnál az ausztráliai kereskedő történetesen Új Keletújságlapban csomagolta az árut. Ezt a lapot is átböngészték, holott több hónapos volt. Néhány hónappal ezelőtt megjelent az Új Keletben egy interjú a Málthén egyik otthonának magyar-zsidó lakójával. Két héttel később levelet kaptam amerikai barátnőmtől, aki megkért, keressem fel az illetőt, ő ugyanis azt hiszi, hogy rokona. Ez meg is történt. Megtudtam az interjú alanyától, hogy az Új Kelet hasábjain megjelent cikk nyomán három rokona is jelentkezett külföldről. Azt hiszem, ebből a tanulság, hogy az Új Kelet eljut mindenhová, ahol magyarzsidók élnek. Halász Klára, Tiivon, Habonim 48. A SZERKESZTŐHÖZ Nagyon szeretik külföldön is az Új Keletet A haifai Supergáz szíves figyelmébe ... Miért nem veszi tudomásul a haifai Supergáz, hogy szolgáltató vállalat lévén, a közönség kívánságait figyelembe kell vennie? Ha telefonon megrendelem a gázt, ígérnek egy időpontot, de hiába várom a szállítást. Újabb telefon, újabb ígéret. Aztán megint nem jön a gáz. Azt hiszem, ez azért van, mert — ahogy mondani szokták — férjtől, feleségtől el lehet válni, gáztársaságtól nem. Ezért nem törődnek a fogyasztóval, akkor hozzák a gázt, amikor nekik jólesik. Pedig vannak olyan fogyasztók is, akik csak bizonyos órákban tudnak otthon lenni, s nem képesek napokig lesni, hogy hozzák-e már. Székely Lili, Haifa, Artozoroff 89. (121205. sz. gázfogyasztó). Hogyan védekezzünk a karanterizmus ellen? Azt hiszem, megoldható, hogy a városi tanácstagokat ne „vásárolhassa meg” egy másik párt. A helyes módszer, hogy a megválasztott városi tanácsos saját pártjánál helyezzen letétbe egy biankó — dátum nélküli — lemondási nyilatkozatot, amelyet a párt szükség esetén a nevében benyújthat. Véleményem szerint ugyanis a párt rendelkezik a város atya mandátumával. Ez kizárja, hogy egy gazdag párt átcsalogassa a gyenge erkölcsi alapon álló idegen pártbeli városi tanácsost. Astvater Leopold, Kirját Mockin, R. Hájeládim 12.