Uj Kelet, 1971. április (52. évfolyam, 6905-6928. szám)

1971-04-08 / 6911. szám

Igazságszolgáltatás­­ olasz módra Csaknem 26 éve, hogy Mus­­solinit lábánál fogva felakasztot­­ták Milano egyik terén, de az olasz jogrendszer még mindig a Duce rezsimjének súlyos bélye­­gét viseli magán. Az ország bűn­tető törvénykezésének egyhar­­madát a fasiszta érában szavaz­­ták meg, s mert ezek mind a mai napig érvényben maradtak, az olasz polgárok bírósági vég­zés nélkül letartóztathatók és hónapokon át börtönben tartha­­tók, anélkül, hogy a hatóságok formálisan vádat emelnének el­­lenük. Az óvadék elfogadása,­­ vagy megtagadása, ugyancsak a hatóságoktól függ. Valójában, a jogi gépezet olyan hibás, hogy a letartóztatott gyanúsítottak­­nak több mint felét a tárgyalás után azonnal szabadlábra helye­­zik, mert az ügyészség képtelen rájuk bizonyítani a vádat, vagy Mielőtt lesújtott volna a ka­­tasztrófa, Bergerék egyike voltak az Olaszországban élő legszeren­­csésebb amerikaiaknak. A Ber­­ger házaspár 1965-ben költözött ha igen, a szerencsétlen vádlott már elítélése előtt leszolgálta büntetését. Az olasz igazságszolgáltatás szomorú állapota gyakori téma a parlamentben és a sajtóban, de a reformkísérletek mind ez ideig kudarcot vallottak. Most azonban egy amerikai házaspár, Carol és William Berger esete olyan közfelháborodást keltett, hogy alighanem az olasz büntető törvénykezés régóta esedékes re­­formjára fog vezetni. A héten nyílik meg William Berger tár­­gyalása Saleroban egy kábító­­szer ügyben, amely nevetséges lenne ha nem lenne olyan tra­­gikus. Felesége felett, akit u­­gyanebben az ügyben letartóz­­tattak, soha többé nem ítélkez­­het földi bíróság, letartóztatás­­ban halt meg hat hónappal ez­­előtt, anélkül, hogy valaha is vád alá helyezték volna, New Yorkból Rómába. William, aki most 42 éves, jó megjelené­­sű színész és remek karriert csi­­nált az olasz gyártmányú, úgy­­nevezett ״ spagetti“ vadnyugati filmekben, melyekben a hetykél­­kedő rossz fiú szerepét játszot­­ta. Évi jövedelme 3-400.000 dol­­lárra rúgott, ami jelentős kere­­setnek számít Itáliában. Felesége, Carol, jónevű­, és ambiciózus szí­­nésznő volt New Yorkban. A múlt év nyarán Bergerék elha­­tározták, hogy az Amalfi-i ten­gerparton töltik vakációjukat és kibéreltek maguknak egy szép villát. Carol májgyulladást ka­­pott, s emiatt visszavonultan él­­tek. Felgyógyulását szerény va­­csorával ünnepelték meg, amely­­re hét amerikai barátjuk volt hivatalos. Ez augusztus ötödi­­kén történt. A késő éjszakai órákban, mi­­közben Bergerék és vendégeik zenét hallgattak, egy 200 főnyi rendőrosztag, kábítószerek után kutatva, razziát tartott a kör­­nyékbeli házakban. Az Amalfi-i tengerpart a bohém művészvilág népszerű találkozóhelye és gya­­kori célpontja a kábítószerek u­­tán nyomozó olasz detektívcso­­portoknak. Házkutatási paranc­­­sal felszerelve, 30 rendőr hatolt be Bergerék villájába és öt ó­­rán keresztül tűvé tették a há­zat. Végülis, egy üres szobában egy tubákos szelencére bukkan­­tak, amely kilenctized gramm marijuanát tartalmazott. Bergeréket és a vendégeket a közeli őrszobára terelték, ahol egy helyi orvos, futólagos vizs­­gálat után mind a kilencüket gyanúsnak“ mondotta ki, illet­­ve úgy vélekedett, hogy ״ mind a kilenc valószínűleg kábítósze­­rek hatása alatt áll“. Az olasz törvények értelmében, az ilyen előzetes diagnózist egy azonnali, alapos orvosi vizsgálatnak kell követnie. Arra való hivatkozás­­sal, hogy Amalfiban nincs ilyen lehetőség, a rendőrség egy Ná­­poly-környéki elmegyógyintézetbe záratta a gyanúsítottakat és 22 napon át ott tartotta őket — vád nélkül — amíg végülis a rendőrorvosok megejtették az e­­lőírt vizsgálatokat. Ötven nap­­pal ezután, Bergerék hét vendé­­gét szabadon bocsátották, miu­­tán a vizsgálatok nem mutatták ki a kábítószer-mérgezés legcse­­kélyebb bizonyítékait. Bocsánat­kérés helyett, a rendőrség azon­­nali hatállyal kiutasította őket az országból. Carol Berger meghalt, öt nap­­pal a vizsgálatok eredményeinek kihirdetése előtt. Azelőtt, beteg­­sége miatt, több injekciót kel­­lett adnia magának naponta, de a rendőrség elkobozta fecsken­­dőit és orvosságait, amelyeket bizonyára bűnjelként akart fel­hozni ellene. Miután magas láz­ról panaszkodott, áthelyezték egy nápolyi közkórházba, ahol has­­műtétet hajtottak végre rajta. Az orvosok egy felfakadt belet ta­­láltak és hashártyagyulladást ál­­lapítottak meg. Négy nappal az operáció után ismét más kórház­­ba helyezték át, ahol állapota rosszabbodott és kómába esett. Ekkor engedték meg — két és fél hónap után először —hogy férje, megbilincselve, meglátogas­­sa. Berger később elmondotta, hogy feleségét egy fűtetlen szo­­bában találta és hálóingben, ta­­karó nélkül feküdt az ágyban. Két nappal később Carol ki­­szenvedett. Boncolásra nem ke­­rült sor, mert az olasz törvé­­nyek ezt nem írják elő. De az amerikai konzulátus tisztviselői elkérték az orvosi jelentéseket, amelyekből kiderül, hogy Carol tüdőgyulladást kapott, ami szív­­infarktusra vezetett. TÖRVÉNYES RÉMÁLOM Az amerikai konzulátusi tiszt­­viselők erőfeszítései ellenére, — akik az ügy mielőbbi letárgya­­lását sürgették. — Bergert csak 184 nappal letartóztatása után helyezték vád alá. A vád: kilenc­­tized gramm marijuana birtok­­lása, amit az általa bérelt vil­­lában találtak. Kihallgatása so­­rán hiába hajtogatta, hogy fo­­galma sincs róla, kié volt a pa­­rányi mennyiségű kábítószer. — Amennyiben elítélik, három évi börtönbüntetéssel sújtható, ami­­ből már hét hónapot ült elő­­zetes letartóztatásban. Rafaello Versani, a salernoi vizsgálóbíró, aki vád alá helyezte Bergert, ki­­jelentette, hogy ״ a törvény szem­pontjából nincs különbség egy gramm, avagy 100 kiló kábító­­szer között“. A római, kormánypárti Il Mes­­sagero ״ törvényes rémálomnak” aposztrofálta a Berger ügyet.— Az ügy — mondja Aldo Bezzi, egy vezető konzervatív honatya — ״ iskolapéldája a barbárnak nevezhető olasz jogrendszernek és procedúráknak“. (Time) VADNYUGATI SPAGETTI WILLIAM BERGER CAROL BERGER A német kártérítések frontjáról Mennyi jóvátételt fizettek ki eddig? A pénzügyminisztérium kártérítési osztálya vezetőjének nyilatkozata 51 EZER EGÉSZSÉGÜGYI JÓVÁTÉTEL Egészségügyi rentekben körül­­belül, 1970 január 1-et véve a­­lapul, 35 ezren részesülnek. E­­zekhez hozzá kell venni azokat, akik az izraeli kormánytól kap­­nak rokkantsági segélyt. Számuk: 16.000. Az izraeli kormány a luxem­­burgi tárgyalásokon nem kíván­­ta magára vállalni ezt a kate­­góriát. Csak 1957-ben változtat­­ta meg eredeti álláspontját. Ek­­kor törvényt szavaztak meg a Kneszetben, s az igényjogosultak számát összesen 2000-re becsül­­ték. Ezzel szemben 30.000 rok­­kantsági kérelmet intéztek el ked­­vezően. 14.000-en azonban le-Dr. J.Ortar, vezérigazgató, az izraeli pénzügyminisztérium kár­­térítési osztályának vezetője, leg­­utóbb nyilatkozatot adott a saj­­tónak az 1954 júliusától 1970 év végéig, személyi jóvátételek cí­­mén teljesített nyugatnémet kifi­­zetésekről. A nyilatkozatból az alábbi részleteket közöljük: Izraelben — véleményem sze­­rint — 250 ezer náciüldözött él, akik az összlakosságnak csak­­nem 10 százalékát teszik ki. Nyugat-Németországban több, mint két millió igénylést nyújtót mondtak az izraeli segélyről, és német nyelv-és kultúrközösséghez való tartozás alapján, Nyugat- Németországtól részesülnek havi rentékben. Kezdetben az volt a helyzet, hogy az izraeli rente-jogosultak lényegesen kevesebbet kaptak, mint azok, akik Németországból részesültek ilyen természetű jutta­­tásokban. Ma ez megváltozott, az izraeli rokkantsegélyben része­­sülő, különösen akkor, ha egy­­ben szociális esetről van szó,­ nagyobb összeget vesz kézhez, mint a hasonló kategóriához tar­­tozó német kifizetésben részesü­­lő U­tak­be egyéni jóvátétel címén. Ezeknek az igényléseknek 90 szá­­zaléka faji­ üldözésen alapul és csak 10 százaléka követel jóvá­­tételt politikai üldözés miatt. A németek 1969-ben 137 millió 723 ezer dollárt utaltak át Izra­­elbe. 1970-ben, ezen a címen át­­utalt összegek 175.723.000 dol­­lárt tettek ki. 1971-ben további 200 millió dolláros növekedést várhatunk. A korábbi átutalások emelke­­dését a havi járandóságok eme­­lésével magyarázhatjuk. Véleménye szerint, a ״ ponton­­ként“ 3000 márkát, az eredeti­­leg 4675 márkára előirányzott összegből, már kifizettek. A fenn­­maradt 1675 márka folyósításá­­ra, minden valószínűség szerint, ez évben, vagyis 1971-ben sor kerül. Nincs kizárva az a lehe­­tőség sem, hogy ez az összeg végülis magasabb lesz. Attól függ, mennyi benyújtott kérelmet utasít el a német kártérítési ha­­tóság, mint indokolatlant. (dr. k.a.) Az izraeli pénzügyminisztérium­­tól. Az izraeli pénzügyminiszté­­rium kártérítési osztálya lapunk útján kéri az érdekelteket, fő­­képpen az 1965­ utáni bevándo­­roltakat, hogy leveleikkel a jö­­vőben ne forduljanak kéréseik­­kel a nyugat-német hatóságokhoz. A kérdés rendezése ugyanis fo­­lyamatban van s a legjobb után halad, úgy hogy az egyéni rek­­lamálások csak késleltetik az idevonatkozó törvényes intézke­­dések tető alá hozását. 55 EZER ELINTÉZETLEN ÜGY Dr. Ortar ezután a még el­­intézetlen kártérítési kérelmekről beszélt, amelyeket 55 ezerre be­­csül. Ezek közül 20.000 még nem kapta meg egészségügyi kár­­térítését. A fennmaradt 35 ezer azokból tevődik össze, akik 1953״ után­ jöttek. A benyújtott kérelmekből a németek 140.000-et ismertek el indokoltnak. Százezer esetben m már történtek is részleges ifi-4 UJ KELET 1971. IV. 8 zetések. Ezek közül 80 ezren Iz­­raelben élnek. 32.000 ügyben — ezek kizárólag izraeliek — még nem történt döntés. Mint tudvalevő, az 1953­ utá­­niaknál, bizonyos kategóriák ré­­szére a németek egy többletala­­pot (Steigerungsbetrag-ot) létesí­­tettek, amelyre 300 millió dol­­lárt irányoztak elő. Általában, ebből az alapból a mai napig, személyenként 4675 márkát fizet­­tek ki.­­"N. nrVYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYVYYYYYYYYYYYYVYYYYYWYYYYYYYV Ismét elment egy jóbarát FISCH REZSŐ (JICCHÁK) Y­r SIVÁJÁRA A régi gárda egyre jobban rit­­kul...Most Fisch Rezső barátunk­­tól búcsúzunk. Csendes, halksza­­vu ember volt, sosem tudott tör­­tetni, könyökölni, s amilyen csen­­desen élt, olyan csendesen távo­­zott 62 éves korában az élők so­­rából, gyászba borítva feleségét és rajongásig szeretett kislányát, régi barátait és kollégáit. A két világháború között Fisch Rezső a Rador hivatalos román távirati iroda sportszerkesztője­­volt, s ebben a munkakörben te­kintélynek és népszerűségnek ör­­vendett. Senki sem tudott sport­­anyagot úgy felvenni és leadni mint Fisch Rezső. A felszabadu­­lás után továbbra is ezen a mun­­katerületen dolgozott. Fisch Rezső betegen érkezett az országba 5 évvel ezelőtt. Ne­­hezen élt, de nem lázadozott. A régi erdélyiek mélységes rész­véttel fogadták halálhírét és e­­gyüttéreznek elárvult családjával, melyet Tl­van forrón szeretett. Mose Havel KONG A TENGERPARTON NOVELLA Írta: ARNOLD ZWEIG Kong először az öböl ívében húzódó ho­­mokos partról látta meg a tengert és azt örömteli ugatással üdvözölte. Itt terül el előt­­te ez a kékesfehér, habzó valami, melyhez ismételten hozzáfutott, de még­se ugorhat be­­le? Ez mégis csak sok egy barna bundás, hosszú nadrágos drótszőrű foxinak. De hát imádott kis gazdája, Willies megtiltotta ezt neki, így hát meg kell elégednie azzal, hogy ujjongó boldogsággal ott csahol, Willies mö­­gött, nedvesen a kicsapódó hullámoktól, a csillogó homokon. Groll mérnök követi őket lassú, kimért lép­­tekkel és észreveszi, hogy a vidáman futko­­só kutya és karcsú, barnára sült, szőke nyolc­­éves gazdája némi feltűnést kelt a fonott strandkosarak és színes fürdőkabinok lakói körében. A kosár- és kabinsor végén, ahol a mennybolt — amely üdítő, friss kékséggel árasztotta el az üdülő­városiakat — már beömlött a sápadt végtelenségbe, mintha va­­lami kavarodás támadt volna. Valakinek ta­­lán megzavarták a nyugalmát. Willie állt ott, nyúlánkon és tartózkodóan tartotta kezében a kutya nyakörvét. Groll odasietett, így, fürdőruhásan az emberek a­­lig különböztek egymástól, összekeveredtek a különböző kasztok és osztályok. Csak a fejek kifejezőek — a testek még halványak, ernyedtek voltak, a hosszú téli hónapokban a nehéz ruhák alatt elszoktak attól, hogy mutogassák magukat. Az egyik sátor tövé­­ben kövérkés ember ül félig előredőlve és uj­­jai között cigarettát tart. — A magáé ez a kutya? — kérdi hide­­gen. A mellette álló, tíz év körüli lányka mérge­­sen ajkába harap, könnyező szemeiből szin­­te szikrázik a gyűlölet a fiú és a kutya felé. — Nem — válaszolja Groll nyugodt han­­gon —, a kutya a fiúé. A fiú azonban az enyém. — Itt tilos kutyákkal hancúrozni, tudja-e? Alaposan megijesztette a kislányomat, le­­rombolta a homokvárát és most rajta áll a lapátján — mondta az ember szenvtelen han­­gon. — Húzd csak vissza a kutyát, Willie! — mosolygott Groll. — Önnek, uram, igaza van, de a kutya kiszakította magát a fiam kezéből és a valóságban semmi baj nem tör­­tént. Willie visszahúzta Kongot néhány lépésnyi­­re, felvette a lapátot és könnyedén megha­­jolva, odanyújtotta a férfinek. Még egy sze­­mély tartozott hozzájuk: karcsú, fiatal, fel­­tűnően szép nő ült a sátorban. Groll arra gondolt, hogy a nő túl fiatal ahhoz, hogy a kislány anyja lehessen, ahhoz meg túlságo­­san szép, hogy nevelőnő legyen. ״ Igazán jóképű — gondolta magában Groll —, szinte olyan, mint egy ír szépség a bar­­násvörös szemöldökeivel“. A lapátot egyikük se vette el a fi­utól. Wil­­li kis ideig várt, azután mérgesen összerán­­colta homlokát és végül a lapátot a földbe szúrta, a lány elé. — Úgy vélem, ezzel el is intéztük az ügyet — mosolygott Groll — ebben a kitűnő idő­­ben... — Ezzel hasrafeküdt a homokba, lábát kinyújtotta, arcát könyökben meghaj­­lított kezére támasztotta és figyelmesen né­­zegette az ellenséges hármast. A fiú udvari­­asan, illedelmesen viselkedett és milyen bá­­jcsan áll­ott a kutyával. Kong halkan moz­­gott, nyilván nem egykönnyen volt hajlan­­dó békét kötni, előre szegezte nyakát, de az­­után ő is a homokba ült. — Papa, én le akarom lőni ezt a kutyát — jelentette ki a kislány hirtelen elhatáro­­zással —, úgy megijesztett. Groll most észrevett a kislány csuklóján egy háromcsavarású kígyót, régi, értékes öt­­vösmunka volt. — Ezeket az embereket meg kell taníta­­nunk, — mondta a kislány. — Én magam akarom elintézni. Groll intett a fiának, aki ijedten húzta ma­­gához kutyáját. A pocakos férfin és a szép­­fiatal nőn látszott, hogy már megszokták a lány basáskodását, vagy, amint Groll magá­­ban mondta, tudják, hogy a lány minden kívánsága parancs számukra. Nyugodtan vár­­ta a kellemes társalgás folytatását, hiszen végül még ő is itt van és szükség esetén majd rendreutasítja a szemtelen kis békát, ha ezt a szivarozó ember nem merné meg­­tenni. — Nem hagyom a kutyámat lelőni — mondta Willie fenyegető hangon és kezét ökölbe szorította. De a kislány rá se hede­­rített. — Papa, vedd meg tőlük — mondta —, itt a csekkfüzetem. — És tényleg kihozta a sátorból cipp­záras táskáját, s vékony füze­­tet vett ki belőle, meg aranyhegyű töltőtol­­lat. — Ha nem veszed meg, akkor az étte­­remben az asztalhoz csapom a levesestányért; ismerhetsz már, papa! — Mindezt suttogva mondta és sápadt volt, mint a fal a tenger színétől zöldesen sugárzó kék szeme fenye­­gető gonoszan meredt ki enyhén barna ar­­cából. — Tíz fontot adok ezért a kutyáért, — mondta az ember. Groll törökülésbe lendült és kíváncsian várta a folytatást. — A kutya nem az enyém. A fiammal kell tárgyalnia. Ő nevelte fel. — Gyerekkel nem tárgyalok! Adok érte tizenöt fontot, egy hulláért egész szép ösz­­szeg. „Kitűnő alkalom, hogy gyermekemet meg­­ismerjem“ — gondolta Groll. — Willie — fordult a fiához, — ez az úr tizenöt fontot ajánl Kongért, hogy agyonlő­­hesse. Megvehetnéd érte a biciklit, amit már egy éve szeretnél. Én sajnos még sokáig nem tudnám neked megvenni, nem vagyunk o­­lyan gazdagok. Willie kétkedve pillantott apjára, nem tud­­ta, komolyan beszél-e. De arcán, melyet olyan jól ismert, a tréfálkozásnak nyoma se volt. Willie válasz helyett átölelte Kong nya­­kát, apjára mosolygott és ezt mondta: — Apa, nem adom el Kongot. A fürdőnadrágos férfi Grollhoz fordult. Úgy látszott, már izgatni kezdi az ügy. — Beszélje rá, húsz fontot adok érte. — Húsz font, — mondta Groll Willie-nek —■, ezért meg­veheted a biciklit és a kis csó­­nakot, amit úgy megcsodáltál az előbb. Zöld kis csónakot két evezővel, azután meg a legjobb minőségű biciklit lámpával és, új tömlőkkel, minden része csillogóra nikkelez­­ve. És még marad is pénzed, Willie, egy órára. Csak el kell engedned ezt a vén ku­­tyát és a pórázt az úr kezébe adod. — És ha tíz lépésnyire leszek — mondja Willie megvető hangon —, Kong kiszakítja magát ennek az urnak a kezéből és hozzám szalad. — Azt már nem! — mondta a nő édes­­kés, ravasz hangon. ״ Micsoda elragadó teremtés“ — gondolta Groll, miközben az ifjú hölgy ezüst brow­­ningot vett elő. — Ez itt majd megakadályoz­­za a szökésben. . .Micsoda buta teremtés“ — mondta ma­­gában Groll, de hangosan így szólt:­­— Amint látják, ez törzskönyvezett fajku­­tya és nagyszerűen van idomítva. — Ezt észre is vettük. ־— Papa, kínálj érte ötvenet és fejezd be. — Ötven font — ismételte Groll és hang­­ja kissé megrándult. Ebből telne az egész nyaralásra és anya ismét erőre kapna. A szanatórium nagyon drága, egyelőre nem engedhetjük meg ma­­gunknak. — Willie, ötven font! A bicikli, az óra, a sátor és még maradna is pénzed, és hozzásegíthetnél, hogy anyát szanatóriumba küldhessem. És mindezt egy kutyáért. Azu­­tán majd befizetünk három shillinget az ál­­latvédő ligának és új Kongot kapunk. — Kong csak egy van — mondta halkan Willie. — Nem adom el. — Adj nekik százat, papa. Azt a kutyát le a­­karom lőni. Többször nem fog nekem ilyen neveletlenül viselkedni. A pocakos ember habozott néhány pilla­­natig, aztán rállt lánya javaslatára. — Uram, száz font — szuszogta. — Nem úgy néz ki maga, mint aki hajlandó egy ilyen kisebbfajta vagyont kidobni az abla­­kon. — Hát bizony nem, kedves uram — mond­­ta Groll és nagyon komolyan szólt Willie­­nek. — Nézd, kisfiam, ha száz fontot bete­­szünk nevedre a bankba, az bőven futja tíz­­évi tanulásodra. És persze, egy kisautót is vehetsz érte magadnak, amin az iskolába utazhatnál. Képzeld csak, micsoda szemeket meresztenek majd a fiúk. Anyádat is elvi­­hetnéd vele bevásárolni. Száz font sok pénz egy vén kutyáért. Williet valósággal megrémítette apja hangjának komolysága. Hiszen még kisfiú, alig nyolcéves és most azt kívánják tőle, hogy adja oda a kutyáját. — De én szeretem Kongot és ő is szeret engem — mondta sírással küzdve —, nem akarom odaadni. — Száz fontot kapsz érte... Beszélje már rá, uram! A lányom különben pokollá te­­szi az életemet. Mit tudja ezt maga!? —köz­­ben nagyot sóhajtott —, milyen akaratos tud lenni egy ilyen kislányka. ״ Ha rajtam múlna, lekennék neki egyet jobbról, egyet balról arra a finom kis po­­fikájára“ — gondolta magában Groll. Egy pillantást vetett fiára, aki homlokát ráncolva, könnyeivel küzdött, azután hangosan, nyu­­godtan, egyenesen a lány szemei közé nézett és ki is mondta, amit gondolt. — Azt hiszem, ezzel le is zárhatjuk az ügyet — mondta még. És ekkor valami egészen váratlan dolog történt: a kislány nevetni kezdett. Úgy lát­­szik, tetszett neki a nagydarab barnára sült férfi, meg az a szinte elképzelhetetlen gon­­dolat, hogy az ő ellentmondást nem tűrő sze­­szélyeit valaki pofonnal akarná lecsillapítani. — Jól van, papa — kiáltotta —, ez az ember rendesen viselkedett. Gondolom ész­­re vetted, hogy az egész csak tréfa volt. A pocakos úr megkönnyebbülten mosoly­­gott, és azt mondta, persze, hogy tudta, hogy az ilyen szép nyári napon csak tréfára haj­­lik az ember. Tréfa! Groll egy szavukat se hitte. Jól is­­merte ő az embereket. Willie fellélegzett és azzal az ürüggyel, hogy náthás, két könnycseppet törölt ki a szeméből, azután Kong mellé a homokba süppedt, a kutyát maga fölé emelte és vi­­dáman, felszabadult birkózásba kezdtek. — Groll, miközben rágyújtott a pocakot em­­bertől kapott szivarra, elnézte a fehér fény­­ben csillogó kékeszöld tengert, mely mint valami végtelen, villogó selyemszövet, hatal­­mas redőket vetett és közben ezt gondolta: ״ Jaj a szegényeknek! Ha két évvel ezelőtt ajánlja fel nekem ezt az összeget, amikor még nem fogadták el a találmányomat, és nedves lakásban laktunk, és sóvárogva gon­d (Folytatása az 5■ oldalon) -

Next